Alelnöki játszma

A Magyar Rádió elnöke a miniszterelnök által javasolt rádiós alelnökök kinevezésével kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy számára egyedül Rózsa T. Endre személye kifogásolható, mert ő „egy etnikai kisebbség a magát etnikumként meghatározó magyarországi zsidóság országosan ismert képviselője, s emiatt kinevezésének olyan politikai következményei lehetnek, hogy más nemzetiség, etnikai csoport is kérheti, legyen képviselete a központi médiában.”

Sántít a kifogás, annál jobban már csak a miniszterelnöki választás a sántább, függetlenül a választott személy kvalitásaitól. Gombár Csaba feltehetően érzi a kormányfő javaslatának bicegését, de Ő az elfogulatlanság szerepéből nem eshet ki, nem bírálhatja valódi okaira visszavezetve Antall József döntését, ezért kicsit csúsztat, hogy ellenvéleményét mégis kimondhassa.

Miről is van szó?

Rózsa T. Endre főállásban rádiós, a szakma régi művelője, kinevezése erről az oldalról nem támadható, mert proforma ezért javasolták az alelnöki posztra, nem „országosan ismert nemzetiségi képviselőségéért”. Ha akad bizonyosan így van, miért is ne akadna? a Magyar Rádióban más, önmagát bármely más magyarországi kisebbséghez tartozónak valló személyiség, éppoly joggal lehetne ő is vezető, ha javasolják, ha kinevezik. A többségi magyar nemzetiségű rádiós nemkülönben. Remélem. Csakhogy személyükben nem egy kisebbség, vagy a többség kerülne pozícióba. Főleg nem képviselő, hanem egy rádiós, egy dolgozó az adott cégtől. Egyébként e posztért sem valamely kisebbség jelentkezett, hanem a többség reprezentánsa. A kormányfő.

Gombár Csaba valószínűleg pontosan tudja az itt elmondottakat. Elég idős azonban ahhoz, hogy pontosan érzékelje, mi húzódik meg Rózsa T. Endre kinevezése mögött, s annak előre igyekezzen kikerülni kellemetlen következményeit. Nem csupán, mert politológus és elemzi a politikai mozgásokat, hanem mert egyszerűen itt él.

Adott egy jobbközépről a koalícióban résztvevő pártegyveleg és a legerősebb párt gyűjtőpárti mivolta miatt gyakorta jobbra kilengő kormány, melynek irányzata olykor még így sem elégíti ki szélsőségeseinek politikai gusztusát. Ezért aztán azok néha-néha természetesen írói, magánemberi, s a többi mivoltukban kamikaze akciókba kezdenek, ami után igyekezhet nyilatkozataiban kígyózni a centrista kormányfő. Merthogy kamikazéi olykor kissé rasszisták, cseppet xenofóbok, egyébként pedig a zsidókat (mert liberálisok, vagy zárkózottak, uzsorások vagy bolsevikok, kozmopoliták vagy cionisták egyszóval mások) nem kedvelik. Mindazonáltal tőlük elhatárolódni nem nyereséges szavazatokat lehet veszíteni, a pártegység bomlik, s egyébként is jó viszonyítási alapot jelentenek a koalíció közepén egyensúlyozó kormányfőnek, mondván: hozzájuk képest mi mennyire européerek, visszafogottak vagyunk, hát csak vigyázzatok, jöhet utánunk rosszabb is. Marad tehát a szélsőségesek hörgése után a centrum gesztusa, az avantgárd a politikai színpadon.

Lássátok hát mondhatja a nemzeti keresztény kormány a nyílt zsidógyűlöletet nem comme il faut-nak vélő Nyugatnak, a harmincas évek szellemiségének és retorikájának újjáéledésétől borzolt idegzetű honi maradványzsidóságnak s a tömegkommunikációban dolgozó zsidó származásúaknak -, nyugodjatok meg, bennünk lehet bízni, tőlünk nem kell tartani, ránk nem kell kígyót-békát kiabálni, sőt!

Nem tudom, a kinevezők hallották-e a viccet, miszerint a Szovjetunió és az Egyesült Államok elnöke a zsidókérdésről vitatkoznak. Az előbbi így érvel: „Nálunk nincs megkülönböztetés. Az októberi forradalom előtt a Leningrádi Filharmonikusoknál két zsidó zenész volt, a harmincas években már hét, napjainkban pedig már egy tucat”. Visszakérdez, hányan vannak a New York-i hangversenyzenekarban, mire az amerikai válasz: „Mit tudom én?”

Tulajdonképpen ennyi. Megérkeztünk a Balkáni Házba. Holott el sem mozdultunk.

(Mellesleg az egész alelnöki procedúra értelmetlen. De kit érdekel már maga a dolog?)

Szántó T. Gábor