A zsidóság története Magyarországon

Írta: Szabolcsi Bence - Rovat: Archívum, Történelem

1867-től 1934-ig

1. §. Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosíttatnak, nyilvá­níttatnak.

2. §. Minden ezzel ellenkező tör­vény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik.”

Az emancipáció törvénybeiktatá­sa végleges jogi formát adott egy, már a gyakorlatban és érdemben megvalósult helyzetnek, mégis, a törvénybeiktatás ténye döntő jelen­tőségűvé vált. Alig két hónappal később Eötvös József kultuszmi­niszter összehívta a magyar zsidó kongresszust azon célból, hogy a hazában létező izraelita hitfelekezet, mint önálló vallásos társulat éppen olyan szabad és autonóm testületet képezzen, mint a keresztény autonóm egyházak”. A tanácskozá­sok egy esztendőn keresztül tartot­tak, de végeredményükben a zsidó belső életben már évtizedek óta lap­pangó ellentéteket hozták napvilág­ra, ahelyett, hogy a kívánt egységes szervezetet teremtették volna meg. A kongresszusi határozatok, majd az azt követő országgyűlési határo­zat eredményeképpen a magyar zsi­dóság három részre szakadt: a kong­resszusi hitközségekre, az orthodoxiára és a „status quo ante” alapon álló hitközségekre. Az első kettő közt a különbség lényegében vallá­si, hitgyakorlati és szertartási ügyekre nézve állott fenn, amennyiben az orthodoxia ragaszkodik a Sulchan Áruch csorbítatlan érvényben tartásához, s annak előírásait bírásko­dási ügyekben is érvényesíteni kí­vánja, míg a kongresszusi hitközsé­gek ettől számos irányban eltértek. A harmadik frakció egyik fél olda­lára sem állt, s megmaradt régi szo­kásai mellett.

A zsidó kongresszus tehát amel­lett, hogy az ország törvényeinek megfelelő szervezetekbe tömörítette a zsidóságot, tulajdonképpen belső­leg már amúgy is megbontott egy­ségét formálisan is három részre osztotta. A kongresszusi hitközsé­gek, a múlt század egyik legkima­gaslóbb zsidó reprezentánsa: Löw Lipót, a kiváló szegedi főrabbi szel­lemi örököseinek tekinthetők – ő volt az, aki a vallási élet bensőségeinek csorbítatlan megőrzése, sőt megerősítése mellett a modem euró­pai, de egyben nyelvében és szelle­mében magyar kultúréletbe igyeke­zett a zsidóságot átvezetni.

A kongresszus látszólag vallási kérdéseken meghiúsult egységesítő munkája tulajdonképpen – hét évtizedes távlatból – mélyebb gyöke­rekre utal vissza, mint az első pil­lantásra képzelhető lenne. A magyarországi zsidóság élete a kong­resszusi elkülönüléstől kezdve va­lóban három egymással párhuzam­ban élő réteg keretében játszódik le. E három réteg a magyarországi zsidóság minden vonatkozásában ki­mutatható, követhető és csaknem szigorúan körülhatárolható.

Az orthodoxia szelleme, amely lé­nyegében a zsidó élet minden ár­nyalati értékét féltő, hagyományhű mesterek (a Szóferek és mások) ta­nítását követi, ma is él s képviseli az ősi, négy-öt generáció előtt még általános és egyedül igaznak hitt, tiszta zsidó életmódot és gondolko­zást. Az újabb nemzedékekben, bár­mily mértékben hasonuljon is át az európaiasodó élethez, a keletről, kü­lönösen a múlt század második fe­lében erősen bevándorló lengyel és orosz zsidóságban állandó erőfor­rást talált. Az az őszintén liberális magyar politikai irányzat, amely élén Deák Ferenccel benső meggyő­ződését követve, a zsidó emancipá­ció mellé állt, ezzel párhuzamban éppen e keleti bevándorlással szá­molva – nem ez összefoglalás hi­vatása megbírálni, hogy helyesen-e vagy helytelenül -, az emancipáció törvénybe iktatásával egyidejűleg a bevándorlást és letelepedést szigo­rú határok közé szorító intézkedé­seket is kívánt. A magyar törvényhozás csak az emancipáció megva­lósítására szorítkozott, a bevándor­lási korlátozásokat elhagyta, s így az orthodoxia a keleti erőforrásból nem csak megtartotta eredeti szám­arányát, hanem a kulturális és tár­sadalmi asszimilációtól éppen vallá­si állásfoglalása folytán automati­kusan elzárt híveinek számát gya­rapítani is tudta.

A nyilvánosság szeme előtt élő, az ország gazdasági és kulturális életébe rohamos iramban bekapcsolódó és csakhamar igen nagy fon­tosságúvá nőtt zsidóság nagy töme­geinek élete a kongresszusi hitközségek fennhatósága alá tartozott. Ez a réteg volt az, amely az ország nagyvárosaiban, elsősorban azonban Budapesten, fenntartás és gátlás nélkül élt a szerzett jogokkal. Ér­zésben, gondolkozásban az új libe­rális Magyarország gondolatvilágá­hoz tartozónak, sőt azzal azonosnak érezte magát, annak érdekeit és szempontjait sajátjának tekintette s legkönnyebben volt hajlamos ezt élete formáiban, munkájában és társadalmi életében is kifejezésre juttatni. Ez a zsidóság, amely va­gyoni erejében bár messze elmaradt a nagybirtokos vagyonok mögött, de kereskedelmi, ipari és banktőke lé­vén, könnyebben mobilizálható s a viszonyokhoz könnyebben alkal­mazkodó gazdasági erőkkel rendel­kezett, most már nemcsak gazdasá­gi, hanem fokozatosan politikai, művészeti és tudományos téren is bizonyos befolyásra tett szert. En­nek a befolyásnak megnövekedésé­vel arányban, sőt azon túlmenően azonosnak érezte magát az ország­gal, s önmagát valóban zsidó vallású magyarnak vallotta. A liberá­lis magyar korszak, a rohamosan fejlődő gazdasági élet s az ötven évig tartó nyugalmas politikai at­moszféra minden lehetőséget meg­adott ennek a tudatnak az erősíté­sére, annak ellenére, hogy a felmen­téssel végződő tiszaeszlári vérvád-pör idején, ha jelentőségében nem is messze kiható, de szimptómaként jelentős antiszemita mozgalom in­dult meg. A minden területen fej­lődő ország közvéleménye nem tet­te magáévá a zsidók újabb szepará­ciójára irányuló kívánságokat és hosszas előkészítés eredményekép­pen – ebben zsidó részről Szabol­csi Miksáé az oroszlánrész – 1894-ben befejezte az egyenjogúsítás mű­vét az addig tűrt zsidó vallás recep­ciójával, majd egy esztendővel ké­sőbb a vegyesházassági törvény lé­tesítésével.

A nagyvárosi életben élő zsidó­ság útjába tehát semmilyen oldal­ról nem gördült lényeges akadály a teljes asszimiláció felé, s ez a folya­mat egészen a háború kitöréséig egységes, egyre fejlődőnek látszó vonalban haladt előre. Olyannyira, hogy e nagyvárosi zsidóság tagjai közül számosan tértek át keresztény vallásra, a teljes közéleti munkák méltánylásaképpen a már csak formális, valóságos kiváltságokat nem jelentő nemesi cí­mek és rangok is osztályrészül ju­tottak egy-egy dinasztikus jellegűvé vált zsidó családnak, s ugyanakkor teljesen megnyílt a zsidóság előtt a politikai működés lehetősége. A li­berális szellemű, egyre fokozódó ha­tású sajtó hathatósan támogatta en­nek a befolyásnak a súlyát és növe­kedését. Ez a nemzedék jutott olyan közel a valódi magyar kultúrához, hogy a századvég tudományos éle­tének olyan kifejezetten magyar ér­tékei, mint Acsády Ignác, Goldziher Ignác, Simonyi Zsigmond, Vámbéry Ármin, Korányi Frigyes, stb., stb. kerültek ki soraiból.

E két ellentétes, egymás mellett élő zsidó réteg mellett mintegy fia­talabb generációként a múlt század utolsó éveiben alakult ki az a har­madik zsidó csoport, amely már tel­jesen a liberális szellemű Magyarország kultúráján nevelkedve a há­ború előtti évek jellegzetesen buda­pesti intellektuális légkörét alkotta. Ennek az aránylag kisszámú cso­portnak fejlett belső kultúrája, a nyugati értelemben vett európai szellem ismerete és elfogadása, az elméleti kérdések és társadalmi problémák iránt mutatott fejlett ér­zéke, az új művészeti irányokkal szemben érezhető fogékonysága je­lentős szerepet biztosított a háború előtti Magyarország kulturális éle­tében. E jellegzetesen nagyvárosi zsidóság a teljes szabadelvűség és látszólagos teljes elmagyarosodás közepette is önmagától, külső kény­szer nélkül tudomásul vette, szinte megérezte azt, hogy az asszimiláció valójában csak a felületen ment végbe, s az ország társadalmi struk­túrájában mélyen elásva bár, de lappangón jelen van a zsidókérdés, és általános érdeklődést keltően hívta fel rá a figyelmet, anélkül, hogy érdemben valamilyen gyakor­lati elintézést javasolt volna. A kér­dés felvetése olyan időpontban tör­tént, mikor az asszimiláció fenntartás nélküli hívei és megvalósítói méltán hivatkozhattak rá, hogy a magyar élet legmagasabb régiói is nyitva állnak a zsidók előtt: a had­sereg előkelő funkcionáriusai, köz­hivatalnokok, politikai államtitká­rok, egyetemi professzorok, országgyűlési képviselők és főrendiházi tagok kerültek ki a zsidóság sorá­ból, anélkül, hogy ellentétek bár­mikor is megnyilvánultak volna. A magyarországi Herzl Tivadar által modern szellemben megindított cio­nista mozgalom a háború előtti Magyarország értelmiségi rétegéből csak keveset számíthatott hívei kö­zé. A magyar zsidóság intellektuális rétege bensejében bizonytalan volt, önmaga sem tudta, hová tartozik; ennek a gyökértelenségnek a követ­kezménye volt az a belső labilitás és ingadozás, amely egyrészt szél­sőségekre hajlamossá, másrészt a való élettel szemben idegenné tette, s végül is értékei ellenére tragikus konfliktusok előidézője, e réteg tel­jes felbomlásának okozója lett.

A világháború kitörése még erő­síteni látszott a teljes áthasonulás képét. A magyarországi zsidóság számarányának megfelelően vett részt a háborúban, és gazdasági erejét az ország rendelkezésére bocsátotta. A háborús magyar kormá­nyokban Vázsonyi Vilmos miniszte­ri rangig emelkedett fel, s tekinté­lye, befolyása egy időszakban a ma­gyar belpolitika alakulására bizo­nyos értelemben döntő jelentőségű­nek tekinthető. (1917-18.)

Mégsem véletlen, hogy rövid idő­vel utána kirobbantak azok a lap­pangó problémák, amelyekről az előző fejlődő, gazdagodó nemzedé­kek – magyarok és zsidók egyaránt – csak vonakodva, nem szívesen vettek tudomást.

A háborút követő forradalmi meg­mozdulások lezajlása után a felzak­latott Közép-Európában, Magyaror­szágon indultak meg először a ké­sőbb egyre jobban erősödő antisze­mita mozgalmak. Az antiszemita hullámnak intézményesen megma­radt egyetlen törvénye, a „numerus clausus” (1920). Az új nemzedék már saját élményeiből ismeri tra­gikus izoláltságát, s ennek követ­kezménye a zsidó fiatalság bizony­talanságának növekedése. Az eddig intellektuális szerepet betöltő har­madik réteg helyét egy új nemze­dék foglalta el, amely egyelőre sem a romantikus értelemben vett átha­sonulás, sem a nemzetiségi szervez­kedés jelszavaiban nem talál kielé­gülést és megnyugvást.

*

A zsidóság elhelyezkedése a há­ború utáni Magyarországban köze­lebb van még, semhogy e tisztán regisztratív összefoglalás keretében világos és tárgyilagos képet lehetne rajzolni róla. Ez annál nehezebb volna, mert az utóbbi esztendők európai eseményei Magyarország határain túlterjedően is aktuális, minden körülmények közt eldönten­dő európai kérdéssé tették a zsidó probléma megoldását. A megoldást meg kell találni s higgyük, hogy az az általános emberi kultúra szelle­méből fog fakadni s annak érdekeit fogja szolgálni.

Budapest, 1934. december.

(Vége)

Címkék:1990-06