A zsidó arany sorsa 1944-től 1956-ig
Hogyan rabolták és dézsmálták?
„Magyarország kötelezettséget vállal arra nézve, hogy minden olyan esetben, amidőn a fennhatósága alá tartozó személyeknek Magyarországon lévő javaira, törvényes jogaira vagy érdekeire e személyek faji származása vagy vallása miatt 1939. évi szeptember hó 1. napja óta zár alá vételt, elkobzást vagy kényszerkezelést rendeltek el, az említett javakat, törvényes jogokat és érdekeket a tartozékaikkal együtt visszaállítja, vagy ha a visszaállítás lehetetlen, e tekintetben megfelelő kártalanítást ad.
Kelt Párizs, 1947. február 10.” (Részlet a Magyarországgal kötött békeszerződés 27. cikkéből)
Márciusi számunkban hírt adtunk arról, hogy e hó végén folytatódik az első per a Pénzügyminisztérium ellen, amelyben a letétbe helyező (jelen esetben annak örököse, Székely Gábor, a főpolgármester helyettese) visszaköveteli aranytárgyait. A „zsidó arany” ügyről több ízben írtunk lapunkban, az elmúlt hetekben ismét megkíséreltük hányódásának történetét feltárni.
1944-ben, nem sokkal a március 19-i német megszállás után jelent meg az 1600-as miniszterelnöki rendelet, a zsidó állampolgárok elleni jogfosztó szabályok egyike, amely kötelezte őket minden ékszerük, arany-, ezüsttárgyuk, részvényük letétbe helyezésére, ez a kényszer azonban az átvevő vagy a későbbi birtokló számára azt a kötelezettséget jelentette, hogy a letétbe helyezett tárgyakat felelősségvállalás mellett megőrzi és visszaszolgáltatja. A letétbe helyezés országszerte számtalan banknál és takarékpénztárnál történt, amiről e cégek elismervényt adtak.
1944. október 15. után új helyzet állt elő. Hatalomra kerültek a jogot még mélyebben sárba tipró nyilasok, a szovjet csapatok átlépték a magyar határt, közeledett a hitlerizmus összeomlása. Az aranyak is kikerültek letéti helyükből. A később történtekről, mondhatjuk, hogy 47 év után első hivatalos állami nyilatkozatként a Magyar Nemzeti Bank két főtisztviselője, Gerebenics Imre a színesfém-gazdasági és letéti osztály vezetője és helyettese, Reményik Marcella informálta a Szombatot. Az utóbbi évek számonkérései miatt ugyanis a Nemzeti Bank megbízott egy kutatócsoportot, hogy okiratok, bírósági jegyzőkönyvek, szemtanúk és minden hitelt érdemlő forrás segítségével tárják fel a valóságot, mert a tulajdonosok náluk keresik értékeiket, s olyan hírek terjengenek, hogy egyesek már látták a Szabadság téren az aranytárgyakat. Az eddigi vizsgálatok a következőkben foglalhatók össze:
Az orosz csapatok előretörésekor az állami pénzügyigazgatóságok a letéteket Budapesten, az ugyancsak állami intézménynél, a Postatakarékpénztárnál gyűjtötték össze. Mennyiségük egy vonatszerelvényt tett ki, s a hiedelemmel ellentétben nem csatolták a Magyar Nemzeti Bank aranykészletéhez, amikor Sopronkövesd, Nagylózs, Brennbergbánya útvonalon „menekítették” két teherautóval egyetemben. Óbányapusztán egy bizottság leszedte az egyes darabokról a tulajdonosra utaló jelzéseket, de a szállítmány meg nem dézsmálva, épségben hagyta el az országot 1945. március 30-án. Ausztriában a későbbi francia zónába került, s a franciák az eredeti több oldalas listát ellenőrizve, ugyancsak épségben szállították vissza.
A leltárban többek között ilyen adatok szerepelnek: 35 láda férfi és női arany karóra; 2 láda brilliáns, mindegyik 3 karátnál nagyobb; egy láda lepecsételt boríték….
A hatalmas érték állami megbízásból, ugyancsak letétként, a Magyar Nemzeti Bankba került, bár a bank nyilatkozó képviselői nem tartják kizártnak, hogy az értékekből bizonyos mennyiséget más pénzintézetek trezorjaiban is elhelyeztek. A visszatérés után a „zsidó arany” a Nemzeti Bankban szunnyadt az 1950-es évek elejéig. Akkor jelentkezett először a Pénzügyminisztériumból az igazságügyi ékszerszakértőkből álló Feldolgozó Bizottság, és megkezdte válogatásukat és elszállításukat. Néhány év alatt 80 zsák (!) ékszert hordtak el, amiről a bankban máig őrzött elismervényt hagytak.
A Magyar Nemzeti Bank erre illetékes személyei kijelentették, hogy mai ismereteik szerint az 1944-ben letétbe helyezett és a francia zónából visszakerült értékek már nincsenek a bank birtokában!
Szerettük volna nyomon követni az arany útját a Pénzügyminisztériumban. A sajtóosztállyal elkezdett és a kabinetfőnök irodájával folytatott egy hetes hiábavaló telefonálás, és a visszahívásra tett megszegett ígéretük ellenére sem tettünk le arról, hogy kérdéseinkre hivatalos választ kapjunk.
V.E
Címkék:1992-05