A torz és a megszépített kép

Ausztriában késéssel indult meg az az önvizsgálatot tartó társadalmi fo­lyamat, amely a német szövetségi olda­lon a békekötéstől, annak mai félszáza­dos évfordulójáig változó intenzitással folyik a politikai porondon és a kultúra szféráiban. A történelmi tények tisztázá­sának számos eszközével zajlik a küzde­lem az emlékezetkiesés politikailag is manipulált fenyegetése ellen. Múzeu­mokban például, ahol a holocausttal szorosan vagy a zsidóság történetén át tágabban foglalkozó kiállításokkal kí­vánnak a közvéleményre hatni. Bécsben – bár nagy viták közepette – a város centrumában Alfred Hrdlicka végül még­is megépíthette monumentális emlék­művét Ott nyílt meg két éve az a zsidó múzeum is, amely gazdag programjaival máris kinőtte az Eskeles-palota szűkre szabott kereteit. Mindkét jelentős em­lékhely építése Bécs városának és sze­mély szerint Helmut Zilk nemrég lekö­szönt polgármesternek köszönhető.

Most két figyelemre méltó kiállítása is van a zsidó múzeumnak. Az egyik, hely hiányában és politikai jelentőségének súlya szerint a városháza nagytermé­ben: ez az antiszemitizmus képeinek reprezentatív és figyelmeztető mustrája. Az antiszemita képcsinálás titkai a vá­rosházán gigantikus méretű, a látogató felé dőlő üvegfal mögé szorultak. Az installáció áttetsző, csillogó, rideg. Mö­götte a grafikák, festmények, metsze­tek, könyvek, bábok és plakátok töme­ge szorosan zsúfolódik egymás mellé, és nem engedi, hogy a néző ne ismerjen magára – nem a képben, hanem a kép- csinálóban. Abban a békés polgárban, aki az európai történelem folyamán sok száz esetben vádolta rituális gyilkossággal a vele egy városban, egy faluban élő zsidókat, aki az istengyilkosság hagyo­mányos vádjával a saját harácsoló öldöklésvágyát takargatta.

A torz templomi zsidóábrázolások, ri­tuális gyilkosságokat lefestő metszetek között egy végtelennek tetsző listát fe­deztem föl: azok a városok és évszámok állnak rajta, ahol és amikor 1182 és 1932 között, az európai középkortól a fasizmus hatalomra jutásáig, rituális gyilkosság vádja merült föl a helybéli zsidók ellen. Nagyjából minden három-négy év­re jut egy eset. Kis üvegtárlókban anti­szemita bábukat, marionetteket, nippeket is láthatunk, vagy dokumentumokat Tiszaeszlárról és a számtalan hasonló esetről. Remek forrást nyújtott a század végén rendszeresen megjelenő antisze­mita gúnylap, a Kikiriki. A „zsidó világ­ polipra” való figyelmeztetést bőséges képanyaggal toldotta meg. A grafikák kö­zül az egyik legérdekesebb egy 1894-es metszetpár. Max Brever karikaturista egy utópiára nyújt választási lehetőséget a két egymás alatti képen. Az első képen Berlin, Wilhelm Kaiser tér. Gazdagság, kultúra, jólét, harmonikus tömegek töl­tik be a teret Jobbra múzeum, lovas szobor a császár emlékére, a tér köze­pén templom, csak a kép előterében lá­tunk némi zavart, ahol a német katonák zsidókat hajtanak ki a térről. A Népház előtt, pedáns rendben, akasztott zsidó­kat lenget a szél. A második kép ugyan­azt a berlini teret ábrázolja, de a köze­pén zsinagóga áll, zsidó múzeumok és színházak mindenfelé, pénzeszsákokat cipelő emberek, keleti bazársorra emlé­keztető házak, és az előtérben némete­ket irányítanak a dologház felé a szakál­las, pajeszos zsidók. A kép hatása a ma­ga idején elementáris lehetett, a tisztes német polgár rájött a nem túl bonyolult képregény-feladványból, hogy veszély­ben van, ha nem ebrudalja ki azonnal jö­vője megrontóját. Vagy lánya, asszonya eltipróját, mert ugyanebből a korszak­ból szexuális töltetű plakátok, képek is származnak: a gonosz, csúf zsidó ráveti magát az ártatlan germán szűzre és ha­talmába keríti. Szimbolikus értelmén túl ez a típusú ikonográfia a saját fejlődésé­ben impotenciát tapasztaló kultúra félel­mét is közvetíti a potensebb ellen.

Gyerekgyilkosság, torz fiziognómiájú alakok, és végül, a múlt század közepé­től, a „zsidó pénzeszsák” jellegzetes sztereotípiája felé torzít a felülről mani­pulált tömegindulat. A kiállítás harmadik harmadában már a fasizmus előkészüle­teivel találkozunk, választási plakátok­kal, antiszemita rajzokkal a harmincas évekből, végül a zsidótörvények szelle­mében fogant rendeletekkel, feliratok­kal, „utcadíszekkel”. A képtorzítás mint hatalmi eszköz egy teljes ezredéven ke­resztül mutatja itt érvényesülését az európai kultúrában.

A zsidó múzeum másik kiállítása ugyanezeket a figurákat, akiket az előző tárlat anyaga állati külsővel, ijesztő rém­arccal jellemzett, a vallás finom hálójá­val borítja be. Isidor Kaufmann portréi haszid fiúkat, imádkozó rabbikat, jólét­ben kifinomult vonású polgárokat mu­tatnak. Mögöttük az ősi hagyomány kel­lékei, a faragott templombelső, a szom­bati gyertya, a szoba rituális berendezé­se szépíti a személyiségek arcban is megfogható, szelíd báját. A torz és a megszépített így egyenlíti ki egymást a holocaust ötvenedik évfordulóján ab­ban a Bécsben, amely többek között a művészetben és a kultúrában igyekszik felszámolni lelki adósságait és elejét venni az újabb bűnöknek.