A zsidó filmek vonzzák a nézőket

San Francisco, Seattle, Boston

 Az ügy 1982-ben kezdődött San Francis­cóban, mikor egy retrospektív vetítésen bemutatták Paul Wegener 1920-ban ké­szült klasszikus némafilmjét, a Gólemet. A némafilmhez aláfestésként rockzenét játszottak, ami a fiatal amerikaiaknak tet­szett, az idősebb európai bevándorlók vi­szont ennek hallatán dührohamot kap­tak. A zene miatt vad vita alakult ki.

Az azóta már hagyományossá vált fesz­tivál szervezője, Deborah Kaufman szí­vesen emlékszik vissza azokra a percek­re. „Zsidó létünk mélyére ásott az a vita. A művészet újrainterpretálása volt a kér­dés. Mi szerettük volna a Gólemet emészthetőbbé tenni. Erre kitört a vita, hogy vajon megszentségtelenítettük-e a filmet, és hogy általában mennyire szentek és sérthetetlenek a zsidó témák.”

Ami akkor még ismeretlen terület volt, az mára már egyáltalán nem az. A más­fél évtizede zajlott zsidó ősfilmfesztivál iskolát teremtett. Először Amerika nyu­gati partján, aztán lassan világszerte. Utóbbi téren főként az utolsó öt év ho­zott áttörést. Boston, Koppenhága, Sidney, Brüsszel, Vancouver, Rio de Janei­ro, Las Vegas, Stockholm, Washington, Montreal, Krakkó, Moszkva és Hongkong adott otthont ilyen rendezvényeknek – hogy csak az ismertebb városokat említ­sük. Összesen 27 városnév szerepel a listán (Az 1990-es 1. Budapesti Nemzetközi Zsidó Filmfesztivált vajon miért fe­lejtették ki? – a szerk.), nagy zsidó köz­pontok éppúgy, mint kisebb városok, ahol ezek a fesztiválok segíthetnek a zsi­dó kultúra meggyökerezésében.

Az elmúlt év decemberében Seattle-ben, az USA-nak Kanadával határos nyu­gati parti városában tartottak egy kis fesztivált egy 93 főre méretezett mozite­remben. (A fesztivált decemberre időzí­tették, hogy a város zsidó lakosainak le­gyen valami elfoglaltságuk karácsony­kor.) Az érdeklődés várakozáson felüli volt – 1400-an jöttek el, rengeteg jelent­kezőt kellett helyhiány miatt elküldeni. Öt film szerepelt a programon: két doku­mentum- és három játékfilm. Az embe­rek odavoltak a zsidó filmekért – mond­ta a fesztivál rendezője, aki egyébként attól tartott, hogy a kezdeményezés ér­dektelenségbe fullad.

James Plotkin, az 1995-ös San Fran­cisco-i fesztivál szervezője szerint „há­rom összetevője van a mi népi tuda­tunknak: Izrael, a holocaust és a vallás.” Ma az átmenet korát éljük és a film eb­be a folyamatba mélyebb betekintést ad. A zsidó filmfesztivál vonzza az em­bereket. A San Franciscó-i fesztiválnak, amely a világ legnagyobb ilyen jellegű rendezvénye, az elmúlt évben 30 ezer nézője volt.

Az idei New York-i szemle januárban tíz napon át tartott. A Zsidó Múzeumnak és egy nagy filmintézetnek ez már az ötödik közös rendezvénye. Ebben az év­ben először hagyták el a szervezők a te­matikus besorolásokat, hogy a nézők a filmek nagyobb választékát láthassák. Húsz film szerepelt műsoron. Volt, ame­lyik a kubai és a mexikói zsidóság életé­vel foglalkozott; bemutattak néhány fel­újított klasszikusok alkotást; az egyik film főhajtás volt az izraeli klasszikus Jakov Ben Dov előtt, egy másik pedig a New York-i gyémántkereskedők életébe engedett bepillantást. A Hosszú az út a II. világháború után hontalanná váltak­kal foglalkozott; az Altalena című dokumentumfilm pedig a Függetlenségi Nyilat­kozat utáni napok eseményeit elevení­tette föl, amikor Izrael kis híján polgárháborúba sodródott. Micha Peled „Isten bunkerében” című műve pedig Hebron militáns telepeseire vet kritikus pillan­tást – ez utóbbi a Rabin-gyilkosság fé­nyében különösen borzongató volt.

A zsidó filmfesztiválok divatja az etni­kai témájú fesztiválok nyomán virágzott fel. Azáltal, hogy segít kialakítani a zsidó film világát és közönségét, „közeget te­remt”, megkönnyítve ezáltal a „belépést” a kívülállók számára is.

A rendezők közt meglepően sok a nő. A washingtoni fesztiválon bemutatott huszonegy alkotás közül minden máso­dik női rendező munkája volt.

A tematikában persze nagy súllyal sze­repel a holocaust, főleg a túlélők dokumentumfilmben előadott visszaemléke­zései. A téma kezelése azonban megvál­tozott. Ma már a túlélők gyermekei lép­tek érett alkotó korszakba. Mira Hamermesh „Szeressük a halottakat” című filmjében a túlélők gyereke tér vissza Lengyelországba, hogy megkeresse szü­lei sírját. Melissa Hacker: Térdeim re­megnek: emlékezés a gyerektranszpor­tokra című műve angol zsidók és kvékerek mentőakciójáról szól, amelynek so­rán 10 ezer gyereket mentettek ki a ná­ci Németországból. A film a rendezőnő anyjának elbeszélésén alapul.

„A zsidó filmfesztivál csodálatos dolog – mondja Hacker -, mert a közönség együtt él a filmekkel. De vajon jó dolog megmaradni ezen az apró zsidó szige­tén? Ez visszahúz vagy éppen új inspirá­ciót ad?” Ő mindenesetre kitört ebből a közegből: filmje indult egy nem zsidó fesztiválon is.

A szervezők a jövőben több filmet várnak Kelet-Európából. Az első filmek már bemutatkoztak, az orosz Alexandr Proskin: „Párizst látni és meghalni” cí­mű sodró erejű melodrámája és Leonyid Gorovec: „Hölgyszabó” című alko­tásainak képében. Lassan megjelennek az izraeli filmgyártók is.

A fesztiválok örökös gondja a pénz. A források: saját pénzszerzés, zsidó jótékonykodók, egyéni és testületi adako­zók, közalapítványok, zsidó közösségi központok és jegyeladások. A 34 filmet felvonultató 1995-ös bostoni fesztivál­nak 110 ezer dollár volt a büdzséje. A San Franciscó-i fesztivál a maga negyven filmjével és videóbemutatójával 300 ez­ret kóstált. Itt a szervezők az utolsó pil­lanatban tudták meg, hogy az egy állami alapítvány által megígért 50 dolláros hozzájárulásra nem számíthatnak, mert az állami költségvetést váratlanul megnyirbálták. „A közpénzek elvesztése az egyik legnagyobb veszély” – mondta az egyik szervező.

A másik veszély a zsidó tematika szűkkeblű értelmezése. A XX. század története oly sok helyen esik egybe a zsidó tapasztalatokkal, hogy sokak sze­rint a témába „beférnek” olyan általános problémák is, mint a kisebbségi kultúra, a szekuláris erkölcsi értékek vagy a csoporttudat elvesztése. A zsidó filmfeszti­váloknak nyitniuk kéne: be kellene von­ni a zsidó rendezők nem kimondottan zsidó témájú filmjeit is.