Amerikában a baloldali antiszemitizmus gyakran erősebb, mint a jobboldali

Norman Podhoretz a Commentary című zsidó folyóirat nyugalmazott főszerkesztője. A lap, amelynek továbbra is kolumnistája, a hetvenes-nyolcvanas években a konzervatív gondolkodás zászlóshajója volt az amerikai szellemi életben, és e területen komoly szerepe volt a baloldali szupremácia vissza­szorításában. Podhoretz nemrég Magyarországon járt mint a „Tíz éve szabadon” című konferencia meghívottja. Ebből az alkalomból készült vele a következő interjú.

Konzervatívként hol helyezkedik el ön az amerikai szellemi életben?

Abba a kategóriába tartozom, amit a baloldal a „politically incorrect” név­vel jelöl. Vagyis amit mondok, az szá­mukra az elfogadhatóság határán kívül esik. Mivel a szellemi életben Ameriká­ban erős liberális dominancia érvénye­sül, én konzervatívként persona non grata vagyok. Ez nem is lehet másképp ott, ahol az újságírók 95 százaléka Clintonra és Gore-ra szavaz.

– Magyarországon szokatlan, ha egy zsidó konzervatív.

– Amerikában a baloldali antiszemi­tizmus gyakran erősebb, mint a jobb­oldali. Amikor én a Commentary ha­sábjain élesen támadtam a jobboldali Pat Buchanant antiszemita megjegyzéseiért, számos jobboldali politikus igazat adott nekem. Viszont amikor a baloldali Gore Vidallal kerültem összetűzésbe hasonló okok miatt, a baloldali ismerőseim mind megvédték őt.

Mi volt ennek a vitának a lényege?

Én a 70-es, 80-as években támo­gattam az amerikai fegyverkezést a Szovjetunióval szemben. Mindezt Gore Vidal, aki híres író, két évvel ezelőtt azzal magyarázta a Nation című balol­dali folyóirat hasábjain, hogy én mind­ezt csak Izrael érdekében tettem. Sze­rinte Izrael az amerikai imperializmus meghosszabbított karja a Közel-Kele­ten, háborús tűzfészek, az ottani vál­ság, sőt valójában az egész hideghá­ború okozója. (Izraelt a válságért fe­lelőssé tenni gyakori érv a balolda­lon.) A vita nagy vihart kavart Amerika határain túl is, számos ország sajtója foglalkozott vele. Én a Commentary hasábjain azt válaszoltam, hogy Vidal érvelése nem más, mint anticionizmusnak álcázott antiszemitizmus. Ezek után huszonöt baloldali értelmi­ségi ismerősömet kérdeztem meg, mi­ként vélekedik vitapartnerem érveiről. Szinte mind úgy válaszoltak, hogy Vi­dal csak túloz, de Izraelt mindenkinek joga van kritizálni. Hogy az anticionizmus valójában antiszemitizmust je­lent, azt nem fogadták el.

A baloldal persze alapvetően nem Izrael-ellenes, hanem elsősorban bé­kepárti. De ha úgy vetődik fel a kér­dés, hogy ki miatt nincs béke a Közel-Keleten, akkor nagyon bizonytalanná válnak vagy inkább Izraeltől várnak engedményeket.

Mekkora a súlya a Commentarynak az amerikai szellemi életben?

A Commentarynak, amely már öt­venöt éve jelenik meg, komoly súlya van konzervatív körökben. A Reagan-kormány idején a lap munkatársai kö­zül többen kormányzati pozíciókba kerültek. A baloldal viszont gyűlöl bennünket. A konzervatívokról általá­ban azt gondolják, ostobák. Nem tud­nak mit kezdeni az érveinkkel, így örökösen jelzőket aggatnak ránk.

Hány olvasójuk van? Tudják, hogy közülük mennyi a zsidó?

– A Commentary harmincezer pél­dányban jelenik meg. Ez nem túl sok, ha arra gondolunk, hogy az egyik leg­fontosabb liberális folyóirat, a New York Review példányszáma százezer. Azt, hogy olvasóink közül mennyi a zsidó, nem tudom. A mi lapunk ugyanis – a Szombattal ellentétben – csak kisebb részt foglalkozik zsidó té­mákkal. Igaz viszont, hogy a rendsze­res folyóirat-olvasók, csakúgy, mint a könyvvásárló vagy a színházlátogató közönség, jelentős részben a zsidók köréből kerül ki.

Ki támogatja a Commentaryt?

Korábban az American Jewish Committee támogatta a lapot, ma már a pénz túlnyomó része magánalapítványoktól jön. Miután a Commentary intézmény Amerikában, nem olyan nehéz szponzorokat találni. Sokan kö­zülük nem zsidók, akik azért támogat­ják lapunkat, mert a legfontosabb konzervatív szócsőnek tartják.

Ön mindig konzervatív volt?

Fiatalkoromban én is baloldali voltam, mint a legtöbb amerikai zsidó értelmiségi. Számomra 1967 volt a fordulópont, akkor lett elegem a bal­oldalból. A Szovjetunió vad Izrael-ellenessége csak az egyik ok volt. Za­vart az is, hogy a baloldal nem volt hajlandó tudomásul venni a radikalizálódó fekete mozgalmak antiszemi­tizmusát. Az Amerika-ellenességét sem tudtam lenyelni. Én baloldaliként is patrióta voltam, és fölháborított, amikor a vietnami háború ellen tün­tetők a náci Németországgal hasonlí­tották össze Amerikát, és – német helyesírással – „k” betűvel írták a nevét. Azonkívül a baloldali intellektuelek általában nem törődtek és ma sem törődnek a zsidóságukkal. A jobbol­dalon megjelenő állítás, amely szerint a zsidóknak nagy súlya van a médiá­ban, nagyrészt igaz, de ebből nekünk nem sok hasznunk van. A New York Times egy zsidó család tulajdonában van. A hollywoodi filmcézárok többsége zsidó. Igen sokan vannak köztük a nagy tévétársaságok menedzserei soraiban is. Mindez azonban nem lát­szik meg, ha Izraelről szóló kommen­tárjaikat látjuk, hallgatjuk. A konfliktusban nem fogják Izrael pártját, azt állítják, hogy a háború befejezése raj­ta múlik.

A nagy amerikai zsidó szerveze­tek sem tudnak kapcsolatot találni e baloldali értelmiséggel?

– Próbálkoznak vele, de nem túl sok sikerrel. Annak ellenére, hogy e szervezetek maguk is inkább balolda­liak. Megmutatkozott ez egyebek közt abban, hogy nem fogadták túl nagy lelkesedéssel Benjamin Netanjahut. Paradox módon Izrael legelkötelezettebb támogatói ma Amerikában a ka­rizmatikus és messianisztikus protes­táns közösségek, amelyeknek teoló­giájában Izraelnek fontos szerep jut.

Az igazság kedvéért hozzá kell ten­nem: a fiatal értelmiségiek között ma megfigyelhető egy érdekes új jelen­ség: megjelent a baál tsuvá, a vallás­hoz visszatérő értelmiségi típusa. Fia­tal emberek, miközben nem adják föl értelmiségi ambíciójukat, modern or­todoxok lesznek, hitet téve ekként zsidóságuk mellett is. Ez az én időm­ben elképzelhetetlen volt. Ezzel egy­idejűleg zajlik azonban az asszimilá­ció is, ami – elsősorban a vegyes há­zasságok révén – apasztja a zsidóság létszámát.

Mennyire fontos az ön számára a vallás, a hagyomány?

Örülök, ha a vallás valakit vissza­hoz a zsidósághoz. Ám Emil Fackenheim filozófussal azt vallom, hogy a holocaust után van egy új, 614. pa­rancsolat: „Legyenek zsidók.” A zsidó­ság létének első számú letéteménye­se ma Izrael. Én ezért többre tartok egy nem különösebben vallásos ame­rikait, aki adományaival támogatja Iz­raelt, mint egy szatmári haszidot, aki megtartja mind a 613 micvát, de el­lenséges a zsidó állammal szemben.

Miként értékeli a jelenlegi közel-keleti konfliktust?

A Commentary decemberi számá­ban jelenik meg egy cikkem, amely­ben egyebek közt arról írok, hogy Amr Musza, az egyiptomi külügymi­niszter már júliusban megmondta: ha Camp Davidben nem kötnek békét, új intifáda következik. Nem igaz tehát, hogy ezt az izraeliek provokálták ki. Az arab oldalon erre már régen ké­szülődtek. Én már az oslói megegye­zés idején azt írtam, hogy a békefo­lyamat valójában háborús folyamat. A konfliktus valódi oka az, hogy az arab világ ma sem kívánja tudomásul ven­ni Izrael létét, és legföljebb taktikai okokból hajlandó vele egyezséget kötni. A békepárti baloldal Ameri­kában pedig mindezt nem veszi tudo­másul.

Gadó János