Aberrált és provokátor?
Elfriede Jelinek: ez első feminista Nobel-díjas
Mindig is kifejezetten örömet jelent számomra, amikor különböző szeretteim – családtagok, barátok – egymásra találnak. Így vagyok ezzel az irodalomban is. Nagyjából egy időszakban – 2002 táján – felfedeztem magamnak az ütős osztrák regényt, A zongoratanárnőt1 majd az amerikai Erica Jong provokatív első opuszát, a Rettegés a repüléstőlt.2 Aztán, ahogy belevetettem magam Jong többi elérhető könyvébe is, boldog megnyugvással vettem tudomásul, hogy bizony, nem véletlenül éreztem némileg „rokonnak” a két írónő világát: Jong még explicit módon is megfogalmazza, hogy Elfriede Jelinek a „brancshoz” tartozik. Hát persze. Elvégre Jelinek is nőíró, feminista és zsidó.
Kezdjük az utóbbival! Az első magyarországi Nobel-tudósításokban el sem hangzott, hogy az idei díjazott író nemcsak osztrák és nő, de egyben zsidó is. Ha hasonlítgatni akarnám őket, azt mondhatnám, hogy míg Erica Jong nyilvánvalóan zsidó írónő, Jelinek rejtettebben az: inkább csak utalásaiban és motivációiban. Erica Jong összes regényében a maga második generációs élményeit tematizálja, és ekképpen a magáról mintázott regényhősnője zsidó identitása irodalmi létformát nyer – ezzel szemben Elfriede Jelinek leginkább híressé vált, magyarul is megjelent regényében, A zongoratanárnőben nem találunk egy árva zsidó témát vagy motívumot sem. (Számos más, hazájában vagy Németországban megjelent írásában persze kell lennie ilyesminek, hiszen nem véletlenül szerepel Jelinek pl. Az osztrák zsidó irodalom antológiájában is).3 Ha Jelinek íróként nem is definiálja magát zsidónak, hangsúlyozza harcos antifasizmusát. A Nobel-díj kapcsán azt nyilatkozta, hogy ambícióit és írói munkásságát az a kiheverhetetlen élmény befolyásolta leginkább, hogy apja, a zsidó vegyészmérnök, a nácizmus üldözöttje volt. Az írónő, aki mindig is élesen kritizálta az osztrák politikát és társadalmat, ezt mondta egyik osztrák rádióinterjújában: „Egész életemben arra törekedtem, hogy kiegyenlíthessem apám számláját”. „Apám erős befolyást gyakorolt rám kicsi koromban, a közép-ausztriai Syíria faluban, ahol akkor éltünk. Egy művész a gyerekkorában formálódik azzá. A családom története folytán lettem olyan elkötelezett, amilyen vagyok: mindig is hangosan kellett ordítanom, amikor totalitariánus törekvésekbe ütköztem Irodalmi elemzés témája lehetne, hogy Jelinek már-már „férfias”, vagyis asszertív fellépése és közéleti harciassága nem magyarázható-e némileg a „zsidó női hang” sajátosságával is. Louise Vasvári nyelvész professzor4 érdekes példával él: az 1970-es években N. Y.-ban az első feminista kutatónők történetesen zsidók voltak, és határozott fellépésüket, túl hangos és magabiztos stílusukat a közvélemény „zsidósnak” – és nem egyszerűen „akadémikus nősnek” – tartotta. A hatalmukban veszélyeztetett férfiak ezt az „akcentust” fenyegetőbbnek érezték minden másfajta akcentusnál.
És van Jelineknek még egy zsidó(s) vonása: a „hohmecolás”, a nyelvi virtuskodás kényszere és képessége. „A régi monarchia multikulturális képére jellemző családból származom: apám zsidó származású cseh vegyész volt, imádta a vitát, az érvelést, hogy írni kezdtem, legalábbis részben neki köszönhető. O mutatott rá, milyen élvezetet jelent a nyelvvel bánni ”5
Jong és Jelinek irodalmi sorsa másképpen alakult: az amerikai írónő a hetvenes évek óta hihetetlenül népszerű lett világszerte, már-már kultikus figura. A női szexualitás mint téma, és az öntömjénezés egyaránt megengedett neki. Az osztrák írónő, ezzel szemben még hazájában sem tartozott eddig a legismertebb irodalmi figurák közé, noha A zongoratanárnő 1983-ban jelent meg, és a regényből készült Haneke-film 2001-ben Cannes-ban nagydíjat nyert. (A Nobel-díj persze most majd változtat ezen a helyzeten). A film ahelyett, hogy reflektorfénybe helyezte volna Jelineket, inkább tovább rontott az író női renoméján: a hatalmi harc, a szex és a brutalitás ábrázolása egyaránt elriasztott sokakat.
Közös a két írónőben, hogy mindketten női szabadságharcosok: azt vizsgálják, hogyan boldogulhat egy nő abban a patriarchális világban, amelynek minden játékszabálya férfilelemény, és férfire méretezett. Regényhősnőik felvállaltan „férfiasan” próbálnak érvényesülni – márpedig ez a pozíció provokációnak számít itt is, ott is. Ezt írja 1973-as regényében az „idősebb nővér”, Jong: „A férfiaktól tanultam a nőkről. Következésképpen a nőket a férfi írók szemével láttam… Természetesen elhittem mindent, amit leírtak, még azt is, hogy a nők (és értelemszerűen én is) alacsonyabb rendűek. D.H. Lawrence-tól tudtam meg (aki Lady Chatterley-nek álcázta magát), hogy mi az orgazmus… Az persze fel se merült bennem, hogy Lady Chatterley valójában férfi volt…! 6
Jelinek zongoratanárnője is. Lawrence-en szocializálódhatott. Férfiként nyomul, mert nem ismer más eszközt ahhoz, hogy elismert legyen. Kint, „a világban” megpróbál úgy boldogulni, ahogyan a hozzá hasonlóan céltudatos, magányos férfiak szoktak: munkájában perfekcionista és kompetitív; munka után pedig némi érzelemmentes lazítás pornóval, puha és keményebb változatokban… Jelinek regényéből világosan kiderül, hogy a normális, azaz szeretetteli emberi kapcsolatra képtelen Erika Kohut súlyosan érzelmi fogyatékos – az írónő „férfiasan” viselkedő hősnője miatt mégis botrányba keveredett. Ráverték gyorsan a „pornószerző” bélyegét – ami ugyan jót tett a regényből készült Haneke-film nézettségének, de jelentősen beszűkítette a regény / film értelmezési kereteit. Megszokott sztereotípiáink szerint, nőírótól nehezebben nyeli le az olvasó, hogy brutális világgal meri szembesíteni.
Nemcsak hősnője, Jelinek maga is furcsa egy figura! Tesz a Nobel-díj-osztó ünnepségre! – olvassuk a tudósításokban: hagyják őt békén, mit keresne ő ott a nagy tolongásban, neki tömegundora van! Jong nőtárs persze már ezt az írónő-típust is katalogizálta harminc évvel ezelőtt született sikerkönyvében:
„Hol vannak azok a nők, akik igazán szabadok? …Simone de Beauvoir egyetlen lépést se tett anélkül, hogy ne görcsölne azon: vajon mit gondol erről Sartre?…A többi női író és festő is javarészt gátlásos, visszahúzódó, skizoid alkatú volt… Életükben beszariak, művészetükben bátrak… Csupa zord, önpusztító, furcsa figura. É hol a női Chaucer? Hol az a kéjes és szenvedélyes nőszemély, aki élvezi az élet ízeit és örömeit, aki tud szeretni, és még tehetséges is? Kihez fordulhattunk útmutatásért?…Majdnem minden nő, akit csodáltunk, vagy vénlány maradt, vagy öngyilkos lett. Vajon ide vezet ez a fene nagy függetlenség?7
A friss Nobel-díjas írónő magánéletéről nem sokat tudok, csak sejtem, hogy valamennyire illik rá is ez a jellemzés. Elárulta, hogy sok önéletrajzi elem szerepel a regényében: maga is komolyzenei stúdiumokat végzett, akárcsak hősnője, Erika Kohut; az ő apja is éveket töltött elmegyógyintézetben, családjától távol, mielőtt meghalt volna; anyjával ő is kettecskén éldegélt, hosszú évekig – és életútinterjúiból azt is tudjuk, egyszer megszakította főiskolai tanulmányait, és egy teljes éven át nem lépett ki az otthonából.
Ezeken a női gyengeségeken és nyomorúságokon kellene hősnőjének túllépnie, azzal a bizonyos „férfias” életvezetéssel. Nem akar „lábtörlőként”8 viselkedni, akibe mások könnyen beletörölhetik a lábukat? Ki kell találnia ellenszerként egy király női/zongoratanárnős vértezetet, amely megvédi az egyedülálló, „gyenge nőt”. És itt jön be a csavar: az édesanyja zsarnoksága alól menekülő Erika a szadomazochizmusba és a szexuális szélsőségekbe menekül. Sylvia Plath9 így jellemezte valaha az ilyen nőket: „A nők imádják a fasisztákat, az arcukat tipró csizmát, s a szívet, mely brutális, brutális, akár a tiéd…”
„Kísérletező, feminista” író – mondta Jelinekről a méltatás. Hogy mit is jelent az első jelző az irodalomban, hallhattuk a Svéd Királyi Akadémiától -: a „kijelentések polifóniáját” regényeiben és színdarabjaiban. Hangsúlyoznunk kell azonban a másodikat, mert Jelinek 1901 óta ugyan már a 10. Nobel-díjas írónő, ám a bíráló bizottság minden valószínűséggel most emelte ki először egy író feminizmusát. Jelinek műveiben „a férfiuralom hidegvérű gyakorlatát elemzi, és alapvetően bírálja civilizációnkat, amikor úgy írja le a nők elleni szexuális erőszakot, mint amire kultúránk ténylegesen alapul”.
A regény egy másik aspektusból is bátor. Az anya-lány gyerek kapcsolatot emeli regénytémává, ami pedig még napjainkban sem igen tartozik az ábrázolásra méltó, azaz kellőképpen fontos emberi kapcsolatok közé. (Virginia Woolf szerint az irodalomban a nők korábban csak a férfiakhoz fűződő kapcsolataikban jelentek meg – a női barátság, vagy az anya-lány kapcsolat irreleváns problémának számított). A zongoratanárnő anyja despota, akinek jelentős szerepe van lánya aberrációjában. Kettejük kölcsönös szado-mazo függőségen alapuló kapcsolatának szikár ábrázolása olyan telitalálat, hogy ez a két nőalak nem könnyen megy ki az ember fejéből. ,A-Z anya már ott áll hatalmasan, kérdőre vonja, falhoz állítja. O az inkvizítor és a kivégzőosztag egy személyben, ő, akit jogilag és családilag egyaránt anyaként tartanak számon‘”.10 (Michael Haneke filmjében Annie Girardot kölcsönzi alakját az elnyomó anyának, és Isabelle Huppert formálja Erika Kohut-ot.)
A siker természetesen most sem osztatlan. Az osztrák közönség egyik része Jelinek radikális baloldalisága miatt pfujjol – nyilván külön tőrdöfés nekik, hogy a friss kitüntetett leszögezte: Nobel-díja nem lesz zergetoll Ausztria kalapján. Egy másik csoport az írónő „szexuális perverziója” miatt kiáltana rendőrért. Egy angol nyelvű, tinik látogatta társalgó fórumon, amelyhez a böngészőm vezetett el, a résztvevők egyenesen így utálkoznak: „Elfriede JELINEK, a manipulátor, a zsidó provokátor, a polit-kurva, aki világszerte terjeszti a vírust – nyerte el a 2004-es Nobel-díjat!”11 A magyar olvasónak azt ajánlanám, győződjön meg maga! A könyvre még rábukkanhat a jobb boltokban, a kazetta ott vár az Odeon videokölcsönző polcán.
Pécsi Katalin
A cikk a Tűsarok felkérésére született, ott jelent meg 2004. 10. 19-én. www.tusarok.org
Jegyzetek
Elfriede Jelinek: A zongoratanárnő, Ab Ovo, 1997
Erica Jong, Rettegés a repüléstől. Tericum, 2002
An Anthology. Edited by Dagmar C. G. Lorenz. Lincoln: University of Nebraska Press, 1999
Louise Vasvári: A női kultúra más, mint a férfikultúra? Avagy mit tud a feminista nyelvtudomány?
In: Esztertáska/ Szombat, 2002/10. 20-23.i. A cikk megtalálható a www.nextwave.hu/esztertaska weboldalon is.
Az idézet az Ab Ovo kiadó weboldalán található, magyar nyelvű életrajzából származik. www.abovo.hu
Erica Jong, Rettegés a repüléstől. 2002. Tericum. 37.o.
E. Jong, id. mű 134-135.0
„Ha leszoksz arról, hogy lábtörlőként viselkedj, senki se akarja majd beléd törölni a lábát. Tudtam, hogy az alázatos nőkön keresztülgyalogolnak, de akik királynőként viselkednek, azokkal királynőként is.”
Jong, id.mű, 166.0.
In: Jong, id. mű, 26.o.
Jelinek, id. mű, 1.0.
11 „Is it true? Polit-whore Mammele Elfriede JELINEK is the winner of this year’s Nobel Prize in Literature?
– Unfortunately!…It’s true!…
– JELINEK?! You know, this dirty falsificator is most famous for her novel The Piano Teacher (Serpents Tail), very ugly propaganda clip.
– What is the „officially reason” to steal the money from Scandinavians?
– Here is the thieves’ own-explanation: 2004 Nobel Laureate in Literature for her musical flow of voices and counter-voices in novels and plays that with extraordinary linguistic zeal reveal the absurdity of society’s clich s and their subjugating power…
(…)
Today the children get homework, obligatory to buy Coetze and Imre Kertesz’s propaganda book who were in the mothers’ stomach…”
Címkék:2004-12