A jedwabnei zsidóság elpusztítása

Írta: Alvin H. Rosenfeld - Rovat: Archívum

Alvin H. Rosenfeld*

A jedwabnei zsidóság elpusztítása

A folyamatosan gyarapodó szakiroda­lomnak hála, meglehetősen sokat tu­dunk az európai zsidóság által elszen­vedett üldöztetésekről és tömeggyil­kosságokról; olykor már-már úgy tűnik, tudásunk nemigen bővíthető új, lénye­ges ismeretekkel. Jan Gross Szomszé­dok (Princeton University Press, 2001) című munkája azonban egy megdöb­bentő, ám mindeddig kevéssé kutatott eseményt vesz górcső alá, és bizonyít­ja, hogy egyelőre nem helyes, hogyha a témakör teljes feldolgozottságáról be­szélnünk. A jedwabnei zsidók lemé­szárlásával foglalkozó rövid könyv he­ves vitákat váltott ki Lengyelországban, (és másutt is) azt a szerepet illetően, amelyet a németek és lengyelek a má­sodik világháború idején a zsidók ellen elkövetett legvéresebb atrocitásokban játszottak.

Az Északkelet-Lengyelországban, Bialystoktól nagyjából 100 km-re fekvő Jedwabnéban az 1930-as években mintegy 1600 zsidó élt, e szám a város­ka lakosságának hozzávetőlegesen a hatvan százalékát jelentette. 1941 júli­usában, egyetlen nap leforgása alatt gyakorlatilag az egész közösséget el­pusztították. A könyörtelen gyilkosok nem kíméltek senkit; nem számított, hogy az áldozat fiatal vagy idős, férfi vagy nő, felnőtt vagy gyermek. A halál­nemek között a korbáccsal, illetve furkósbottal való agyonverés, a halálra kö­vezés, továbbá a megfojtás és a megégetés szerepelt.

Az aggastyánok szakállát meggyújtot­ták; némelyiküknek átvágták a torkát, másoknak kivájták a szemét, vagy a nyelvét metszették ki. Egy fiata­lasszonynak levágták a fejét, majd úgy rugdosták a testtől elválasztott kopo­nyát, mint egy futball labdát. Haláluk előtt a jedwabnei zsidók közül sokakat éneklésre és különböző megalázó cse­lekedetek végrehajtására kényszerítet­tek, illetve más módon is kegyetlenül megkínozták őket. Hetvenöt, közben állandóan vert zsidó fiatalemberrel egy hatalmas Lenin-emlékművet hordoztattak körbe a településen, majd gödröt ásattak és eltemettették velük a szob­rot. Utóbb őket magukat is legyilkolták, és ugyanabba a gödörbe földelték el.

A városka kilencven esztendős rabbi­jának a többi zsidó élére állva, kalapját egy botra tűzve kellett végigvonulnia az utcákon, azt énekelve, hogy „Miattunk van a háború, értünk van a háború”. A szadisztikus műsor után a tömeget be­terelték egy csűrbe, amelyet előzőleg alaposan megöntöztek kerozinnal, majd rájuk gyújtottak. Helybéli muzsi­kusok zenével igyekeztek elnyomni az ezerötszáznál is több, elevenen meg­égetett ember jajgatását. Alig egy tucat jedwabnei zsidónak sikerült csupán megmenekülnie; heten közülük annak köszönhették életüket, hogy egy len­gyel házaspár, a közeli falvak egyiké­ben élő Antonia Wyrzykowski és férje rejtekhelyét biztosított számukra.

A háborút követően a városka lakói emlékművet állítottak az elpusztított zsidóknak, a gyilkosságok elkövetésé­vel pedig a németeket vádolták. Csak­hogy, amiként azt Jan Gross, a New York-i Egyetem lengyel származású tör­ténészprofesszora kiderítette, a tette­sek nem németek, hanem lengyelek voltak, méghozzá a jedwabnei zsidók szomszédai, ismerősei. A hóhérmunká­ban a település nem zsidó lakosságá­nak valamennyi csoportja részt vett – kisparasztok, cipészek, kőművesek, hi­vatalnokok, egy ács és egy levélhordó is – a szerző szavaival élve „csupa ren­des, hétköznapi ember”. A mészárlás megszervezéséért és kivitelezéséért a polgármestert, Marian Karolakot, vala­mint néhány bűntársát terhelte a fő fe­lelősség. Ám Jedwabne egész lakossá­ga tudott arról, mi folyik; a legtöbben maguk is jeleskedtek az öldöklésben, vagy legalábbis végignézték azt. A pog­romra természetesen nem kerülhetett volna sor a német megszállók tudta és hozzájárulása nélkül, akik miként azt Gross is állítja, „kétségkívül élet és ha­lál urai” voltak Lengyelország szóban forgó részén. Moha nyilvánvaló, kik ját­szották a felbujtó szerepét a jedwabnei zsidók kiirtásában, a könyvben bemu­tatott bizonyítékokból az is egyértelmű­en kiderül, hogy „azon a júliusi napon, 1941-ben, egy kelet-európai kisváros lakóinak egyik fele ölte meg a mási­kat.”

Az egykorú forrásoknak, a háború utáni bírósági tanúvallomásoknak és a még életben lévő kortárs szemtanúkkal a közelmúltban készített interjúknak köszönhetően ismertté vált tények szá­mos zavarba ejtő kérdést vetnek fel. Ezek egyike, hogy a Szomszédokban bemutatott eset páratlan, avagy másutt is sor került effélére a háború folyamán Lengyelországban. Gross professzor, miközben vizsgálódását elsősorban a Jedwabnéban történtekre korlátozta, utal arra, hogy pár nappal az ottani vé­rengzés előtt egyéb környékbeli telepü­léseken is előfordultak hasonló súlyú atrocitások, Radzilowban mintegy eze­rötszáz, Wasoszban pedig ezerkétszáz zsidót kínoztak és öltek meg. Az elkö­vetők ezek alkalmával is bizonyosan bírták a közelben tartózkodó német ka­tonaság beleegyezését, ami azonban nem változtat azon, hogy a tulajdon­képpeni gyilkosok lengyelek voltak. Ebből következően a jedwabnei zsidók elpusztítása, jóllehet egyelőre a hason­ló bűncselekmények közül ez a legin­kább feldolgozott, korántsem tűnik el­szigetelt eseménynek.

Mindezek ismeretében Gross további kérdéseket is megfogalmaz: Vajon mi késztethetett némelyeket jól ismert embertársaik megalázására, kínzására és meggyilkolására? Miképpen élhettek az elkövetők oly sokáig úgy, hogy – mi­közben nagyon is tudatában voltak a valóságnak -, közreműködtek a törté­nelemhamisításban, amely mások nya­kába varrta a felelősséget?

A lengyelek, akik a második világhá­ború alatt maguk is súlyos sérelmeket szenvedtek el a németektől, hogyan élik meg azt, hogy honfitársaik közül sokan aktívan együttműködtek a nácik­kal, sőt ami a kegyetlenséget illeti, több szempontból túltettek azokon? Röviden, befolyásolja-e ma, és ha igen, mennyiben „a lengyel nemzet önmagá­ról alkotott képét” az a tény, hogy a len­gyel zsidókat nem egy esetben éppen lengyelek mészárolták le?

Komoly és nyugtalanító kérdések ezek, ám Gross professzor könyve nem törekszik a maradéktalan válaszadásra. Mivel a zsidókat nem csupán megölték, de ki is fosztották, „hátrahagyott” ingat­lanaikra és egyéb vagyontárgyaikra pe­dig rátették kezüket a pogromok ve­zetői és társaik, Gross úgy véli, hogy a dühödt erőszak mögött, legalábbis részben, anyagi természetű motiváció húzódott meg: a gyilkosokban egyszer­re munkált a pusztítás és a harácsolás vágya. Az érvelés bizonyos mértékig el­fogadhatónak látszik, ugyanakkor nem szolgál magyarázattal az elkövetők ma­gatartásában tetten érhető zsigeri indu­latra, és arra a gonoszságra sem, amel­lyel meggyötörték a zsidókat, mielőtt legtöbbjüket elevenen megégették. Az okokat legalább érintőlegesen bemu­tatni igyekvő Gross utal azon közkeletű mítoszokra, amelyekben a zsidók Krisz­tus gyilkosaiként, valóságos ragadozók­ként jelennek meg; példaként ele­gendő talán megemlíteni a híres-hír­hedt vádat, mely szerint a zsidók, szá­mos egyéb gaztettük mellett, keresz­tény gyermekek vérét veszik saját húsvétjuk megünneplésekor. E primitív tévhitek kétségtelenül hozzájárultak a kegyetlen és irracionális módon meg­nyilvánuló, atavisztikus antiszemitiz­mus továbbéléséhez, mindazonáltal a fentebb leírt kegyetlenség legmélyeb­ben húzódó, legősibb indítékainak fel­tárásához további komoly kutatómun­kára van szükség. Mindez azonban a legkevésbé sem csökkenti Gross érde­meit: a szerző csodálatraméltó érzé­kenységgel és figyelemmel kezelte tár­gyát, munkája során pedig nem annyira a következtetések levonására, mint in­kább elgondolkodtatásra törekedett. A Szomszédok éppen a benne elbeszélt érdekfeszítő történet, illetve a felvetett kérdések miatt tarthat számot joggal ar­ra, hogy sokak által olvasott és tovább­gondolt könyv legyen.

A háborút követően egyébként Antonia Wyrzykowska, aki saját családja biz­tonságát is kockáztatta azzal, hogy né­hány főt elbújtatott a jedwabnei pog­rom idején, az őt körülvevő általános gyanakvás miatt jobbnak látta elhagyni hazáját és Chicagóban letelepedni.

Gross kiderítette, hogy az asszony uno­kaöccsének Lengyelországban maradt fiát játszótársai valahányszor összekü­lönböztek valamin, „zsidóként” szidal­mazták. Nyilvánvalóan egyfajta megbélyegzettséget jelentett, ha valaki a há­ború alatt segíteni próbált a zsidókon, éppen ezért sokan inkább a némaságot választották, semmint hogy bevallják a furcsamód elfogadhatatlan tényt: zsidó­kat rejtegettek a náci megszállás ide­jén.

Tömöri Gábor fordítása

*A szerző az Indianai Egyetemen a Holocaust­irodalom professzora

támogatás

Címkék:2001-06