Ambíciózus regények

(Salamon Pál: A Sorel ház, Ulpius-ház, 2002, 496 oldal, 1980 Ft. Sors­olvasó, Ulpius-ház, 2002, 529 oldal, 1980 Ft)

Életműsorozata részeként jelentette meg az év kiadója, az Ulpius-ház, Sala­mon Pál két regényét. A hetvenes évek­ben Magyarországról kényszertávozó iz­raeli-magyar író nem ismeretlen a ma­gyar olvasó előtt. Ez már a Sorel ház második kiadása, az első 1995-ben je­lent meg, Menyegző című regénye pe­dig 2001-ben látott napvilágot.

Salamon írásmódja hiánycikk a mai magyar irodalomban. Nem a szűkebb szakma, hanem egy szélesebb olvasó­réteg számára ír. Az a fajta regény kerül ki Salamon tolla alól, amelyet nehéz le­tenni. Nagy mesemondó ő, de mint a meséknek általában, az ő könyveinek is van valóságalapjuk. Mindhárom re­gény önéletrajzi ihletésű. A Menyegző a szerző tinédzser alteregója megmene­külésének krónikája a holokauszt ide­jén. Amíg itt betekintést nyerhetünk a koncentrációs tábor mindennapjaiba – a szerző bemutat „egy lehetséges em­beri magatartást, egy ellenállásnak a le­hetőségét” -, addig a Sorsolvasóban csak utalásokból értesülünk arról, hogy a kamasz főszereplő (aki talán a szerző maga?) a magyar vidéken éli túl ezt a sötét korszakot. De a Menyegző mégis elsősorban egy nagy, szinte halhatatlan szerelem története. Egy önzetlen, együtt érző keresztény lány vállalja sze­relmének sorsát és önként elkíséri a táborba. Bár elszakadnak egymástól, évek múltán, mesébe illő módon újra egymásra találnak, s így a regény happy enddel végződik.

A Sorel ház a Menyegzőnél ambiciózusabb, terjedelmesebb, háromgenerá­ciós családregény, egy „dinasztia” törté­nete. A nagy erejű, kocsmáros apa, Sorel József, a „Kárpátok királya”, az első Sorel. Fia, Sorel Mihály, egyesíti magá­ban azt a fizikai, lelki és szellemi erőt, melynek Salamon oly nagy jelentőséget tulajdonít, mert úgy véli, hogy az élet megpróbáltatásait csak ezekkel a ké­pességekkel lehet elviselni. A második Sorel a regény központi alakja: auto­nóm személyiség, outsider, aki szen­vedélyes igazságszeretete miatt soha nem képes megfelelni a társadalom el­várásainak. Vonzó külsejű férfi Mihály, nemes lelkű, aki mágnesként vonzza az embereket, elsősorban a nőket. Itt is­mét megmutatkozik a szerző érdeklődé­se a zsidó-keresztény szimbiózis iránt: a deportálások idején Mihály zsidókat bújtat, s ezért a buchenwaldi táborba vi­szik, első feleségét pedig kósza golyó találja el. A tábor felszabadulása után Sorel Mihály Svédországba kerül, ahol egy szanatóriumban ápolják. Itt ismer­kedik meg „Észak szépével”, aki évek­kel később Magyarországra jön, hogy fe­lesége legyen Mihálynak, magával hoz­va közös gyermeküket, Jánost, a har­madik Sorelt. Kapcsolatuk apálya ide­jén a svéd Lulu erős vonzalmat érez egy jóképű ávós tiszt, később könyvkiadó iránt, akit a szerző feltehetőleg egy ki­adó valóságos igazgatójáról mintázott. Miután a féltékeny férfi közvetve Mihály balesetben bekövetkező halálát okoz­za, fia, János, elégtételt vesz apja halá­láért és a férfit öngyilkosságba hajszol­ja. A regény végén János, nagyanyja el­temetése után, a családi legenda szín­helyén, a Kinyilatkoztatás Tisztásán talál rá az „értelmetlen élet értelmére”.

A regény cselekménye mintegy 70 évet ölel fel, számos helyszínnel. Az események a Kárpátokban, Buchenwaldban, Budapesten, Prágában és Svédországban játszódnak. Mint a film­kockák, úgy váltakoznak a színhelyek. (Salamon forgatókönyvíró szerzőtársa, Edelényi János, maga is rendező.) Hangsúlyt kap a család hugenotta ere­dete is. A szereplők sorsa mögött a 20. század történelmének nagy drámái hú­zódnak, amelyek azonban csak érintőlegesen vannak jelen. A kor csak annyi­ban jelenik meg, amennyiben ez a sze­replők cselekedeteit motiválja, s itt le­het némi hiányérzetünk. A regény főér­deme Mihály alakjának megformálása, egy olyan idealizált regényhősé, ami­lyen az életben nem létezik. Egy olyan férfi, egy olyan emberideál, aki, mint az angol mondja, „larger than life”. Ugyan­akkor Mihály „felesleges ember”, aki túlnő környezetén. Háza szellemi köz­pont is, benne működik az „Ábrándok iskolája”, amely utalás lehet a kor „re­pülő egyetemeire”.

A Sorsolvasó elején Sorel János egy kéziratot olvas, s megdöbben azon, hogy a szerzője mintha róla ima, anél­kül, hogy ismerné őt. A harmadik Sorel az összekötő láncszem a Sorel ház, és annak folytatása, a Sorsolvasó között. Bár a fent tárgyalt két regényben is vannak szép számmal önéletrajzi motívu­mok, a Sorsolvasó főszereplői nyilván­valóbban az életből vett alakok. Sorel János – ismeretlen okból – politikai emigrációba kényszerül. A véletlen a kezébe adja egy kézirat néhány lapját, melynek szerzője minden jel szerint maga Salamon Pál, aki itt Lázár őrmes­ter néven szerepel, utalva arra az őr­mesterre, akivel a gyermek együtt vé­szelte át a zsidóüldözés időszakát. Lá­zár őrmester maga is menekült, mivel őt kétszer akarták megölni, egyszer a nyilasok, egyszer a kommunisták. Az író fantáziája itt a Sorel ház Sorel Jánosá­ból egy valóságos Edelényi-Sorelt kreál, újságíróból forgatókönyvírót, Salamon valóságban létező barátját és szerzőtár­sát. Két szálon folyik a cselekmény: Sorel János beutazza Amerikát, pénzem­berektől próbál filmjeihez tőkét szerez­ni. Filmvállalatot alapít, míg az őrmester – aki esszé-, regény- és drámaíró – Iz­raelben telepedik le. Ideköti felesége, a gyönyörű, zsidólelkű, keresztény Haj­nalcsillag, akit Salamon saját feleségé­ről, a színésznő Cserhalmi Annáról mintázott. Az előző regénnyel való foly­tonosságot erősítendő az a mód is, aho­gyan a Sorsolvasó forgatókönyvíró Sorelje rendszeresen levelez a még A Sorel házból megismert anyjával, nagyany­jával, s szerelmes levelekben számol be amerikai viszontagságairól és sikereiről Ágnesnek, a holokausztban árván ma­radt zsidó lánynak, mostohatestvérének és titkos szerelmének. A Sorsolvasóban fejti ki Salamon a legközvetlenebb mó­don nézeteit a „világ dolgairól”, háború­ról, holokausztról, Amerikáról, kapitaliz­musról, a századról, irodalomról, nők­ről, sorsról, az élet értelméről.

Megjelenik és feltűnést kelt az őr­mesternek egy tanulmánya „A remény­telenség társadalma” címen. Salamon saját gondolatait adja főhősei szájába, s ettől a regény kissé papírízű lesz. A mai világot „hisztérikus materializmus­ként” jellemzi. Semmi más nem maradt az ember számára, mint az anyag, Szo­doma imádata, ahol a szellemet napon­ta éri kihívás. A ma művészetéről mint a „Semmitmondás Művészetéről” szól. A világ megváltásra szorul – mondja Sa­lamon -, de megválthatatlan. Másrész­ről a regény szereplői a lázadás, az el­lenállás útját járják, nem riadnak vissza a nehézségektől, a megpróbáltatások­tól: Salamon kedvenc szóhasználatával „kengyelnek használják azt, hogy lóra segítse őket”. Életük értelme – ha van egyáltalán – a „lehetetlen megkísér­lése”.

A két regényt összevetve azt kell mondanunk, hogy A Sorel ház számos tekintetben felülmúlja a Sorsolvasót. Szerkezetileg egységesebb, áttekinthe­tőbb, szereplői hitelesebbek, képesek vagyunk azonosulni velük, még akkor is, ha a cselekmény és a regényalakok olykor a fantázia birodalmába kívánkoz­nak. Salamon regényeiben fontos elem a családi értékekhez, hagyományokhoz való ragaszkodás, melynek fenntartásá­ban lényeges szerep hárul a nőkre, a fe­leségekre és nagymamákra, akik csa­ládmegőrzők, odaadok, szenvedélye­sek. Általában véve Salamon regényei­ben a nők ábrázolása a férfiakénál ke­vésbé árnyalt, nőszemlélete olykor macsó. Többszörösen igaz ez a Sorsolvasó esetében. Mind Sorel János, mind az őr­mester végeláthatatlan kalandjait és szerelmi kapcsolatait alig tudjuk követ­ni, szebbnél szebb, kívánatosabbnál kívánatosabb nők képtelenek férfiúi bá­jaiknak ellenállni. Az igazsághoz tarto­zik az is, hogy a női szereplők más szempontból is hasznossá tudják tenni magukat: minden erejükkel segítik Sorelt és az őrmestert abban, hogy Sorel filmjei elkészülhessenek, hogy az őr­mester drámáját lefordítsák. Férfiak és nők egyaránt eszeveszetten száguldoz­nak fel és alá a cél érdekében – nemrit­kán elveszítve az olvasót a gyakori hely- és időváltoztatásban -, miközben fűtött párbeszédekben, belső monológokban fejtik ki nem mindig egyértelműen eredeti gondolataikat. A szereplők pedig, beleértve a központi alakokat is, nem eléggé árnyaltak.

Utoljára, de nem utolsósorban a Sorsolvasó regény a Sorsról is. (Külö­nös egybeesés, hogy napjainkban, Sza­bó István filmjének, de elsősorban Kertész Imre regényének köszönhető­en, sok szó esik a sorsról.) A szereplők „ismerkednek” sorsukkal, „félretolják” sorsukat, „hipnotizálják” a sorsot, el­gondolkodnak a „sors fordulatán”, „összetűznek” a sorssal; a sorstól „jó­zan belátást” nem lehet várni, olvasha­tunk „az emberi sors felfoghatatlanságáról” és a „sors feletti megrendülés­ről”. Nem volt e sorsszerű, nem volt-e valami eleve elrendeltség abban, hogy a regény három főszereplőjének el kel­lett hagynia a hazáját; hogy sok küzde­lem és megpróbáltatás, színes kalan­dok és valószínűtlen kapcsolatok árán idegen környezetben is kiteljesedhes­senek, megvalósíthassák önmagukat? A Sorsolvasó a Sors könyve is, amely, ha film készülne belőle, meggyőzőbb lehetne, mint a regény maga, mely, ha nem is lesz az író főműve, de tanulsá­gos önvallomás, izgalmas és érdekes kalandregény azok számára, akik követni tudják lélegzetelállító tempóját és bukfenceit.

Várnai Pál