Áltudományos tévképzet vagy valós politikaformáló befolyás?

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

A zsidó lobbi Amerikában
Forrás: Hetek

2007. december 29. / Peremiczky Szilvia Az áltudományos tévképzetek lehetnek szórakoztatóak is, de máskor emberek életébe kerülhetnek. Veszélyessé akkor válik egy ilyen nézet, amikor jó hírű tudósok és gátlástalan politikusok kezdik hirdetni.

   
     

Amennyiben mindehhez az említettek félműveltsége, tájékozatlansága és előítéletessége is párosul, akkor az eredmény egy olyan könyv lehet, mint a John J. Mearsheimer és Stephen M. Walt chicagói és harvardi professzorok által írt The Israel Lobby and U.S. Foreign Policy. A könyv egy régi antiszemita babona, a világ kormányait a zsidó érdekekért befolyásolni próbáló nagyhatalmú zsidóság toposzának remake-je, politológiának álcázva.

A könyv alapjául szolgáló pamflet először a Harvard honlapján, majd a London Review of Books lapjain jelent meg, végül könyvformában, kiegészítve is napvilágot látott. Első pillantásra a könyv impozáns munka, vaskos kötet, statisztikai adatokkal, végjegyzetekkel telezsúfolva. Második pillantásra a könyv unalmas, részletekbe vesző és didaktikus. Harmadik olvasásra azonban az is kiderül, hogy semmit sem ér a statisztika, a tucatnyi számadat és utalás, ha azokat eltorzítják, és szisztematikusan kihagynak minden olyan tényt és körülményt, amely ellentmond az alapkoncepciónak. A tudósi magatartáshoz tartozik, hogy minden tényt ellenpróbának vetünk alá, így eleve vitatható az a tudósi magatartás, amely az adatokat igazítja a tézishez, és nem a tézist a tényekhez. Walt és Mearsheimer a tudományos vizsgálódás legalapvetőbb szabályait adják fel, és erre az sem magyarázat, hogy a nagyközönség számára írt politikai pamfletről van szó, ugyanis a jegyzetapparátus mégiscsak tudományos igénnyel megírt munka látszatát kívánja kelteni.

Stephen Walt John és Mearsheimer

A szerzők alaptézise, hogy az Egyesült Államokon belüli Izrael-lobbi irányítja az amerikai külpolitikát, és ezzel a külpolitikával Amerika érdekei ellen cselekszik. Ezt a tézist kívánják alátámasztani, és mivel ez csak úgy lehetséges, ha bebizonyítanak három tételt, mellőznek minden olyan tényt és véleményt, amely az ellenkezőjét bizonyítaná. Az első tétel, hogy bár sok lobbi munkálkodik az Egyesült Államokban, az izraeli lobbi befolyása a legjelentősebb. A második, hogy a befolyásuk által diktált külpolitika stratégiailag és morálisan is rossz az Egyesült Államoknak, a harmadik, hogy Izrael amorális, bűnös politikát folytat.

Ezekről az alapokról indulva gyakorlatilag lehetetlenné is válik egy komoly, tudományos-elemző könyv megírása. Csakhogy a szerzőpáros tudományos műnek akarja láttatni a tézisregényt. Nem lehet úgy a komoly elemző szerepében tetszelegni, hogy történelmi és aktuálpolitikai tévedésekkel vádolják kritikusaikat – ahogyan többek között a Clinton-kormány főtárgyalóját, Denis Rosst – miközben a szerzők maguk nem ismerik a Közel-Kelet történelmét, kultúráját. Jellemző, de nem egyedülálló módon, a térség történelme számukra nagyjából 1948-ban kezdődik, mintha száz vagy ezer évvel azelőtt nem történt volna semmi olyasmi, ami a jelenlegi folyamatokhoz vezetett. Különösen furcsa a történelmi tévedésekre hivatkozni, amikor az általuk hivatkozott történészek pontosításait, kiigazításait azzal utasítják el, hogy megpróbálják bebizonyítani: az illető szerző nem azt gondolta, amit leírt, ahogyan teszik ezt Benny Morris izraeli történész esetében, aki a pamflet megjelenése után válaszában felhívta a szerzők figyelmét arra, hogy bizonyos gondolatait pontatlanul idézték. Erre Walték úgy reagálnak, hogy a könyvben hoszszasan fejtegetik, hogy mit is gondolt Morris hivatkozott művében.
Nem lehet úgy idézni statisztikai adatokat azzal kapcsolatban, hogy Izrael menynyi segélyt kap az Egyesült Államoktól, és azt szembeállítani az arab országoknak juttatott relatíve kevesebb összeggel anélkül, hogy idéznénk azokat az adatokat, amelyek bemutatják, hogy ebből a segélyből mennyi jut vissza az amerikai költségvetésbe. A segélyek fejében Izrael az Egyesült Államoktól vásárol bizonyos katonai és egyéb eszközöket, miközben tudományos és hightech-kutatásainak és fejlesztéseinek jelentős részét az amerikai kormány rendelkezésére bocsátja, ami például Egyiptom esetében nem mondható el. Nem lehet úgy kiemelni az Izrael-lobbi szerepét a többi érdekcsoport közül, hogy kurta-furcsa módon, mellesleg intézik el a más lobbicsoportok szintén jelentős szerepét, közöttük a téma szempontjából nagyon is releváns arab országok érdekérvényesítő képességét. A szaúdi lobbi ereje semmivel sem kisebb, sőt gyakran vádolják azzal, hogy komoly befolyást gyakorol a Bush-családra, és azon keresztül az amerikai politikára.

Nem lehet úgy írni az izraeli–palesztin ellenségeskedésről, hogy elhallgatják vagy bagatellizálják a palesztin–arab oldal tetteit és mulasztásait, miközben hosszan elemzik az izraelieket. Mearsheimer és Walt részletesen ecseteli a revizionista történészek elméletét, mely szerint az 1948-as háborúban menekültté vált arabok zömét izraeliek űzték el, de nem írnak sem az arab országokból elüldözött zsidók hasonló létszámú tömegeiről, sem azokról a dokumentumokról, amelyek azt bizonyítják, hogy az arab vezetők hogyan biztatták az arab lakosságot arra, hogy otthagyják otthonaikat. Nem írnak arról, hogy milyen katonai hadműveletek folytak az adott területeken, és persze arról sem, hogy az úgynevezett revizionista történészek munkái komoly szakmai vitákat kavartak, és eredményeik korántsem egyértelműek. Nem lehet az amerikai kormány szemére vetni, hogy 1967 után nem támogatták a palesztinokat anélkül, hogy ne beszéljenek arról, hogy hol voltak eddig ugyanezek a palesztinok, és hogy a palesztin nép megteremtésében a Szovjetuniónak milyen érdemei voltak. Nem lehet úgy írni az izraeli válaszcsapásokról, hogy nem írnak, vagy csak néhány sorban átsiklanak a terrortámadások felett, vagy a 2006-os libanoni hadjárat előzményeként csak az elrabolt katonákról beszélnek, míg az Észak-Izraelt ért rendszeres rakétatámadásokról nem. Nem lehet egy-két odavetett mondattal – miszerint a háborúban nincs bizonyíték arra, hogy a Hezbollah emberi élőpajzsot használt – egyetlen, nem hivatalos vizsgálat alapján figyelmen kívül hagyni azt, hogyan manipulálta a szervezet a nagy tévétársaságok munkatársait, és hogyan kerültek ezek a riporterek kínos helyzetbe. Nem lehet olyan kifejezésekkel dobálózni, mint az „apartheid”, anélkül, hogy megmagyaráznák, miért használják. Nem lehet 2007-es közvélemény-kutatási adatokra hivatkozni azzal kapcsolatban, hogy az izraeliek háromnegyede nem lakna arab szomszédságban, és hogy csak nagyjából a fele támogatja a palesztin állam gondolatát anélkül, hogy összehasonlítanák a második intifáda előtti adatokkal, valamint azokkal a palesztinok között készített felmérésekkel, melyek arról tanúskodnak, hogy a palesztinok Izrael eltörlését ennél nagyobb arányban tartanák kívánatosnak. Nem lehet azt állítani, hogy az arab-muszlim országok készek a békére, és nem venni tudomást az arab-iszlám antiszemitizmusról, gyűlöletkampányokról, arról, hogy még mindig nem fogadják el Izrael létét, sőt a megsemmisítésére törekszenek, és hogy erről az oldalról gyakorlatilag hiányoznak azok az Izrael létezéshez való jogát, izraeli civileket védő hangok, amelyeket izraeli oldalról olyan előszeretettel idéznek. És végül nem lehet amiatt panaszkodni, hogy kritikusaik antiszemitáknak és Izrael-elleneseknek állítják be őket, ha antiszemita kliséket ismételgetnek, és ha minden egyes kritikára az a válaszuk, hogy Izraelt nem lehet kritizálni. Nem lehet, mert ennek semmi köze a tudományhoz és az általuk annyira vágyott objektív vitához. Izraelt lehet és kell is kritizálni, ahogyan az amerikai politikát is, és ezt sokan meg is teszik anélkül, hogy elhallgatnák, eltorzítanák a tényeket, és hogy antiszemitának vagy anticionistának tűnnének – okkal vagy ok nélkül. Ha velük szemben jogtalan a gyanú, akkor erről elsősorban a szerzők tehetnek.

   
  Abraham Foxman  

A több sebből vérző tanulmányt, illetve a könyvet többen is kritizálták, az Egyesült Államokban a Rágalmazás Elleni Liga (ADL) vezetője, Abraham H. Foxman saját könyvvel válaszolt azokra a megjegyzésekre, amelyekkel a két professzor visszautasította kritikáját (The Deadliest Lies – The Israel Lobby and the Myth of Jewish Control). Magyarországon pedig Kiss Álmos Péter katonai szakértő 2006. szeptember elsején az Élet és Irodalomban még nem a könyv, hanem a pamflet tartalmát kritizálta (Harvard bölcseinek jegyzőkönyve). Véleményük egy ponton tér el azzal kapcsolatban, hogy a szerzők menynyire tekinthetőek antiszemitának. Foxman – óvatosan bár, de – elfogadja, hogy nem antiszemiták. Kiss Álmos Péter viszont abból indul ki, hogy könyvükben szinte valamennyi antiszemita klisé benne foglaltatik. Erre pedig csak Patterson amerikai diplomata híres kacsahasonlata illik rá: „ha a baromfiudvaron egy madár úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy totyog, mint egy kacsa és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az minden bizonnyal kacsa – akkor is, ha nem visel »kacsa« feliratú címkét”. Kiss Álmos Péter maga is felhívja a figyelmet arra, hogy a két szerző tudományos módszerei – szövegkörnyezetből kiragadott idézetei, torzításaik – szakmailag és erkölcsileg is erősen kifogásolhatóak. Ezt egyébként nemcsak Izrael-párti kritikusaik, de olyan egyébként Izrael-ellenes vagy az országgal szemben erősen kritikus személyiségek is szóvá tették, mint az említett Benny Moris, a Foxman által idézett és a szerzőpár nézeteivel egyetértő Michael Massing, vagy éppen Noam Chomsky, az anticionizmus apostola.

Katonai szakértőként Kiss Álmos Péter elsősorban a biztonságpolitikai, hadtörténeti torzításokat elemzi. Elsőként azt az állítást, amely szerint az Egyesült Államok Izraellel való barátsága miatt lett a terroristák célpontja, és a terroristák dühét a palesztinok szenvedése váltja ki. Kiss emlékeztet, hogy Oszama Bin Laden fatváiban Izrael csak sokadik helyen szerepel a hitehagyott kormányok megdöntése és a legfontosabb cél, az iszlám szent arábiai földjét megszentségtelenítő Amerika elleni harc mögött. Arra is rámutat, hogy a szerzők tévednek, amikor azt állítják, hogy 1948-ban a formálódó izraeli hadsereg erősebb volt arab ellenségeinél, és nem fenyegette, nem fenyegeti megsemmisítés. A valóság ezzel szemben az, hogy az angolok által kiképzett és angol tábornok által vezetett transzjordániai légió szervezettségben és fegyverzetben felülmúlta az izraeli haderőt, és a létszám-, illetve fegyverzetbeli fölény később is jelentős maradt: 1973-ban Egyiptom és Szíria másfél millió, míg Izrael 380 ezer embert mozgósított, és a harckocsik, illetve repülőgépek száma majdnem kétszerese volt az izraelinek. A menekültügy is csak a harcok fényében értelmezhető, és Walték figyelmen kívül hagyják, hogy a hadműveletek elől mindig menekül a lakosság, egyes településeket ideiglenesen kiürítenek. A menekültek egy része emiatt, mások az arab vezetők felszólítására menekültek, megint másokat az izraeliek űztek el, de elűzésük nem volt a cionista politika része. Az 1967-es hatnapos háború során a Golánról elmenekült szíriaiak a négy lövészdandárhoz, öt nemzetőr dandárhoz és kisebb alakulatokhoz tartozó katonák, civil személyzet és családtagjaik voltak, a valódi civil lakosság visszatért a harcok után.

Az Izrael-lobbi erejével kapcsolatban a katonai szakértő két fontos momentumra hívja fel a figyelmet, amely szintén kimaradt a könyvből. Az egyik, hogy az amerikai közvélemény lobbitól függetlenül is Izrael-párti. Ahogyan Foxman kifejti, ez nemcsak az evangéliumi keresztényekre vonatkozik, akiknek Izrael-barát képét aligha lobbik befolyásolják, hanem a szélesebb tömegekre is. Ennek oka a közös hazaalapító hagyomány és az, hogy Izrael képviseli a térségben a közös demokratikus értékeket. A másik momentum, hogy a lobbit vezető szervezet, az AIPAC minden befolyása ellenére sem tudta megakadályozni a szaúdi lobbi által kiharcolt AWACS-repülőgép-eladást az arab országnak, az oslói békefolyamat – főleg a Clinton-kormány – számtalan lépését, vagy éppen elérni azt, hogy az amerikai nagykövetség átköltözzön Jeruzsálembe, sőt, az amerikai kormányzatok gyakran kötötték meg Izrael kezét a különféle hadműveletekben. Egyszerűen azért, mert a különféle lobbik harcolnak, de az elnök dönt, és neki több érdeket is össze kell egyeztetnie. A különféle lobbik gyakran harcolnak olyan célért, amely esetleg Amerika érdekeit sértheti, de: „a görög és örmény lobbikat senki nem vádolja hűtlenséggel azért, mert évtizedeken át igyekeztek egy NATO-szövetséges (Törökország) ellen hangolni az USA külpolitikáját, a kubaiakat sem vádolja senki hazaárulással, mert akadályozták a kubai embargó feloldását”.

A többi befolyásos lobbi szerepére Foxman is kitér, és utal arra, hogy a második világháború idején is elterjedt állítás volt, hogy a zsidók uralják az amerikai politikát, ennek ellenére csak nagyon kevés menekült befogadását tudták elérni. Az Izrael-lobbi „kudarcainak” oka nemcsak az, hogy több befolyásos érdekcsoport is ténykedik, hanem az is, hogy az Izrael-lobbi is gyakran megosztott, emellett gyakran támadja az izraeli politikát. Nem érdemtelen megjegyezni, hogy maga az ADL és Foxman többször állt ki arab, muzulmán érdekek védelmében, például a dán karikatúrabotrány idején is védte az iszlám vallási méltósághoz való jogát. Az Izrael-lobbi nemcsak a külpolitikában nem mindenható, hanem az egyetemeken sem. Mearsheimer és Walt állításai ezen a ponton különösen meghökkentőek. Szerintük a lobbi befolyása olyan erős, hogy Izraelt kritizáló oktatókat fenyegetnek elbocsátással. A valóság, ahogyan Foxman is rámutat, éppen az ellenkezője, az egyetemi campusok a palesztinbarát és Izrael-ellenes csoportoktól hangosak. Foxman még nem írhatott Ahmadinezsád elnök meghívásáról a patinás Columbia Egyetemre, de számos konkrét olyan esetet is megírhatott volna, amelyek során ezek a csoportok megakadályozták Izrael-barát személyiségek előadásait, és zsidó, izraeli diákokat inzultáltak. Ezeket az eseményeket azonban éppúgy nem látják, ahogyan az európai antiszemitizmus fellángolását sem, amit szintén néhány mondatban intéznek el. Egyedül csak a párizsi Halimi-gyilkosságot említik (valószínűleg Ilan Halimi meggyilkolására céloznak, bár nevet nem említenek), és a francia kormány antiszemitizmus elleni fellépését emelik ki. Nem esik szó a 2000 óta Franciaország- és Nagy-Britannia-szerte elkövetett bántalmazásokról, zsinagógák felgyújtásáról, temetők megrongálásáról. Foxman élesen jegyzi meg, hogy ezek szerint Jacques Chirac, Silvio Berlusconi és a többi európai politikus antiszemitizmus miatti aggodalmait a Walték szerint Európában erőtlen Izrael-lobbi sugallta, miként a szerintük szintén nem létező, de az európai kormányokat, sőt Oroszországot is aggasztó iráni veszélyt is.

Ezeknek a jelenségeknek, tényeknek a teljes negligálása csak a legkirívóbb példák a szerzőpáros minden tudományos vagy tényfeltáró alaposságot nélkülöző könyvéből. Foxman pontosan fogalmazza meg, hogy miben rejlik annak veszélye, hogy két, prominens egyetemen tanító professzor eszkábál össze féligazságokból egy torz építményt. A könyv az arab értelmiségi körökben nagy hatást fejtett ki, és ennek eredménye csak az lehet, hogy ismét nem teszi fel a kérdést, hogy mit rontott el, mit tehet a megoldás érdekében, mert készen kapja az érveket ahhoz, hogy minden bajért Izraelt és Amerikát tegye felelőssé, tovább mélyítve a válságot, és lehetetlenné téve minden rendezést.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]