A varsói fiú fényképe

Írta: V. E. - Rovat: Archívum, Történelem

Egy fénykép kísér és kísért majd félévszázada. A háború utáni télen olvastam először a varsói gettó 1943 tavaszi hősi harcáról és pusztulásáról. A könyv egyik illusztrációja azóta bejárta a világot, minden írói-költői szónál, dokumentumnál megrendítőbben adva vissza a tragédiát. A képen SS-ek rájuk szegezett fegyvereinek gyűrűjében feltartott kezekkel tucatnyi gyermek, aggastyán, nő, férfi. A prédává váltak első sorában komikusán ormótlan sildes sapkában egy 8 éves formájú fiúcska, szemében a közelmúlt, a percek rettegéséből összegyűlt hónapok félelme és a közelgő haláltól való iszonyat.

Azóta sok fotó került elém a Soáról. Láttam csonttá soványodott élőket, fahasábként egymásra rakott holtakat, kotrógépek markolójában tucatnyi tetemet, de egyik sem töltött el olyan fájdalommal, mint a varsói fiú látványa. Számomra az a kép hatmilliót ábrázol. Ő és társai a deportálásban elpusztított nagyszüleim, nagynénikéim, unokatestvéreim utolsó fényképe. Sőt, néhány évvel megfiatalodva én magam vagyok!

Mert hasonlóan nézhettem 1944. október 17-én, két nappal a Szálasi puccs után, amikor a nyilasok és az SS-ek megrohamozták az Erzsébet körút 15. szám alatti csillagos házat, és már három halott és egy sebe- sült volt, amikor bennünket, a ház többi lakóját az utcán feltartott kezekkel felsorakoztattak. Miközben hallgattuk a mellettünk eldöcögő 6-os villamosról a vidám kurjantást: “Testvérek, nyírjátok ki mindegyiket…” – arra gondoltunk, hogy hova visznek minket? Bevagoníroznak… A Duna-partra… a kerületi nyilas házba? Csak a szomszéd ház pincéjébe tereltek, hogy zavartalanul rabolhassanak.

A gettó fellázad című könyvem és benne a fénykép eltűnt, de lelki szemeim elől sohasem veszett el, s vissza-visszatért álmaimban. Velem, vagy bennem maradt akkor is, amikor a cionizmusnál szélesebb, minden embert átfogó eszmében véltem a zsidókérdés megoldását, és hozzájárult öntudatom megmaradásához, bár évtizedeken át zsinagóga közelében sem jártam, zsidó közösséghez nem tartoztam.

Néhány héttel ezelőtt a tévé egy finn dokumentum- filmet tűzött műsorára. Nem volt kedvem megnézni, de a címe vonzott: Egy fiú Varsóból. Bekapcsoltam a készüléket és elkövetkezett a csoda: némi bevezető után megjelent a FÉNYKÉP, abból kiemelve a nagysapkás rémületet, hogy mellétegyenek néhány más felvételt. Összevetették a varsóit egy korábbival, amelyen egy 5-6 éves boldog gyermek látszik, és egy későbbivel, amelyik a háború után készült. Megismerkedtünk az 1935-ben, Palesztinában született TSVI NUSSBAUM-mal, akinek szülei az akkori nehézségektől megrettenve visszatértek Lengyelországba.

A polgári jólét azonban csak rövid ideig kényeztette őket. Kitört a háború, a nácik elözönlötték az országot. A fiút szülei bujkáló rokonokra bízták, maguk pedig kisebb gyermekükkel áldozattá váltak. Tsvi vidéken kallódott, Varsó keresztény negyedében élt, végül mégis a gettóba kényszerült. Nagynénje, nagybátyja külföldi állampolgársághoz jutott, így őket és Tvsvit, a gettó felszámolásakor nem végezték ki, hanem néhány sorstársukkal egy nem megsemmisítő koncentrációs táborba szállították. A filmből azt is megtudtuk, hogy a fénykép alapján ismerték fel az egyik SS-t, és kötötték fel.

Ezzel a varsói fénykép új értelmet nyert. Nem a pusztulás, az áldozatok jelképe, hanem az életben maradásé, a túlélésé. Ők a megmaradottak, akik megteremtették és felvirágoztatták Izraelt, ők a mi gyermekeink és unokáink, akik éljenek a világ bármelyik részén, sem ők, sem leszármazottaik többé nem emelik fel megadóan a kezüket!

V. E.

Címkék:1991-06

[popup][/popup]