A Tóra pszichológiai, etikai értékei a modern kultúrában

Először vegyük szemügyre, mit jelent ez a kifejezés: a mai kultúra; milyen pszichológiai, etikai, szellemi sajátosságai vannak en­nek a kultúrának. Az európai kultúra, egyik sajátossága egy olyan szélsősé­ges individualizáció, amelyre még soha nem volt példa az emberiség történeté­ben. Hadd mondjak erre egy példát. Ha évezredekkel ezelőtt azt mondták vala­kire, hogy kaldeus, babiloni, zsidó vagy egyiptomi, ezzel rengeteget elmondtak róla. Tudni lehetett, hogy milyen kultú­rában él, milyen nevelést kap, milyen a hitvilága, hogyan öltözködik, milyen a hajviselete, miként avatják férfivá, férj­jé, apává, hogyan hal meg, mit remél, hogy mi fog vele történni a halála után stb. Később ez a nagy kollektív megha­tározottság kezdett elhalványodni, tar­talma kezdett kiürülni. Ma, ha azt mon­dom valakiről, hogy belga, nem mondok el róla semmit, legfeljebb annyit, hogy tud franciául.

Ez a rendkívül szélsőséges individua­litás, megteremtette a saját eredmé­nyeit, de a saját kínjait is. Tele a világ az önmegvalósítás kényszerével, a civilizatórikus magány, az elidegenedés át­kával, meneküléssel a szuverén én, a zárt személyiség terhei elől. A pszichés zavarokban, deviációkban legtöbbször a menekülés motívuma dominál. A ká­bítószer, a drog, az alkohol, az öngyil­kosság mind menekülési, kilépési lehe­tőség egy adott helyzetből, Freud ezt az „éntől való szabadulás­nak” nevezi. De a kol­lektív fanatizmusokba való kapaszkodás is menekülés: el az „én”- től, vissza a „mi”-hez.

Ebből a nézőpontból a zsidóság egész tragikus sorsában van egy pozitívum. A jeruzsálemi templom lerombolása után, a szétszóratások so­rán az európai kultúrát jóval megelőző kényszerű individualizációs folyamat zajlott le a zsidóságban. Nem volt templom sem, papi funkció, megszűnt a hierarchikus kontaktus az Istennel. A zsidóság nagyon korán olyan helyzetbe került, hogy személyesen kellett ren­deznie viszonyát a szellemi világgal, az erkölcsi világrenddel. Számára nem voltak olyan közvetítők, amelyeket más vallások létrehoztak, papi funkciókkal, gyónással, feloldozással stb. Talán ez az egyik oka annak, hogy a zsidó popu­láció a galutban sokkal ellenállóbb, az individualitás terheivel, a civilizatórikus magánnyal szemben. Statisztikailag ki­mutatható, hogy a drog, az alkohol és egyéb deviációk a zsidók körében szig­nifikánsan alacsonyabbak. Azt gondo­lom, hogy emögött az individualitásban való évezredes „tréning” áll: a zsidók­nak mindig egyénileg kell kapcsolatba kerülni a transzcendenciával, vagy ta­gadnia azt, és egyedül kell viselnie a pozitív és negatív következményeiket. Ennek a Tóra mai értékeinek megérté­se szempontjából óriási jelentősége van, mert szellemi magányában a Tóra az „útikalauza”.

Második gondolatom az, hogy az európai kultúrkör – s ez nem földrajzi fogalom – a felvilágosodás korától fog­va „felesküdött” a rációra és a tudo­mányra. Ettől fogva ez a felfogás egyre markánsabb lett, majd elérte a csúcs­pontját a XIX. században, amely a leg­racionálisabb századnak tűnik, a legtá­volabb állónak minden transzcenden­ciától, minden misztikumtól. Ha a XIX. században már készült volna közvéle­mény-kutatás, valószínűleg az derült volna ki, hogy az átlagember rendíthe­tetlenül hisz az ész messianisztikus szerepében, abban, hogy a tudomány megváltást hoz az ember kollektív és egyéni életének kínjaira. Az a furcsa paradoxon zajlott le, hogy a túlhajtott racionális gondolkodás végül is irracio­nális mítoszt alkotott a tudomány meg­váltó szerepéről. Nem hiszem, hogy nagyot tévedek, ha azt állítom, hogy a XX. század második felének legna­gyobb szellemi történése ennek a mí­tosznak az összeomlása. Ez beláthatat­lan következményekkel jár. Az európai kultúra alapvetően ábrándult ki a ra­cionális gondolkodásból, a tudomány mítoszából, mert a saját bőrén tapasztalta, hogy a tudomány nem hoz meg­váltást az emberi társadalom kollektív életébe, ehelyett az emberirtás, a tömegpusztítás modem technicizált le­hetőségeit teremti meg, szolgálatába áll diktatúráknak, totális rendszerek­nek, tönkreteszi a bioszférát, és mind­ezzel kozmikus méretű szorongásokat zúdít a világra. S hiába „futott föl”, vált divattá a pszichológia, semmivel sem lett kisebb az emberek lelki nyomorú­sága, sőt világszerte megnövekedett a pszichés zavarok, a deviációk, a pszi­choszomatikus betegségek száma, az emberek nem tudják jobban megolda­ni a konfliktusaikat, nem boldogab­bak, a kapcsolatok nem tartósabbak. Az emberek mindennapi élménye totá­lis kiábrándulás a tudomány megváltó szerepéről. Ahol azelőtt ez a mítosz terjengett, ott most üresség van. A mi kultúránkban az emberi lélek pedig el­iszonyodik az ürességtől. Az ürességbe jelenleg az irracionalitás tör be a legkü­lönbözőbb formákban. Lehet tapasz­talni a hagyományos vallások enyhe re­neszánszát (noha a hagyományos val­lások közül egyedül az iszlám van erő­sen terjeszkedő fázisában), mégis a vallásos hit jelentősége növekvőben van, és egy részét kitölti az űrnek. A má­sik részét kitöltik az ún. egzotikus val­lások: brahmanizmus, Krisna-tudat, buddhizmus, zen-buddhizmus, taoizmus és különböző válfajaik. Kialakul­tak a szektás visszatérési próbálkozá­sok az ősi gyökerekhez akár a keresz­ténységben, akár az iszlámban. Azon­ban a hit mellett, sőt nagyon sokszor a hit helyett a hiszékenység tör be ebbe a vákuumba. Tele van a világ csoda­tevőkkel, Soha ennyi bioenergetikust, fényátadót, auralátót, agykontrollost, kézrátevőt, hason átnyúló manilai cso­dadoktort nem láthattunk. Mindez mu­tatja, mekkora igény van az emberek­ben valamilyen szellemi tartalom, va­lamilyen hit iránt, és mekkora a fele­lőssége azoknak, akik valamely valós tartalomnak a birtokában vannak, és valós értékeket tudnak – vagy tudná­nak – adni a filléres és olcsó misztika helyett.

Azok az értékek, melyeket a Tóra képvisel, ebben a helyzetben – egy­részt szélsőséges individualitás, más­részt az olcsó irracionalitásnak kultu­sza idején – valószínűleg egyre fontosabbá válnak.

Melyek ezek az értékek? Már a Te­remtés könyvében látszik, hogy mikor az Úr a világot teremti, mindig az elvá­lasztás módszerét alkalmazza. Elvá­lasztja a sötétséget a világosságtól, a mennyek fölötti vizeket a mennyek alatti vizektől, a tengert a száraztól stb. Morális értelemben elválasztja a tisztát a tisztátalantól, a jót a rossztól. Az elválasztást a zsidó gondolkodás mélyen beoltja az európai kultúrába. Mit olt be? Azt, hogy tiszta kategóriák­ban kell gondolkodni. Ahogy nem ke­verjük össze a tejest a húsossal, ahogy nem szőjük össze az állati eredetű fo­nalat a növényi eredetűvel, ugyanígy gondolatainkat, a megismerési folyamatokat tisztán kell tartani. Ebből a zsidó bázisú, tiszta fogalmakban, kate­góriákban való gondolkodásból, amely rokon vonásokat mutat a görög bölcse­lettel, fantasztikus kulturális eredmé­nyek születtek. Persze ugyanebből na­gyon sok pszichés teher is hárul az em­berre. Nem tűrjük el az emberi kapcso­latokban, világnézetünkben, tudomá­nyos elkötelezettségünkben sem a két­értelműséget. Ám kérdés az, hogy va­jon valóban egyértelmű-e az ember lel­ke. Nagyon nagy erőfeszítés, nagyon nagy fegyelem, s főként nagyon sok el­fojtás, elhárítás az ára annak, hogy en­nek a követelésnek az ember eleget te­gyen. Ezért lett a neurózis az európai kultúra népbetegsége. Enyhe túlzással: a neurózis és a neurózis gyógyítása (a pszichoanalízis) egyaránt zsidó „talál­mány”.

A mai európai kultúra erkölcsi világ­rendjét a Tóra alkotja meg. Ki erköl­csös? Ki él Istennek tetsző életet? Aki betartja a tízparancsolatot! Ha megkér­dezzük az embereket, a legtöbben ezt fogják felelni. Három gondolat a Tóra által képviselt erkölcsi értékekről.

1. Az erkölcsi törvény nem racionális bázison keletkezik. A Tízparancsolat nincs indokolva. Ne ölj! Ne lopj! Ne pa­ráználkodj! Miért ne! Mert én vagyok az Úr. „Ez aztán a pont a mondat végén!” – írja Füst Milán. Azt gondolom, hogy amikor racionalizálni kezdik az erköl­csöt, azaz az isteni szentséget a szo­ciális szentséggel helyettesítik, ez már sokkal gyengébb hatóerő; ez már egy lépés József Attila zseniális mondata felé: „Mért legyek én tisztességes! Ki­terítenek úgyis! / Mért ne legyek tisz­tességes! Kiterítenek úgyis.” Az én ér­telmezésemben ez azt jelenti, hogy ha az erkölcsöt tartósan elvágják a transz­cendens gyökereitől, akkor fokozato­san elsorvad.

2. A másik, a Tórában mindenütt megjelenő érték, az esendőség megen­gedése. Miközben nagyon szigorú az erkölcsi törvény, mégis emberre sza­bottak a követelések. Az a követelés, hogy „ha az ellenséged éhes, adj neki enni, ha szomjas, adj neki inni”, in­kább az ember pszichés lehetőségei­hez szabott, mint az a követelés, hogy „szeresd az ellenségedet”.

Ha figyelmesen olvassuk, pl. az ős­atyák történetét, azt látjuk, hogy esen­dő emberi magatartásokkal, sok morá­lisan kifogásolható helyzetmegoldással és viselkedéssel találkozunk, de még­is, az általuk képviselt szellemi értékek megtartják őket istenközeiben. A Tóra érdekes kettőssége ez: egyfelől nagyon szigorú erkölcsi ideálképzés és erkölcsi törvényalkotás, másfelől nagyon nagy megértés, az emberi esendőségek elfogadá­sa. Ezt azért tartom fon­tosnak, mert a zárt szigo­rúság mindig kegyetlen­séghez vezet. Aki túlságosan szigorú önmagával szemben, túlságosan szigo­rú lesz másokkal szemben is. Ahogy az ókori görög építészetben az a lélegze­telállító, hogy emberi mértékű, a Tóra erkölcsi követeléseiben is emberre szabott, tehát praktikusan használható erkölcs. Nem olyan erkölcs, amitől az ember állandóan bűntudatok igáját és vezeklések súlyát kellene, hogy hor­dozza.

3. A zsidó istenfogalom talán min­den vallás közül a legmentesebb az antropomorfizáló tendenciától. Az Is­tent nem lehet emberi mérték szerint megítélni. Ennek legkitűnőbb példája a Jób könyve, amelyben az örökkévaló „védelmére” kelő, igazságosságát bizo­nyító barátokkal is szembefordul az Úr, mondván: „nem igazat szóltatok felő­lem!” Ez nagyon fontos jellemző, mert a hit a túlságos antropomorfizálástól sorvad, gyengül, vulgarizálódik.

Lépjünk eggyel tovább, oda, ahol már bizonyos pszichológiai és etikai értékek kezdenek összekapcsolódni. Van egy nagy gondolat, amelyet egy­aránt elmond Thomas Mann és Freud is: bármennyire is individualitások va­gyunk, az életünk nem annyira egyéni, mint gondoljuk, mert újra meg újra át­éljük az emberiség ősi mítoszait. A mi életünk ősi mítoszok egyéni variációja. Káin és Ábel története újra meg újra lejátszódik, mint á testvérféltékenység alapdrámája. Ennek a történetnek a pszichológiai tanulsága, hogy nincs a vi­lágon nagyobb sérelem, mint az eluta­sítás. Újra és újra lejátszódik az is, ami Jákobbal történik, aki harcol valakivel, de hogy kivel, azt nem tudja: lehet, hogy valamilyen sötét erővel, lehet, hogy a saját magában lévő sötétséggel. Vagy a mai ember sorsában éppúgy el­válhat egymástól a világi áldás és a szellemi áldás, mint Józsefnél, akinek nem lesz törzse Izraelben, hanem a fiai­nak, mert őt „elviszi” a világi fölemel­kedés, a világi áldás a szellem útjától. Újra meg újra előfordul: pici kis Józse­fek beszélnek hatalmas fáraók előtt – és bearanyoztatnak. Nem akarom to­vább sorolni ezeket az ősmítoszokat, de meg vagyok arról győződve, hogy ha az ember – legalább néha – fölis­meri saját nyomasztó élethelyzetei­ben, kríziseiben, hogy miféle ősmítoszokat él át újra – többek között bibli­kus és a Tórában leírt ősmítoszokat -, akkor már nincs annyira egyedül. Néha már azt is tudja titokban, hogy mi lesz, vagy mi lehet a vége annak a krízisnek, amibe belekerült. Ezt nagyon fontos­nak tartom még pszichoterápiás gya­korlat szempontjából is.

És ha már a psziché szó elhangzott: igencsak érdekes, hogyan nyúl a Tóra az álom kérdéséhez. A köztudatban úgy él, hogy elsőként Freud kezdett tu­dományosan foglalkozni Traumdeutung c. művében az álmok értelmezhe­tőségével, azonban ennek ősibb gyö­kerei vannak. Csak egy példa: amikor József azt álmodja, hogy az ő kévéje előtt a testvérek kévéi meghajolnak, a testvérek „pszichoanalitikus pontos­sággal” értelmezik, hogy ez egy tudat­talan vágyteljesítő álom (így nevezné Freud), öccsük föléjük akar kerülni, uralkodni akar fölöttünk.

Még két dolog, ami alapvetően fon­tos szakrális szempontból. Rendkívül élesen fogalmazódik meg a Tórában az a különbség, ami a hitetlen és a hívő ember alapélménye a térrel és az idővel kapcsolatban. A természettudo­mányos tér tagolatlan és a végtelenbe tágul, a vallásos ember tere viszont osztott és véges. Ég a csipkebokor, Mózes elindul felé, és ekkor azt mond­ja egy hang: állj meg, vedd le a saru­dat, mert ahova közeledsz, az szent hely. Szent és profán helyekre tagoló­dik a tér, és ez örök az emberiség tu­datában. Ha hívő valaki, akkor számá­ra vannak szent helyek, szent váro­sok, szent templomok; ha nem hívő, akkor magánszentségeket teremt: a há­zát, a szobáját, a szülőfaluját, az ágyát. Ugyanez a helyzet az idővel. A végte­len idő szent időkre és profán időkre tagolódik: ünnepekre és hétköznapok­ra, persze megint csak vallási és magán­ünnepekre.

Végül a Tóra által képviselt alapvető érték az ember személyes fontosságá­nak a tudata. Azért hagytam ezt az elő­adás végére, mert úgy érzem, a mai modem időkben ennek van a legnagyobb jelentősége. Ugyanis e techni­kai civilizáció legnagyobb átka, hogy alkatrésszé teszi az embert. Elveszi tő­le a személyes fontosság tudatát, behelyettesíthetővé teszi a tanárt, az or­vost, a munkást a nagy társadalmi gé­pezetben. Egyre kevesebb embernek adatik meg az az érzés, hogy „én fon­tos vagyok”, „én pótolhatatlan va­gyok”. Ez pedig morálisan rettenetesen zülleszt, mert ha én egy kis csavar vagyok, egyénileg jelentéktelen, akkor az sem fontos, hogy hogyan viselke­dek, mit csinálok. Az az álláspont pe­dig, hogy minden ember olyan jelen­tős, hogy maga az Isten reagál rá, figyeli a cselekvéseit, bázikus megtar­tó erő lehet a modern kultúrában, az önmagáért való felelősségérzet örök és egyetlen táptalaja.

*Az 1995 nyarán Szarvason elhangzott előadás rövidített változata.