„Amíg egy embert bárhol a világon le lehet szedni egy buszról…”

Február 20-án, néhány nap­pal a Sorstalanság világpre­mierje után, a Szombat vetí­tést szervezett a Művész moziban, melyre a film ren­dezőjét, Koltai Lajost is meghívtuk, hogy a film után feltehessük kérdéseinket, hasonlóan a kétszáz fős kö­zönséghez. Alig kezdődött el a vetítés, az „első filmes rendező”, a világhírű ope­ratőr már feltűnt a mozi előcsarnokában. Míg vártuk a film végét, s a berlini filmfesztiválról, illetve a hazai és a külföldi sajtóvissz­hangról beszélgettünk, a résnyire nyitott ajtón újra és újra hallgatózva, kukucskálva figyelte a kö­zönség reakcióit. Izgatott volt és kí­váncsi, s a kiszűrődő dallamfoszlá­nyoknál „felmondta” a forgatóköny­vet, pontosan tudva, melyik kocká­nál tart a film. Nem véletlen: immár öt éve, 2000-ben kezdett foglalkozni Kertész Imre regényének megfilme­sítésével.

– Marokkóban olvastam a Sorstalanságot, ahol nehéz körülmények kö­zött fejeztük be épp a Malena című filmet. Akkor még nem azzal a szán­dékkal vettem kézbe a könyvet, hogy megrendezzem, hanem hogy ope­ratőrként mindenképpen közreműköd­hessek benne. Annyira beleszerettem a korábban általam nem ismert re­génybe, különleges stílusába, hogy at­tól kezdve loptam az időt a forgatás­tól, hogy ötoldalanként haladhassak a történetben. Elkezdtem látni a köny­vet, ami előfordult velem nemegyszer, de itt valami más történt, több közöm lett a dologhoz, és úgy éreztem, jó volna, ha ezúttal nem csak ope­ratőrként kellene részt vennem a for­gatásban. Aztán egy gyors és váratlan találkozás Kertész Imrével megpecsé­telte a „sorsunkat”.

Mikor találkozott először a vészkorszak képeivel?

Először akkor, amikor az archívu­mokból előkerültek és a Híradóban vetítettek a felszabadítás után rögzített képekből. Olyan sokat nem tudtunk erről, de az ember elég korán látott ilyen felvételeket, noha nem tudta, hogy van hozzá köze. Megjelent egy gyönyörű könyv a forgatásról és ró­lam, és ott pont azt próbálja nyomon követni az író, Marx József, hogy előfordul az ember életében: gyűjtö­geti az anyagot, nem tudatosan, s előbb-utóbb lesz belőle egy film. De hogy hol vannak a jelek, amelyek előremutatnak egy filmre, azt sosem lehet tudni.

Szabó Istvánnal több olyan fil­met is készítettek, amelyekben szerepel a második világháború, a vészkorszak, a zsidó sors.

Huszonöt éve forgatunk együtt. Már a Bizalomban, a Mefisztóban és később is megjelent ez a téma a film­jeinkben, de hogy először mikor talál­koztam a holokauszt képeivel, nem tu­dom megmondani. Mindenesetre na­gyon régen.

– Volt az ön személyes életében a közös filmeken kívül olyasmi, ami visszatekintve arra indította, hogy érzékeny legyen a témára?

Csak azt tudtam, hogy miután ez veszélyes és nehezen megközelíthető téma, foglalkozni kell vele, mert még mindig nincs igazán megbeszélve. Kertész sokszor ír arról, hogy bizo­nyos helyeken szembe tudtak nézni a kérdéssel, nálunk ez elmaradt, nem megy. Úgy gondoltam, hogy amíg a világ olyan, amilyen, illetve olyan rossz irányba halad, és egyre keveseb­ben vannak azok, akik személyesen tanúbizonyságot tudnának tenni, egy­re inkább kell ezzel foglalkozni, a til­takozás ellenére, hogy „nem akarunk holokausztfilmet látni”. De ez a film, ahogy a regény is, nem csupán a holokausztról szól. A mindenkori diktató­rikus rendszerekről beszél, arról, ho­gyan kerül az ember ilyen lehetetlen helyzetbe, amire nincs magyarázat. Hogy kezdődhet el egy ilyen történet? A filmben – remélem, érezték – ez benne van. Mi az, hogy egyszer csak azt mondják egy embernek, szálljon le egy buszról, mert megkülönböztető jel van rajta? De akkor is leszállíthatnák, ha nem lenne rajta semmi, mert ott tart a világ, hogy nem kell semmi ahhoz, hogy egy embert leszállíthassanak a buszról. Egy németországi sajtófog­adás előtt tűnődtünk Imrével, mit mondjunk a világnak, ha felmerül a kérdés: miért csináltuk ezt a filmet. Azt mondtam, hogy amíg egy embert bárhol a világon le lehet szedni egy buszról, és arra lehet kényszeríteni, hogy egy másfajta, kölcsönkapott sor­sot éljen át. nem a magáét, addig ezt a filmet meg kell csinálni. Mert ez a sorstalanság.

– Magyarországon, a bemutatót követő héten, több mint százezer ember látta a filmet, ugyanakkor a szakmai vélemények megoszlanak itthon is és a külföldi sajtóban is. A mértékadó amerikai Variety, amely jelentősen befolyásolhatja a film amerikai forgalmazását és befoga­dását, dicsérte, ahogy például az Élet és irodalom kritikusa, Báron György is inkább elismerő hangon írt. De a hazai és az európai sajtó­ban nagyon sokan kritizálták. Szá­mon kérték rajta a regény szellemi­ségét, stílusát, a belső monológok hiányát, éppen azt, amitől Kertész regénye egyedivé vált.

– Nagy szabadságban éltem, míg a filmen dolgoztam. Kertész Imre fel­szabadított, azt mondta: „Sosem fo­gom számon kérni rajtad a regényt, mert ez lehetetlen.” Kevés író ismeri fel, hogy az irodalomnak és a filmnek kevés köze van egymáshoz. Itt létre­hoz valamit a szó, a mondat, ott a kép. Soha ne keress engem a fiúban – mondta Kertész. Ez nem én vagyok, hanem egy fiú, akit az irodalom hozott létre. A szavak létrehoztak egy figu­rát, és ezért lehet, bizonyos értelem­ben, a szavaktól is távol maradni. A másik gondja az ábrázolásnak a re­gény távolságtartó hidegsége, hogy a szavakban benne nyugvó ember pilla­natnyilag megközelíthetetlen és tár­gyikig van jelen. Nincs érzelem, mint a filmben, amit sokan emiatt bíráltak. Csakhogy a filmben szembejön velem az a figura, aki egészen addig betűkbe volt zárva. És attól, hogy a vásznon szembejön velem egy alak, akinek ar­ca van, haja van, úgy jár, ahogy jár. egyszerre érzelmi viszonyom lesz ve­le. Az iróniát és az öniróniát sem lehet számon kérni, mert ez ábrázolhatatlan a film eszközeivel. Ha ezt számon ké­rik, mondta Kertész, az olyan lenne, mintha azt kérnék számon, hogy miért nem tudja ábrázolni a film az erköl­csöt. Azt pedig nem lehet.

A könyv egyedisége éppen nyelvében és iróniájában rejlik. Ha ez kimarad, mi az újdonsága a film­nek a többi vészkorszakról szóló filmhez képest?

– Állandóan az volt a kérdés, lehet- e egyáltalán a Sorstalanságból filmet csinálni. Kertész Imrével való találko­zásunk után arra jutottunk, hogy igen­is lehetséges, csak kell hozzá egy egé­szen sajátos vizuális nyelv, ami transzportálni tudja a filmbe mindazt, ami a betűkben fekszik. Ez volt az egyetlen eszköz, megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Maár Gyula hívott fel, aki azt mondta, megfogal­maztál valamit, amit soha nem láttam még filmen: az éhséget. Azt mondta, érzem az éhséget. Vagy az appelen ál­lás kínjait. A testi fájdalmat, hogy nem lehet tovább bírni. Azt gondol­tam, hogy képeket mutatok az írás he­lyett, s erre Kertész felhatalmazott. Az igazán nehéz dolog nem az ütlegek el­viselése volt, mondta Kertész, azt ki lehetett bírni. De ott lenni, és a rád mért időt elviselni, az volt a legször­nyűbb. Az appelen akár nyolc órát vé­gig kellett állni. Azt mondtam, ezt meg kell mutatni. És találtam egy mondatot a könyvben: „Álltak, mint egy szél fújta erdő.” És azt mondtam, te jó Isten, ezt meg kell csinálni! De hogyan? Most egy szobrot kell farag­nom filmből, ami iszonyatos ellent­mondás. Mégis meg kell tennem, úgy, hogy azt remélhetőleg soha ne felejt­sék el. Meg kellett találnom a táncost és a zenét, de nehéz a világ egyik leg­jobb zeneszerzőjét instruálni, márpedig Morriconénak el kellett monda­nom, mit akarok, sőt megmutattunk neki egy zenét római lakásában. Lisa Gerardba beleszerettünk mindannyi­an. Elfogadta, és azt mondta, reggelre írok valamit, de neked ezt a hölgyet meg kell szerezni. Egész éjszaka dol­gozott, és mi Ausztráliából megsze­reztük ezt a csodálatos hangú éne­kesnőt. Ebből lett a magány himnusza. Újdonsága a filmnek talán az is. hogy nem a deportáló vonatnál kezdődik, és nem ér véget a tábor felszabadulásá­val. Izgatott, hogy sosem beszélünk arról, milyen volt a vagonig vezető út. Felmutatni, hogy voltunk képesek ar­ra. hogy ideáig juttassunk egy embert. S a láger elhagyása után újra kezdődött minden. Az amerikai tiszt jövőt ajánl, csakhogy ebbe a kelet-eu­rópai kreclibe mindenki haza akar jön­ni. akkor is, ha nincs haza, merthogy lebombázták Budapestet. Hazajön, ami nagyon szép, de mi történik vele, ha hazajön? Ezt a történetet se mond­ta el senki. Egy kollégám a magyar filmlaborban, aki egy sátorban volt Kertésszel, elveszítette a lábát, kór­házba került, és csak 1948-ben jutott haza, de sosem beszélt arról, mit élt át. Tudtuk róla, hogy „volt valahol”, hogy falába van, de sosem mondtuk ki, hogy ő a holokauszt egyik áldoza­ta. Sok családban elfojtás működött: épp azok nem beszéltek róla, akikkel megtörtént. Tabu volt, akárcsak Recsk. Erről se beszélt sokáig senki.

Az appeljelenet középponti fi­gurája a férfiak sorai között halál­táncot járó-tántorgó táncosnő, La­dányi Andrea.

Ettől a csont-bőr táncművésztől láttam egyszer a test utolsó rándulása­it megmutató produkciót. Amikor már nincs tovább, az ember megpróbál ki­hozni magából valamit, mintha lenne még ereje. Ő tudta egyedül, mit kell csinálnia, a többiek statiszták voltak, esetleges volt a mozgásuk, de minden­ki hihetetlenül részt akart venni ebben a közös próbában. A statisztériában is törekedtem a hitelességre, személye­sen is beszélgetve velük, érzékeltetve, honnan jönnek, hova tartanak. Próbál­tam, amennyire lehet, személyessé tenni számukra a jelenlétet. És min­denki úgy érezte, hogy köze van a do­loghoz, esténként megköszönték az egyébként fizikailag is fájdalmas na­pot, hogy ott lehettek, hogy részt ve­hettek benne.

Más volt ez a forgatás, mint a többi? Létrejött valami különleges érzelmi töltet a stábban?

Egy évig tartott, míg a 140 szí­nészt kiválasztottam. Elmondtam so­kaknak, akik csak egy napot vagy egyetlen jelenetet forgattak, hogy ta­lán kicsi a szerep, de szeretném benne a te arcod látni. Nem volt harc a mon­datokért, lehetett érezni az ügy iránti alázatot. Lehetett érezni az ügyszere­tetét, a szolgálatot, hogy ezt meg kell tenni, létre kell hozni. Sok akadály nehezítette a munkát, de a leállás napja­iban is érezni lehetett az elszántságot, a keserűség ellenére. Voltak napok, amikor én is alig tudtam felkelni, de mindig történt valami, ami továbblö­kött. A leálláskor már volt egy óránk, kronologikusan felvéve, tehát látszott a leépülés a fiú arcán, ahogy lépésről lépésre elveszíti a személyiségét. Ez a linearitás a könyv titka: semmi nagy dolog nem történik benne, csak egy ember megsemmisül.

– Ezt sokan dicsérték: a film leg­nagyobb ereje, írták, a fiú arcán tükröződő idő. Ahogy leépül, ahogy lassan felfogja, mi történik vele és milyen a világ. De hogyan hatott ez a főszereplőre, Nagy Marcellre?

– Nehéz dolgom volt vele, mert nem tudott a témáról semmit. 12 éves volt, amikor elkezdtük a forgatást, 14 lesz idén áprilisban, és történelemórákat kellett tartani, mi történt, miről szól a film. De láttam a tekintetén, hogy nemcsak elfogad engem, hanem au­tentikusan közvetíteni is tudja a nézőknek mindazt, amit kell. Rendkí­vül okos és nyitott fiú, a teljes ártat­lanság állapotában, pontosan úgy, ahogy a történetbeli fiú is csak befo­gad és elfogad mindent, és megpróbál mindent megérteni, s ez kell a túlélé­séhez is. A szülei is ügynek tekintették a részvételt, végig mellettünk álltak, az édesanyja ott volt a forgatáson, őt pedig kivették az iskolából. Elmond­tam neki, hogy ha mi nem tudunk apa-­fiú viszonyba kerülni hit és szeretet alapján, nem fog menni a munka. El kell hinnie nekem, hogy mit kell ten­nie, és szeretet kell ahhoz, hogy vég­rehajtsa. Ha ez nem működik, a film nem jön létre. Megértette, elfogadta, de így is pokoli nehéz dolga volt. Meg kellett ismerkednie a fizikai fájdalom­mal, amit soha korábban nem tapasz­talt, mert nem így nevelkedett. Nem tudta, milyen az, amikor megütik az embert. Elkövetkezett az a jelenet, amikor a filmen először üti meg a Nemcsák Károly alakította Lagerältester. Ott szorongott szegény éde­sanyja, aki féltette, és nem tudott segí­teni. Sajnos egy szörnyű dolgot kellett tennem, mert ezúttal nem tudtam elér­ni hit alapon, hogy érezze át a szituá­ciót, hiszen egyszerűen nem volt fo­galma a fizikai fájdalomról. Tudtam, hogy át kell esnie a fájdalom megta­pasztalásán, és megbeszéltem Nemcsákkal, hogy valóban nagyon meg kell ütnie. Ilyenkor az ember felvállal­ja az agresszivitást, mert nem megy másként. Ráadásul rosszul találta el, a nyakán, iszonyú erővel, és én láttam, ahogy megdöbben, de azt is, hogy megvan a jelenet. Olyan profi volt, hogy a meglepettsége ellenére, hiba nélkül végigmondta a szöveget. Lát­tam, úgy küzd magával, hogy alig áll a lábán, de végigcsinálta a jelenetet. Miután hátravolt még a filmből a nagyja, nem tudtam, hogy fogom megoldani a többi hasonló helyzetet, és egy jó óráig tartott, míg a felvétel után vissza tudtam őt hozni az életbe. Mindez arra volt jó, hogy megértettem vele, ebből az élményből tud építkez­ni a későbbiekben, amitől szintén félt. Volt egy egész listája arról, mi min­dentől tart, például a hidegtől. Ez egy akkora szerep egyébként, hogy Holly­woodban nincs ilyen.

Négy évet töltött ezzel a film­mel, ami számottevő idő. Hogyan hatott önre ez a négy év?

Megtanultam, hogyan lehet szem­benézni olyan helyzetekkel, amikor az ember azt mondja, nincs tovább. Meg­tanultam nem feladni. Azt mondják, ennek a filmnek az elkészülte rajtam múlt. Akkor állt le a forgatás, amikor a fiúk a barakk oldalában ülnek, és először döbbennek rá, hogy mindaz, amivel őket addig hitegették, hazug­ság volt. és felismerik, hol vannak. Ezt tanultam meg, hogy nem szabad felad­ni. Nem kellett volna így történnie, de a leállás alatt is nőtt a fiú, csontoso­dott, amire szükségünk volt, hogy ér­zékeltethessük, a film végén egy bölcs öregember néz velünk szembe, ahhoz a gyerekhez képest, akit az elején lá­tunk. Még a hangja is megváltozott.

Giuseppe Tornatore és Szabó István is várja egy-egy filmre. Lesz kedve visszaállni a kamera mögé, vagy belekóstolva a rendezésbe, inkább ez vonzza?

Szeretnék operatőrként dolgozni. Sosem fogom Szabót egyedül hagyni, ez már szinte testvéri viszony. Vele készülünk magyar anyagból, magyar színészekkel egy filmre, és Tornatoré­val egy 1941-ben játszódó mozira ar­ról, amikor a németek körbezárták Leningrádot, és nem rohanták le, ha­nem kiéheztették őket, ami szörnyű történet. Sergio Leone hagyta maga után a nyersanyagot. Egy harmadik té­ma is foglalkoztat, de egyelőre el aka­rom kísérni a Sorstalanságot, mint egy szülő, ami ugyanolyan fontos, mint a forgatás. Nagyon fontos volt a berlini közönségsiker, de több hazai vidéki városban van jelenésünk Nagy Marcellel, ahol már reggel nyolctól vetítik a filmet, olyan sokan kíváncsi­ak rá. A tinédzserek nagyon szeretik, mert szerethető hőse van, akinek a sorsa foglalkoztatja őket.

Szántó T. Gábor