Amerikai napló

Az American Jewish Committe, az Egyesült Államok egyik legnagyobb zsidó szervezete, május 7-e és 14-e között tartotta megalakulása 90. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi találkozóját és kétnapos nemzetközi vezetői konferenciáját Washingtonban, melyre folyóiratunk főszerkesztője is meghívást kapott. Az alábbiakban útinaplójából közlünk részleteket

MÁJUS 6.

„Ez komoly szervezet ide a pesti Hit­község vezetőit nem hívják meg”, mond­ta még otthon egy tapasztalt konferenciázó, de nemigen hiszek neki. Valószínűleg hozzájárult meginvitálásomhoz, hogy ko­rántsem kincstári hangnemben, de tény­szerűen írtam a honi viszonyokról egy ko­rábbi levelemben az AJC európai igazga­tójának, s ez nyilván kíváncsivá tette. Más országokból is vegyes a meghívottak kö­re: hivatalos személyiségek mellett „független értelmiségieket” is Washingtonba várnak a rendezők.

Via Budapest New York. A gépen szótlan, öreg emigráns magyar ül mellettem. Ebéd előtt a légikisasszony kétszer is megkérdi, én rendeltem-e kósert. Szom­szédom sajnálkozva megszólal: „Miért nem hozzák már a magáét is?” Jóleső az aggódása. Már mindenki eszik, amikor az én dobozos adagom szervírozzák. Akár a kotonos viccben: Ha még valaki nem tudná…

A belépéshez szükséges okmányokat töltöm ki, valamit kérdezek az öregtől, mire felbátorodik és ő is kérdez: „Szán­tó? Ugye nem ez az eredeti neve? Ez olyan szép hangzású magyar név.” Bólin­tok. Kisvártatva újra megszólal: „Nekem is volt egy barátom, Fleischernek hív­ták. Aztán 1944 után magyarosított Fa­ludira. Azóta egész jól megvan.”

Demjén „Rózsi” is a gépen utazik. Nincs bátorságom megszólítani, hajlan­dó lenne-e részt venni egy jótékonysági koncerten a Szombat javára?

New York, Kennedy repülőtér. A ve­lem egykorú amerikai határőr, nagyjából egyedül engem az utasok közül kifaggat, mi célból jövök, meghívólevelet ellen­őriz, útlevelet böngészget, milyen dok­tor vagyok (jogi, felelem kissé indignálódottan), ki hívott meg, mi célból? Az AJC fejléces szöveg nem lenne elég jó aján­lólevél? Az amerikai határőrt Lebedievnek hívják.

MÁJUS 7.

Washington, kora reggel Charlie Fenyvesit hívom, délután találkozunk. Gratulálok Wallenberg-cikkéhez, mely a US News and World Reportban jelent meg, s komoly sajtóvisszhangot keltett. Még a gépen kapott újságokban olvas­tam az összefoglalókat, közösen doho­gunk a buta reakción, mely R. W.-t véd­ve visszautasítja a CIA-dokumentumokon alapuló, USA javára folytatott kémtevékenység hírét, mintha e tény dehonesztáló lenne. Átfutom a riport teljes szövegét. Fúrja az oldalam, vajon tény­leg hihető-e, hogy Wallenberg évtizede­kig orosz fogságban sínylődött, egy idő után személyiségzavar miatt öntudatát veszítve, s nem túlzásé a szavahihető­nek mondott Per Anger közlése, mely szerint 1990-ben Helmut Kohl telefo­non kérdezte volna meg Gorbacsovot, „Miért nem engeditek már el azt az öreg­embert?”, mire Gorbacsov kitérő választ adott, amiből sejthető volt, nem ura a KGB-nek. A svédek persze hallgatnak, semlegességük, Oroszországgal való kapcsolatuk miatt, bár állítólag vannak ki nem játszott kártyáik, melyek leg­alábbis cáfolják az orosz verziót.

Délután a korábban antiszemita lég­köréről ismert Howard Egyetemen, a Common Quest, feketék és zsidók vi­szonyával foglalkozó negyedévi folyóirat premierje. Zsidó és fekete képviselők, szenátorok, az USA történetében első zsidó mezőgazdasági miniszter (akinek elődje az első fekete volt e poszton) méltatják az orgánum jelentőségét. Van neki. A Millión Men’ s March, a Farrakhan-sztori zsidó és fekete szemmel az egyik fő téma a bemutatkozó számban. A két társszerkesztő beszél, majd rövid koncert. Vagy két-háromszáz ember fal­hatja a vegetáriánus uzsonnát a foga­dáson.

MÁJUS 8.

A palesztin-izraeli megállapodás és az iszlám szélsőségesek című előadásában Dr. Robert Satloff a Washingtoni Közel- Kelet Politikai Intézet igazgatója arról be­szél, hogy Arafat utóbbi hetekben tett radikális lépései új törekvést jelentenek az előző hat hónaphoz képest. A Hamasz céljai immár nyilvánvalóan keresz­tezik J. A. szándékát, ám a terrorcsopor­tok taktikai eszközt jelenthetnek a Pa­lesztin Autonómia kezében az elkövet­kező években is.

Joszi Alper, az AJC jeruzsálemi Kö­zel-Keleti Irodája igazgatója Az izraeli választások és a békefolyamat címmel ad elő. Tizenkilenc pártlista van, huszon­öt volt négy éve. Mát ultraortodox, egy olépárt, egy „Férfiak pártja”. A Munka­párton belül Peresz képviseli az integratív álláspontot, mely szerint a Palesztin Autonómiával együtt kell működni, míg mások elszigetelnék a Területeket Iz­raeltől.

Ignatz Bubis, a Német Zsidók Köz­ponti Tanácsa vezetője A németországi zsidó közösségről ad hírt „Két ortodox rabbink van, de egy biztos. Azért kell ket­tőt mondanom, hogy mindegyik megnyu­godjon, ő a második… A mai Németor­szág nem azonos a megelőző évszáza­dokéval… 28 000 zsidó élt itt hat éve. 55 000-en vagyunk most. Orosz zsidók érkeztek Izrael haragja ellenére. Nem hív­tuk, de befogadtuk őket.” A Weizmann-ügyről beszél. „Hogy élhettek itt? Jöjjetek Izraelbe!”, mondta az izraeli államelnök. „De hát a világon mindenütt élnek zsi­dók! Németországban is fognak.”, reflektál rá Bubis. A német kormánnyal kiváló a kapcsolatuk, vallja. Goldhagent, a fia­tal amerikai-zsidó történészt védi, aki nagy port felvert új könyvében a német társa­dalom mélyen egyetértő részvételéről és felelősségéről beszél a soá kapcsán. Kovács András szociológus kérdésére, mi a helyzet azokkal a volt Stasi-ügynökök- kel, akik ma a zsidó közösség vezetői, nem felel. A többieknek válaszol. Az egy­kori Németországot ostorozza, a mait di­cséri, mintha ez lenne küldetése, mintha ettől (is) függne pozíciója, netán a német­zsidó közösség helyzete, támogatottsága.

Mint megtudom, Michael Wolffsohn Die Deutschland-Akte címmel megjelent könyvének – mely a Stasi és a zsidók vi­szonyáról szól – a magyar vonatkozása sem hagyható figyelmen kívül. Újabb ada­lék: több olyan hitközségi tisztségviselő is akadt, aki besúgóként működött. Ideje lenne, hogy a magyar törvényhozás ki­izzadja végre a lusztrációs törvényt. Szá­mos közéleti poszt betöltője mellett a ke­resztény egyházaknak sem ártana az át­világítás, jut eszembe, nehogy az elfogul­tak azt hihessék, csak a zsidók sárosak az együttműködésben. Derüljön végre fény arra is, melyik felekezet milyen nyo­más alatt vészelte át a diktatúrát.

A Fehér Ház előtt orosz és grúz-zsidók­kal futok össze. A VAAD-róI érdeklődöm, az oroszországi zsidó csúcsszervezetről, melynek vitáiról a közelmúltban írtunk, vajon valamennyi szervezet tagja-e a szö­vetségnek? Egy jekatyerinburgi hölgy rö­viden és gyanakodva felel: ők nem, s akad még más is, aki távol tartja magát a VAAD-tól. További kérdéseimre nem is kapok választ. A grúzok sokkal nyitottabbak, készséggel felelnek, s ők is kérde­zősködnek a mi viszonyainkról.

Tom Lantosnak írott levelem szemé­lyesen kézbesíthetem, mert a Kong­resszusba készülő csoportok listáján az utolsó pillanatban észreveszem, hogy hozzá is indul egy delegáció. A találkozás­ban nincs sok köszönet. Kimérten rövid, politikushoz méltó céltudatossággal meg­ragadja az alkalmat, hogy saját dolgairól beszéljen. A zsidó közösségtől nem ka­pott elegendő támogatást, panaszolja szemrehányóan. Míg pillanatra kilép szo­bájából, a vendégek egy részének, meg- illetődött amerikai látogatóinak kell szé­gyenkezve suttogniuk, jóllehet a képvi­selő viselkedése lekezelő. Az ajándék Szombatot borítékostól, felbontatlan le­velestől a kanapé mellé dobja, ahol szá­mos érintetlen küldemény tornyosul.

Eörsi Mátyással, az SZDSZ képviselő­jével, az Országgyűlés külügyi bizottsága vezetőjével (aki persze nem e minőségé­ben van itt), nagyjából megérkezése óta vitatkozunk jóvátételről, az SZDSZ és a zsidóság viszonyáról, Kis János cikkéről, és gyakorlatilag minden köztünk felmerü­lő témáról. Tudomásul vesszük, hogy alig van érintkezési pontja véleményeinknek. A Kongresszusban történt látogatáskor mégis mosolyra késztet, milyen kedvesen gyermeki irigykedéssel szemléli a Lantos­-apparátust, s mondja, milyen súlya, lehe­tőségei, munkafeltételei vannak egy ame­rikai képviselőnek.

Kennedy és Lugar szenátorok beszé­de, majd négy republikánus képviselő hangulatos kóruséneklése (belegondo­lok, hogy dalolna otthon mondjuk Torgyán, Tímár, Orbán, Giczy és Boross, vagy a másik oldalról Szekeres és Pető) után vissza a szállodába, ahol a díszva­csora többek által is megkülönböztetett tisztelettel bekonferált szónoka Klaus Kinkel német külügyminiszter. Szó sze­rint sokat ígérő beszédében felelősségvi­selést, elkötelezett béke- és demokrácia-pártiságot, Izrael külpolitikájának támo­gatását emlegeti, a konkrét kérdésekre azonban visszatáncol, s a balti államok zsidóságának jóvátételével kapcsolatban kissé ingerült vitába keveredik egy lett­-zsidó résztvevővel, aki keményen szegezi neki kérdéseit. Kinkéi néhány ezer fő kár­pótlásáról beszél, tényszámokat felemle­getve országonként (5000 DM-et kapnak a lágerek túlélői fejenként, tudom meg később), amit keveseknek a posztszovjet delegátusok. Az Iránnal kapcsolatos, ko­rántsem egyértelmű német álláspontot reklamáló véleményre a német diplomá­cia vezetője hűvös elhárítással reagál; ezt tettük, azt tettük, mi kéne még, érezhetni a hangsúlyában.

Bubis az est elején olyan nagyrabecsü­léssel szólt külügyminiszteréről, mely megerősítette benyomásomat: ő nem csak a német-zsidóság diplomatája a nagyvilágban.

MÁJUS 9.

Jehuda Reinharz, a Brandeis Egyetem rektora nagy tetszést arat Zsidó egység: a mítosz és a valóság című előadásával. Nincs egység, nem is szükséges, vallja, legfeljebb az asszimiláció elleni tenniva­lókban, ahol viszont lenne feladat, hiszen az ismert adatok fényében az amerikai zsidóság sem áll a helyzet magaslatán. Pragmatikus programot keli alkotni, von­zó alternatívát, a miért kell(ene) zsidónak lenni (maradni) kérdésre adandó választ megfogalmazni. Túl sok a pénzszerző szervezet, rendezvény, és bár mindez nélkülözhetetlen, a kortárs zsidóság to­vábbi adóssága a stratégia kidolgozása.

MÁJUS 10.

Guido DiTella, Argentína külügymi­nisztere a felrobbantott zsidó közösségi ház ügyének további nyomozásában ígér elszántságot, Juszuf bin Alawi bin Abdullah Omán és Hamad bin Jaszim bin Jabr al-Thani sejk, Qatar külügyére az Izraellel folytatott kereskedelem esélyeit ecseteli.

Ernest Salomon „japán-zsidó”, az ezerfős közösség egykor Németországból emigrált, majd harminc éve Tokióban le­települt reprezentánsa azt meséli, hogy a japán antiszemitizmus ostoba pozitív elő­ítéletekben jelentkezik. A zsidók túlrepre­zentáltak az intellektuális szférában? Per­sze, mert zseni mind. Figyelnünk kell, ta­nulnunk, nekünk is követni kell a pél­dájukat, szól az általános közvélekedés. A zsidók marslakók, akik megszállták a Földet, adja hírül az egyik „sci-fi”, mely a témába vág

A diaszpóra zsidósága: végjáték vagy újjászületés? című kerekasztal-beszélgetésen Harry Schwartz, korábbi dél-afri­kai nagykövet Washingtonban, pozitív ké­pet ad közösségéről: bár zavaros állapo­tok uralkodnak az elmúlt években hazá­jában, a zsidó gyerekek 70 százaléka zsidó iskolába jár. Talán a környezet miatt is olyan összetartó ez a mikrotársadalom, véli.

Konsztanty Gebert, a varsói Gazeta Wyborcza külpolitikai munkatársa megér­tést kér, mert Közép-Európa zsidósága részben más gondokkal küzd, mint az USÁ-é, és támogatást, nem feltétlenül anyagit, de szellemit, szervezésit, ami e térség integrációját segítheti elő.

Alfred H. Moses, az USA Bukarestbe akkreditált nagykövete arról szól, hogy a lassú asszimiláció hosszútávon felőrli a diaszpórát. Közép-Európa zsidósága nem képes ott folytatni, ahol a vészkorszak ce­zúrát vágott. K. G. finoman vitatkozik: ha ez igaz is, nem kéne leírni a régiót, meg­kísérelnénk az újjáépítést saját lokális tra­dícióinkon. Azzal valamennyien egyetér­tenek, hogy vallási és népi hagyomány el­választhatatlan, s az új izraeli nemzettu­dathoz képesti eltérésekkel is számolva, új, helyi sajátosságokon is nyugvó népi­-közösségi öntudat kialakítása szükséges.

„Sabeszi” gitárest. Héber, jiddis, ladino dalok mellett (tiszteletadás a szerteágazó kulturális örökségnek és közönségnek) az előadó egy Bulat Okudzsava-számot is elénekel – oroszul. Megrendítő látni, hogy az első másodpercekben tartózko­dó, zavarban lévő orosz-zsidók hogy érzé­kenyülnek el, s kezdenek együtt dúdolni a gitárossal, arcukon rajtakapható, külö­nös nosztalgiával.

Harmincöt országból érkeztek meghí­vottak és küldöttek, Közép-Európából is számos közösség hivatalos vezetői és nem hivatalos képviselői, híradói. Sok a fiatal középkorú, alig valaki ötven éven felüli e régióból, különösen a szláv orszá­gokból. Szinte mindenütt jellemző, hogy a rendszerváltozás után újjászerveződő zsidóság képviselete föderatív alapon, nem vallási szerveződésként működik. Úgy tűnik, eltérően a honi hitközségi vezetőktől, nem demonstrál senki a ren­dezvénysorozat folyamán „zsidóbb” jelle­get annál, mint ami tényleges élete része. Kapedlit alig visel valaki a davenoláson és a szombatfogadó vacsorán kívül. Jóllehet a hét folyamán vagy kétszáz résztvevő gyűlt össze, a reggel hét órakor kezdődő sachrisz imádkozáson a szálloda egy kis termében mindig minjanprobléma van. Aztán csodák csodájára – mintha csak itt­hon történne, mondjuk a Visegrádi utcai apró imaházban – valahogy mindig kerül tizedik.

MÁJUS 11.

Szombat délelőtt se vagyunk tucatnyi­nál többen az imateremmé avanzsált helyiségben. Egy Japánban működő rab­bi és egy itt honos vezeti a szertartást

Az ünnepi találkozó végeztével, vagy félszáz résztvevővel veszi kezdetét a „nemzetközi vezetői konferencia”. Hagy érdeklődéssel figyelem Jacob Finci. sza­rajevói hitközségi elnök beszámolóját a háború sújtotta város elmúlt éveiről és mai körülményeiről. Van ebben a kister­metű, mokány, idősnek tűnő úrban vala­mi heroikus, talán csak a tény, hogy ott maradt, s most onnan jött.

Az antiszemitizmusról szóló blokkban Alexander Fero, a szlovák közösség ve­zetője számol be hazai tapasztalatairól, majd Kovács András beszél a magyaror­szági, „kódolt” politikai antiszemitizmus­ról. Tanulmányt ígért erről a közeljövő­ben a Szombat számára. Eörsi Mátyás egy zsidóságáról is ismert parlamenti képvi­selő hétköznapjairól értekezik, az előző négy esztendő telefonon zajló verbális at­rocitásairól, melyek mára alábbhagytak, a magyar társadalom józanságáról, mely a választáson a jobboldali szélsőségek el­len szavazott, s a március 14-i Torgyán-tüntetés utáni népszerűséd zuhanásról, mely a náci-típusú beszéd honoráriuma volt

Angoltudásom hiányosságai miatt kel­lemetlenül érzem magam, jóllehet érdek­lődéssel és tetszéssel fogadják az általam mondottakat a magyarországi zsidó kö­zösség belső életéről, antidemokratikus képviseletének, a nyilvánosság előtti megjelenítésének nyomasztó problémái­ról, valamint az előttünk álló legfonto­sabb feladatokról, így a Zsidó Helyreállítá­si Alapba a kormányzat által adni kívánt összeg igen csekély voltáról, majdani ku­ratóriumába delegálandók arányairól, a független szakértők jelenlétének fontos­ságáról, szintúgy a magyarországi ortodo­xia újjáélesztése, az Országos Rabbikép­ző Intézet fejlesztése és a magyar nyelvű zsidó sajtó és kultúra támogatásának szükségéről.

Búcsúest, egy helybéli AJC-tag látja vendégül a konferencia résztvevőit házá­ban. Csatlakozik hozzánk felesége társas­ágában Hirschler Richárd is, aki a Világ­bank Transition című kiadványát szer­keszti itt. H. R. tipikus pesti jelenség, ko­moly honvágya van, lubickol a friss hírek­ben, az Internetet bújja reggelente állan­dóan egy kis hazaiért Két órát mesél, le­peregnek előttem a hetvenes-nyolcvanas évek, otthonosan érzem magam az est folyamán bemutatott egykori HVG-s új­ságíró társaságában. Meséli, most léptek ki egy hitközségből, s egy másikat válasz­tanak. Talán nem bántom meg, ha azt mondom, ehhez a pozitív öntudathoz, hogy a zsidóságot, s a zsidóságon belül is lehet görcs nélkül választani, az ő negyven-ötven közötti generációjának nem­igen adatott meg itthon tapasztalatot gyűjteni. A buli után, ahol oldott házi klezmerkoncertben volt részünk a meg­hívott zenekar jóvoltából, még jócskán időzünk egy georgetowni dzsesszvendéglőben.

MÁJUS 12.

Záró rendezvény: látogatás a washing­toni izraeli nagykövetségen. Fontos, igen pozitív végkicsengést biztosító ré­sze ez a nemzetközi vezetői találkozó­nak. Gideon Meir, az izraeli külügymi­niszter Ehud Barak diaszpóraügyi ta­nácsadója tart szellemes előadást, és a budapesti szülőktől származó Chaim B. Weizmann, Joszi Beilin tárcanélküli miniszter zsidó- és diaszpóraügyi refe­rense szól néhány szót.

Megváltozott, problémaérzékenyebb, nyitottabb, korszerűbb szemléletmód körvonalazódik beszédeik nyomán az erec-galut viszony cionista értékelésében. Tudomásul vett realitás: a diaszpóra önál­ló entitást képvisel, nem mozdul, de erős kapcsolatot kíván Izraellel, melynek épp úgy meg kell fogalmaznia saját zsidósá­gát, épp úgy gondoskodnia kell a judaiz­mus továbbéléséről, mint az országon kívüli közösségeknek. A tudás és tájéko­zottság nem veleszületett adottsága az embernek, s a háborúk múltán remélhe­tő béke és gazdasági prosperitás idősza­kában, a figyelmét befelé fordítható Iz­raelnek is át kell gondolnia, mi az, amit az elkövetkező nemzedékeknek útravalóként átad. „negyvenévesen kezdődik az élet”, mondja a „legszebb férfikorban” lé­vő Gideon Meir, s persze a 48 éves Izra­elre gondol, melynek az elkövetkező idő­szakban a békét kell megnyernie. A szekuláris Izrael kulturális és történelmi öntudatát kell erősíteni és elmélyíteni: a zsidó történelem nem fél évszázada kezdődött.

Nincs már normatív elvárás a diasz­pórával szemben sem. Az idős Weiz­mann elnök e szövegben már idézett németországi kijelentésére csak legyin­tenek, amikor rákérdezek, és pontosan éreztetik, a nemzedékváltás mentali­tásbeli elmozdulást is eredményez. Az „alapító atyák” harcos cionizmusa és a diaszpórát lenéző, azt irrelevánsnak tekintő álláspont helyett partneri vi­szonyt, kétirányú gondolatközlekedést: hosszú távú dialógust ajánlanak. A világ zsidóságának már nem kell anyagilag támogatnia Izraelt, a gyermek felcsepe­redett, eltartja önmagát. „Fordítsátok saját céljaitokra azt az összeget, s küld­jétek el gyermekeiteket, hadd lássák valamennyien az országot!” G. M. a Joszi Beilin által tavaly meghirdetett Bét Jiszrael program szlogenjét idézi. Le­gyen az erec is öntudatuk része, fűzöm hozzá magamban. Ez korrekt és méltá­nyos ajánlat.

Az Izraelt belülről feszítő problémák­ra kérdeznek többen. G. M. ortodox családból származik, ma a Maszorti konzervatív mozgalom tagja, s arról be­szél, hogy az ortodoxia által uralt (családjogi) szféra szabályozása nem változ­hat mindaddig, míg nem lesz erősebb az országban a konzervatív irányzat.

Joszi Beilin fent említett törekvése, s az új típusú nemzettudat kialakítására tett első, tapogatózó kísérletek nem ta­láltak egyöntetűen pozitív fogadtatásra a szélesebb izraeli társadalomban, mely – gazdasági sikerek ide vagy oda – saját napi problémáival van elfoglalva, s most még a több évtizedes, jól meg­szokott ideológiai szőnyeget is ki akar­ják húzni alóla. Ám ha megnyeri a Mun­kapárt a választást, mondja G. M., komoly esély van rá, hogy ez a történel­mi léptékű szemléletváltás gyökeret eresszen és termést hozzon. Két éven belül kívánják felállítani azt a százfős tanácsadói testületet, melyben ötven fő az országot, ötven fő a diaszpóra kö­zösségeit reprezentálná. Olyan értelmi­ségi grémiumot kívánnak életre hívni, mely egérutat jelent a ki kit képvisel kérdéssel kapcsolatos huzakodás elke­rülésére, s a diaszpóra megjelenítésére a nemzetközi zsidó politikai arénában. Látszólag pontosan tisztában vannak azzal, hogy a nemzedék- és mentalitás­váltás a külföldi közösségekre is ráfér, valamint az is nyilvánvalónak tűnik, hogy az adminisztrációk mögé kíván­nak pillantani, s valós képet óhajtanak kapni az országon kívüli zsidóság törek­véseiről, véleményéről.

Amit hallhatunk az izraeli társadalom kulturális öntudatáról, egybevág a Jerusalem Reportban nemrég közölt ada­tokkal, mely szerint alapvető bibliai is­meretek hiányában van a zsidó állam polgárainak egy jelentős hányada. S a vízió, amit G. M. az új Izraelről, az új típusú erec-galut viszonyról felvázolt, jóleső visszaigazolása mindannak, amit immár fél évtizede próbálunk újra és újra megfogalmazni itt, a Szombat ha­sábjain.

Amiről nem esik szó, bár Izrael emlí­tett, változó arculatának ez is remény­beli része: az értékeit, gyökereit újólag számba vevő országnak dialógust kell folytatnia az ultraortodoxia és a vallásos telepesek által képviselt önmagával, s ez a kihívás ma, a békekötések és a bibliai területekről való lemondás ké­nyes időszakában, lényegesen bonyo­lultabb feladat elé állítja, mint a diasz­pórával újrafogalmazódó kapcsolata.

Nyilatkozom a Népszabadság wa­shingtoni tudósítójának. A szállodába általa faxolt végeredmény tömörített, szelídített szöveg, melyben azért jelen van valamennyi, előadásomban felve­tett probléma.

Útitársam a West Palm Beach-i repü­lőn, majd a floridai Boca Ratonba, az AJC egyik tagszervezetéhez Gessi Kozlowski Tallinból. Cipővel, tejporral, építőanyaggal kereskedik, s mellesleg a háromezer fős észt-zsidó közösséget képviseli, melyből 17 egykor lágert járt túlélő kapta meg a Klaus Kinkéi által emlegetett jóvátételt.

Egy nappal utunk előtt zuhant le a közelben, és semmisült meg 110 uta­sával a ValueJet légitársaság Miamiból startoló gépe. Én tulajdonképpen nem is szeretek repülőn utazni.

MÁJUS 13.

Két találkozón beszélek a hazai zsidó állapotokról, némi történelmi háttérbe ágyazva a jelen akut problémáit. Reggel az AJC néhány helyi vezetőjének, majd a Zsidó Közösségi Kapcsolatok Tanácsa mintegy harmincfős közönségének.

Hihetetlenül megszervezett társaság a helybéli. 40 millió dolláros költségve­téssel épült centrumba kalauzolnak bennünket. Kultúrközpont, könyvtár, étterem, kávézó, iskola és óvoda, öt­száz néző befogadására alkalmas szín­ház, hatalmas kondicionáló terem, fal­labda, illetve kosárlabdapályák, s számtalan más egységet magába fogla­ló kommunális intézmény- és szolgál­tatórendszer. Ez valóban betöltheti funkcióját. Ez valóban képes lehet ar­ra, hogy megragadja azt a korosztályt (25-50 év között), ami hasonlóképpen a mi viszonyainkhoz, az USA-ban is „elveszett nemzedék”. Nem zsidóként kell becsalogatni e réteget, hanem teniszezni, úszni, vacsorázni, ismerkedni vágyóként, vagy mint a pesti Javne is­kola képes rá: szülőként, s aztán fo­kozatosan felkeltve érdeklődésüket, kell(ene) megszólaltatni énjük zsidó regiszterét.

MÁJUS 14.

A Dimensions című előkelő, dél-flori­dai, negyedévi zsidó magazinnak nyilat­kozunk. Légy gazdag!, sugallja minden oldala a lapnak. A címlap-sztori most éppen egy milliárdos életútja. „Mi óva­tosan bánunk a zsidó témával. Nem akarjuk lerohanni az olvasóinkat”, mondja mulatságosan exkuzálva magát az interjút készítő szerkesztő hölgy, amikor átadom az ajándék Szombatot, belelapoz és átfutja angol nyelvű tar­talomismertetőnket. Én nem szeretnék olyan lapot csinálni, mint az övé. Én in­kább olyat szeretnék csinálni, mint a miénk. Csak jobban.

Eszter lányom ma ötéves. Nem tud­tam felhívni a Javne óvodában telefo­non.

West Palm Beach-Atlanta, Atlanta-Budapest. Ha nézik a nyári olimpiai játé­kok megnyitóját, kérem, figyeljék a te­levízió képernyőjén az észt küldöttség cipőit. Atlanta stadionjában e delegá­ció, útitársam, Gessi Kozlowski impor­tálta lábbeliket visel majd, mint ezt számtalanszor hangsúlyozta minden le­hető fórumon. Na ja, egy igazi zsidó, kereskedő: tudja, mi a public relation.

MÁJUS 15.

Újra itthon. A Népszabadság csonkán hozta le nyilatkozatomat. Mit is érdekli őket valódi mélységében a zsidó proble­matika. Csak ami abból „politikai súlyú”, az országos érdeket érinti, vagy azt ke­resztezi. Na ja, ez nem Amerika, ahol a társadalom mozaikokból áll össze, ahol a zsidó téma nem „forró”, nem tabu, vagy óvatosan kezelendő, s ahol egy napilapos szerkesztő is képes rá, hogy higgyen benne: van, akit érdekel.