A zsidóság és a holocaust az amerikai nyilvánosságban – Beszélgetés Alvin Rosenfeld professzorral

Alvin Rosenfeld, az Indiana Állami Egyetemen a holocaust irodalmi ábrázolását kutatja. Ez év májusában a XX. Századi Intézetben tartott előadást. Előadásának másnapján nyilatkozott lapunknak.

Úgy tudom, a judaisztikai oktatás igen elterjedt az Egyesült Államokban.

„Jewish Studies” nevű program több mint kétszáz amerikai egyetemen és főiskolán működik. Ezek között né­melyek nagy átfogó programok. Azon az egyetemen, ahol én tanítok, tizenhat professzor foglalkozik ezzel a témával a legkülönbözőbb szempontok szerint, kezdve a bibliai Izrael történetétől egé­szen a mai napig. Eddig mintegy száz­húsz zsidó témájú könyvet publikál­tunk.

A fent említett kétszáz egyetem közül számos helyen nagy tanszékeken folyik a judaisztikai oktatás, nagy létszámú ok­tatói gárda kiterjedt kutatásokat folytat. Más egyetemeken talán egy-két tanár foglalkozik a témával. Ám mindez elég új jelenség, az elmúlt huszonöt év fejle­ménye.

Az amerikai egyetemeken igen régóta létezik az „ótestamentumi tanulmá­nyok” nevű kurzus. Az általános felfogás az volt, hogy egy művelt embernek illik valamennyire ismerni a Bibliát. Ezek a tanulmányok ugyanakkor előképzést is adtak azoknak, akik a keresztény lelki­pásztori hivatásra készültek. Ám a Biblia utáni zsidósággal ezek a kurzusok nem sokat foglalkoztak. Akik itt tanultak, úgy vélhették, Jeruzsálem pusztulása, a szétszóratás után megszűnt a zsidó tör­ténelem. Mindezt ma már másképp lát­ják. Amerikában, ha egy nép történel­me, kultúrája nem található meg az egyetemi tárgyak vagy kutatási progra­mok között, az olyan, mintha nem is lé­tezne. A zsidó tanulmányok elterjedtsé­ge ennek ellenkezőjét bizonyítja.

Az amerikai médiában a zsidó téma, mindenekelőtt a holocaust jelenléte igen erős. Van más olyan etnikai cso­port, amelynek a jelenléte hasonló in­tenzitással érezhető?

Rádióban, televízióban, mozifilmek­ben az amerikai feketék jelenléte igen markáns. Egyre több jelentős író kerül ki a soraik közül, csakúgy, mint színé­szek, színésznők, filmrendezők. A feke­tékről alkotott számos korábbi sztereotí­pia ma már a múlté. Ha azonban arról van szó, hogy mi az, ami a nagyközön­ség képzeletét a leginkább megragadja, ami a legtöbb amerikai számára morális üzenetet hordoz, akkor a zsidóság, min­denekelőtt történelmének legtragiku­sabb fejezete, a holocaust gyakorol nagy befolyást, és azt hiszem, Ameriká­ban nincs is jelenleg más hozzá hason­lítható.

Úgy vélem, az idő múltával a holoca­ust jelentősége a köztudatban nem csökken, hanem éppenséggel nő. Rész­ben azért, mert a holocaust tanulmá­nyozása során fölvetett kérdéseket még nem válaszolták meg. Ezek pedig igen fontos kérdések. Továbbá a holocaust és annak különböző megjelenési formái mára intézményesültek, így ezt a témát ma már az intézményi logika is fönntart­ja. így például sok tanár ezt a témát ta­nítja, a holocausttal foglalkozó egyetemi tanárok ma már saját utódaikat képzik.

Mondhatjuk azt. hogy a holocaust a mai kor legismertebb története?

Nem kétséges, hogy rengeteg ember számára ez a zsidó tudat elsődleges for­rása. Sok éven át az itteni zsidó közös­ség központi kérdései – úgy mondhat­nánk – külpolitikai kérdések voltak. Min­denekelőtt a holocaust és Izrael, vala­mint a szovjet zsidóság. Köztudomású, hogy az amerikai zsidóság mentésük­ben aktívan közreműködött. Ma is figye­lem övezi az etióp zsidók sorsát vagy a veszélyeztetett zsidó közösségekét Irán­ban vagy az arab országokban. Mindez természetesen fontos és folytatandó, de arra nem elegendő, hogy pozitív zsidó énképet adjon. Márpedig ha valakit ko­molyan foglalkoztat a jövő, az, hogy mi­képp lehet tovább adni a következő nemzedéknek a zsidó tudást, értékeket, hagyományokat, az nem foglalkozhat ki­zárólag ezekkel a „külügyekkel.” Annak a közösség belső ügyeivel – a zsidó ok­tatással, családdal, közösségi élettel, vallásgyakorlással – is kezdenie kell va­lamit.

Sok zsidó számára kihívás: hogyan le­het a szabadság körülményei között élni és zsidónak maradni. Mindeddig ugyan­is sokaknak az üldöztetés (vagy az üldö­zöttekkel való azonosulás) jelentette a zsidóság egyetlen forrását. Ez viszont édeskevés. Ma a zsidók „lazíthatnak”, sőt ha tetszik, be is olvadhatnak, amint azt sokan teszik is. Ugyanakkor azok, akik a zsidóságot komolyan veszik, akiknek a közösségi értékek fontosak, gyakran elkötelezettebbek: nem csupán zsidók akarnak maradni, hanem maguk és közösségük zsidóságának elmélyíté­sén is fáradoznak. Komolyabban veszik a zsidó kultúrát, amely nagyrészt vallá­sos kultúra, de nem csupán az. Manap­ság például érdekes új fejlemények ta­pasztalhatók a zsidó művészetek terén. Amint nyilván ön is tudja, újjáéledt a klezmer zene. Ennek egy része persze populáris, egy része viszont nagyon is komoly. Ez a zenei hagyomány Fiatal ze­neszerzőket is inspirál. Ugyanilyen fej­leményekkel találkozhatunk a kép­zőművészetekben: a festészetben, a kalligráfiában, a kézműves mestersé­gekben. Erősen mutatkoznak az iroda­lomban ezek a fejlemények.

Összegezve tehát: két folyamat zajlik egyidejűleg: Sok zsidó „kijelentkezik” a közösségből, mások viszont éppen fo­kozott érdeklődéssel és gyakran nagy kreativitással fordulnak a zsidóság felé.

Hadd térjek vissza még egyszer a ho­locaust témaköréhez. Kívülről az a be­nyomásom, hogy ez a téma valósággal önálló nyelvezetté vált. Mióta egy politi­kus Oskar Schindler egyik megmentettjét szerepeltette választási kampányá­ban, úgy tűnik, néha eszközként hasz­nálják politikai célok érdekében.

Néha valóban használják eszköz­ként. A holocaust mára metaforává vált. Ez a szélsőségek nyelve. Akik szélsősé­ges helyzetet akarnak bemutatni, gyak­ran használják a holocaust nyelvezetét. A homoszexuálisok mozgalma például az utóbbi időben igen megerősödött. Amikor az őket ért diszkriminációról be­szélnek, gyakran használják a holocaust nyelvezetét. Az abortusz ellenzői, politi­kailag rendkívül impulzív emberek, szin­tén gyakran nyúlnak ehhez a metaforá­hoz, gyakran teszik ezt fekete amerikai­ak, amikor a rabszolgaságról esik szó. Ezek kétségkívül mind súlyos jelentősé­gű ügyek, mégis úgy gondolom, vissza­élés, a holocaust kizsákmányolása eze­ket a zsidók szenvedéseihez hasonlíta­ni, a figyelem fölkeltése végett. Ám az áldozatok nyelvén szólni – ez ma része az amerikai politikai retorikának.

– Az amerikai zsidóság igen nagy hangsúlyt helyez a „holocaust-nevelés­re”, arra, hogy a társadalom, főként a fi­atalok minél alaposabban megismerjék a holocaust történetét, ami reményük szerint védelmet jelenthet ilyen esemé­nyek megismétlődése ellen. Ha egy fel­mérés során azt tapasztalják, hogy a vá­laszolók Mondjuk húsz százaléka vála­szol igennel arra a kérdésre, hogy „Le­hetségesnek tartja, hogy a holocaust nem is történt meg?”, akkor eltölti őket a rémület. Pedig itt talán nem is holoca­ust tagadásáról van szó, hanem általá­nos történelmi tudatlanságról. Lehet, hogy ugyanennyien elhinnék azt is. hogy „az amerikai függetlenségi háború sohasem történt meg”. Úgy tűnik ne­kem, a holocaustot kiragadták történel­mi összefüggéseiből, és így az amerika­iak többet tudnak róla. mint a második világháború többi eseményéről vagy épp a saját történelmükről.

– Ez így igaz. Az amerikaiak e tekintet­ben különböznek az európaiaktól. Külö­nösebb történelmi tudat nélkül nőnek föl, és számos történelmi eseményt egy­általán nem ismernek – beleértve saját országuk történelmét is. Ez része az amerikai oktatás szegényes voltának, így hát nem csoda, ha az amerikaiak alapvető dolgokat nem tudnak a holoca­ustról vagy éppen más történelmi ese­ményekről. De bármennyire megdöb­bentő vagy kiábrándító lehet ez, az én szememben a holocaust vulgarizálása, sekélyes célokra történő fölhasználása nagyobb baj ma Amerikában, mint an­nak tagadása. A holocaust tagadása annyira otromba és annyira átlátszó, hogy azonnal lelepleződik. Igaz ugyan, hogy hívei az internet korában azonnal hozzáférnek a propagandájuk terjeszté­séhez szükséges eszközökhöz – de a legtöbb ember annak tartja ezt, ami: propagandának. Terjesztői a politika vi­lágában semmiféle tiszteletet nem él­veznek. Nem tartok attól, hogy képesek lennének megrendíteni a holocaustról kialakított képet a köztudatban. Ami sokkal inkább képes lehet azt megren­díteni, az egyfelől az amerikaiak fentebb már említett felszínes történelmi tudása, másfelől a holocaust tényeinek popularizálása és állandó ismétlése. A történelem közhellyé válik, eltűnik a banalitásban. Elveszítjük kapcsolatun­kat a korszak valódi és rettenetes ese­ményeivel.

Az átlagos amerikai fejében a holo­caustból leginkább képek maradnak meg. Ezért volt olyan nagy hatással a „Holocaust” című sorozat a 70-es években vagy nemrég a Schindler lis­tája. A gettók, a koncentrációs táborok, az egyenruhás nácik, a szögesdrót, a kémények ikonokká váltak az átlag ­amerikai képzeletében. Hogy hány em­ber igyekezett ezeken a képeken túl a tényekről is többet megtudni, az már más kérdés. Az azonban széles körben ismert, hogy a zsidókat üldözték és a halálba küldték. Tudományos szinten pedig valóban komoly méretekben és magas szinten folyik a holocaust ténye­inek feltárása és kutatása.

Fel tudná idézni azokat a je­lentősebb állomásokat, melyek nyomán a holocaust ilyen központi témává vált az amerikai nyilvánosságban?

A háború utáni években az emberek még nem beszéltek túlélőkről, holoca­ustról. Akkoriban azt mondták: „a me­nekültek”, „a háború”. A szemlélet és vele a beszédmód lassan változott. Né­hány állomás a hosszú folyamat során: Anna Frank naplójának megjelenése angol nyelven 1950-ben; a napló szín­házi változata 1952-ben, fílmrevitele 1955-ben; Elie Wiesel első könyvének, az Éjszakának megjelenése 1960-ban; az Eichmann-per 1961-ben; a hatnapos háború 1967-ben, mely – ha a korszak arab retorikáját hallgatjuk – egy újabb tervezett népirtás rémképét idézte föl; az NBC tévécsatorna Holocaust című so­rozata 1977-ben; a washingtoni Holoca­ust Múzeum megnyitása 1994-ben (me­lyet más hasonló intézmények megnyi­tása követett); végül a Schindler listája széleskörű sikere.

Mi lehet az oka annak, hogy a holo­caustot épp Amerikában övezi ilyen fi­gyelem, és nem Európában, ahol az va­lójában történt?

Amerikában él a világ legnagyobb zsidó közössége. Az amerikai zsidóság nem csupán magasan képzett és jól be­illeszkedett közösség, hanem oktatási, kulturális tekintetben igen befolyásos. Az is igaz, hogy magabiztosabb, mint számos európai állam zsidósága, nem fél annyira (mint a múltban), hogy el­mondja a maga történetét. Európa szá­mos országában a zsidók jóval vissza­fogottabbak, idegesebbek, talán azt is mondhatnám, jobban félnek. Amerika rendkívül nyitott társadalom, jóval in­kább az, mint számos európai ország. Az eszmék szabad piacán pedig a zsi­dók által elmondott történet „versenyképes” más történetekkel – nem utol­sósorban azért, mert ezek valóban döbbenetes történetek. Továbbá Ame­rika nem nemzetállam, mint az európai országok. Itt nem volt soha olyan nem­zeti identitás, amely iránt a bevándor­lók vágyakoztak volna; itt bárki nyugod­tan lehetett olasz amerikai, ír amerikai, amerikai zsidó, amerikai fekete. Megle­hetősen nagy a hangsúly tehát az egyes csoportsajátságokon, a különálló kultu­rális hagyományokon – miközben min­denki amerikai állampolgár, s ugyano­lyan jogokkal és kötelességekkel ren­delkezik.

– Mennyiben függ össze a zsidóság jelenléte az amerikai médiában azzal, hogy a holocaust ilyen központi témává vált?

Kétségtelen, hogy a zsidók erőteljes jelenléte a médiában megkönnyíti, hogy a zsidóság „történetei” eljussanak a nagyközönséghez. Ez azonban nem elégséges magyarázat. Mert például Hollywood sok éven keresztül nem volt hajlandó a holocaust témájával foglal­kozni, annak ellenére, hogy a nagy film­cézárok többsége zsidó volt. Pusztán az a biológiai tény, hogy a média munka­társai közül sokan zsidó családban szü­lettek, nem elegendő ahhoz, hogy a zsi­dó témákat népszerűsítsék a nyilvános­ság előtt. Sokan éppenséggel távol tart­ják magukat ezektől a kérdésektől, vagy éppen zavarja is őket.

Relativizálásnak tartja ön, ha a holo­caustot más huszadik századi tömeggyilkosságokkal hasonlítják össze?

Erre a kérdésre nem tudok általá­nosságban válaszolni. Minden eset más és más. Az összehasonlító tanulmányo­zás a tudományban alapjában véve jo­gos és gyümölcsöző lehet. Ha tehát a holocaustot a történelem más vad kilen­géseivel vetjük össze a történelem jobb megismerése céljából, ez helyénvaló. Ha azonban az összevetés relativizáló szándékkal történik, az már nem he­lyénvaló. Bizalmatlan vagyok az olyan megnyilvánulásokkal szemben – főleg zsidó vezetők részéről -, amelyek azon­nal és reflexszerűen elutasítanak min­den összehasonlítást. Egyes összeha­sonlítások teljesen jogosak lehetnek, mások már jóval kevésbé – ezért mond­tam, hogy minden esetet külön-külön kell megvizsgálni.

Vajon egyedi volt-e a holocaust a tör­ténelemben? Úgy gondolom, bizonyos tekintetben az volt. Mindez nem jelenti azt, hogy a zsidó volt az egyetlen nép, amely szenvedett, és amelyet tömege­sen pusztítottak. Ám az a mód, ahogy pusztították, ahogy haláluk előtt üldöz­ték és megalázták őket, hosszú éveken át, kiterveltem állami közreműködéssel – ezek egyedi vonások. Persze erre nem kell büszkének lennünk, az egyediség­hez – önmagáért – nem kell ragasz­kodnunk. Mindez nem érdeme a zsidó­ságnak – jobb lett volna, ha kevésbé egyedi hozzánk a történelem. Ám akkor is tény, hogy a II. világháborúban – no­ha másokat is üldöztek, mások is szen­vedtek – előre kitervelt népirtásnak csak a zsidó nép esett áldozatul.

Gadó János