Ami régen esedékes

A HÁNYATOTT SORSÚ néhai esztergomi érsek, Mindszenty József bíboros életéről közölt cikksorozatot a Kurírban Stoffán György. Ebben idézte a főpap következő kijelentését:

„A Magyar Püspöki Kar a zsidók üldözése idején körlevelet adott ki a zsidóság üldözése ellen. Ez önmagában bizonyítja, hogy a magyar katolikus egyház és általában az egyház nem volt közömbös. És a magyarországi zsidó egyház maga elismerte ezt. Magyarországon kétszázötvenezer zsidót a katolikus egyház mentett meg.”

Kétségtelen, hogy katolikus lelkészek és egyházi intézmények (kolostorok, nevelőotthonok stb.) sok zsidó életét mentették meg, elsősorban Budapesten. Ezt hálával és elismeréssel írom le, annál is inkább, mert magam is e megmentettek közé tartozom. Remélem, nem minősül azonban hálátlanságnak, ha a bíboros említette kétszázötvenezres számot erősen túlzottnak ítélem. Ha ugyanis ezt az adatot ténynek fogadnám el, azt kellene mondanom, hogy a holocaustot túlélő maradék magyar zsidóság teljes egészében a katolikus egyháznak köszönhette életét. Hogyan lett volna ez lehetséges?

Azt természetesen senki sem állítja, hogy ennyi zsidó rejtőzött volna egyházi épületek falai között. Mindszenty József idézett szavait csakis úgy lehet értelmezni, hogy az egyház nem annyira az üldözött egyének rejtegetésével, sokkal inkább az üldözések elleni hangos tiltakozásával érte el, hogy az a negyedmilliónyi zsidó megmenekedjék.

Csakhogy az a tiltakozás egyáltalán nem volt hangos. Nagyon is halk és bátortalan volt, alig jelentett többet a Sztójay-kormány (vagyis a Baky László és Endre László-féle tömeggyilkosok) kérlelésénél. 1944. június 29-éig a magyar püspöki kar képviselői csak a deportálást végrehajtó kormánnyal folytatott bizalmas tárgyalásokon emeltek szót az „Endlösung” módszerei ellen, akkor is csak óvatosan, nem a zsidóság elleni „törvényes” diszkrimináció elítélésének szilárd elvi alapján. És amikor június végén elkészült a prímási pásztorlevél, mely kikelt a zsidóüldözések ellen, a kormánynak a legtöbb helyen sikerült megakadályoznia, hogy ez eljusson a helyi lelkészekhez, vagy ha eljutott, fel is olvassák. Serédi hercegprímás a kormány hitvány és felemás ígéretei fejében már július 7-én táviratilag hívta fel az egyházközségeket: ne hozzák nyilvánosságra a pásztorlevelet.

Sem hely, sem szükség nincs itt arra, hogy részletezzem, miképpen próbálta a magyar katolikus egyház vezetősége elhitetni önmagával és a papsággal, hogy bátortalan és felemás gesztusaival megtette a zsidók megmentéséért, amit kellett volna. Azok a püspökök, akik a bátor és nyílt fellépés szószólói voltak (mint Apor Vilmos vagy Márton Áron), magukra maradtak. Amikor a gyilkosok a magyar zsidókra törtek, sem az áldozatok, sem hóhéraik nem szerezhettek tudomást arról, hogy a magyar katolikus egyház elítéli ezt a gaztettet. A martalócok legfőbb főnökeinek a fülébe sugdosott tiltakozó szavak hogyan bátoríthatták volna a kiszolgáltatottakat, hogyan tarthatták volna vissza a bűntől a kegyetleneket?

Nem, a magyar zsidóságnak a vészkorszakot túlélő része túlnyomólag nem a katolikus egyháznak köszönhette megmenekülését, hanem (a Szálasi-puccsig) a szövetséges hatalmak és kiváltképpen Roosevelt amerikai elnök nyomatékos figyelmeztetésének, később pedig – 1944. október 15. után – a szovjet hadaknak.

Sem a katolikus egyháznak, sem a magyar társadalomnak nem tesz jó szolgálatot az, aki a valós történelmi tényeket és számarányokat valamiféle legenda ködével fedi el. Egyháznak, társadalomnak és – tegyük hozzá – a hazai zsidóságnak is az szolgálna javára, ha a zsidó-keresztény párbeszéd a száraz és nagyobbrészt igen szomorú tények ismeretében folynék. Napjainkban – örvendetes módon – számos kezdeményezésnek vagyunk tanúi, amelyek mind ezt a párbeszédet kívánják előmozdítani. Ezt szolgálja többek között a Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság, valamint a Komoróczy Géza professzor körül szerveződő új egyesület, amelyek – más hasonlókkal együtt – hasznosan munkálkodnak a kölcsönös megértésen.

A megértést segítheti a zsidó, valamint a különböző keresztény vallások tanításának, hagyományainak és szokásainak kölcsönös megismertetése. Hiba lenne azonban azt hinni, hogy széles tömegeket meg lehet nyerni, érdeklődésüket le lehet kötni teológiai fejtegetésekkel. A vallási tanítás mindenekelőtt azzal az attitűddel szolgálhatja a megbékélést vagy szíthatja a gyűlölködést, mely más felekezetűekről, főleg pedig a zsidóságról alkotott szemléletét jellemzi. Mindenekelőtt toleranciára van szükség, a kereszténység körén túl is ható ökumenikus szellemre, a csalhatatlanságnak és az egyedül üdvözítő tan birtoklásának a feladására.

Úgy tudjuk, a II. Vatikáni Zsinatnak a nem keresztény vallásokról szóló nyilatkozata (Nostra aetate) teljes terjedelmében eddig csak egy igen szűk körben hozzáférhető kiadványban jelent meg magyarul. A dokumentum kibocsátásának tizedik és huszadik évfordulóján megszületett pápai megnyilatkozásokról pedig nem is adtak ki magyar fordítást. Holott épp ezek a dokumentumok mentik föl a zsidóságot a Krisztus-gyilkosság vádja alól, ami közel két évezreden át annyi gyötrelem és üldöztetés indítéka és ürügye volt.

Kis György katolikus lelkész a Magyar Zsidó Kulturális Egyesületben nemrégen megtartott előadásán elmondta, hogy hosszú éveken át – szinte mindmáig – mennyi gáncsoskodásban, akadályoztatásban volt része a hazai katolikus egyházi felsőség részéről, amikor publikálni igyekezett művét, amelyben szembeszállt az ún. teológiai antiszemitizmussal, a vallási türelmetlenséggel és részletesen szólt a magyar katolikus egyháznak a zsidósággal kapcsolatos érdemeiről és vétkeiről egyaránt.

-ó -y