A „tikkun olam” parancsát teljesítették

Írta: Pető Andrea - Rovat: Archívum

A „tikkun olam” parancsát teljesítették

(Debra L. Schultz: Going South – Jewish Women in the Civil Rights Movement. Délfelé. Zsidó nők a polgárjogi mozgalomban, New York University Press, 2001, 229. oldal)

Nagyon szép, olvasmányos és lelke­sítő könyvet írt Debra Schultz, aki a Nyílt Társadalom Alapítvány Női Háló­zat Programjának igazgatója, és aki munkatársaival együtt kulcsszerepet játszik a kelet európai női civilszerveze­tek támogatásában. Ez még nem lenne elég indok arra, hogy a könyvet elolvas­va azonnal kompjútert ragadjak és me­gosszam gondolataimat az Esztertáska olvasóival. Ám a könyv – mely tizenöt észak-amerikai zsidó nővel készült oral history interjút tartalmaz – a több okból is elfelejtett zsidó nők meghatározó szerepét taglalja a déli államokban 1962 és 1968 között lezajlott korai pol­gárjogi harcokban, és ez a mi olvasóink számára is érdekes lehet.

A könyv két kérdést is felvet, melyet továbbgondolásra ajánlok: a zsidó női politikai radikalizmus szerepét és a kü­lönféle zsidó női identitások alakulását régen és most. Debra Schultz könyve tartozhatna a társadalmi mozgalmakat elemző, egyre terebélyesedő szakmun­kák közé, mivel bemutatja egy társadal­mi mozgalom születését, tagjainak tár­sadalmi hátterét, a szervezetek céljait, majd a mozgalom fénykorának és ha­nyatlásának elemzése után a tagok későbbi életét ismertetve némi szem­élyes dokumentumokkal, fényképek­kel, levelekkel zárja a könyvet. Debra Schultz azonban feminista történész­ként, a mai kor kérdéseire keresve talált rá a főleg férfiak által írt történelemben az „előanyákra”, akiknek élettörténetei és példaadása segíthet a napjainkban hasonló problémákkal küszködő „hú­gok” mindennapjainak jobbá tételéhez.

Az 1950-es években az amerikai zsi­dók a „fehérek” közé tartoztak, minden céljuk a karrier elérése és a „fehér” Amerikába való beolvadás volt. A könyv hősnői jobban tudtak harcolni a feketék polgárjogaiért, mint a speciális zsidó női követelésekért, és magukat „fehér, középosztálybeli amerikaiként” határoz­ták meg. A kérdésre, hogyan élték meg a zsidóságukat abban az időben, éppen azt a választ kapta az amerikai törté­nésznő, mint én, mikor az egykori MDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szö­vetsége) aktivistákat kérdeztem: „mi ak­kor nem gondolkodtunk ilyen fogalmak­ban”. A polgárjogi mozgalom (a kom­munista mozgalom Magyarországon) univerzalista megközelítésével lehetővé tette, hogy résztvevői ne vegyenek tu­domást az etnikai határokról. A kötet hősnői a hajdani vallásos neveltetés da­cára sem tartoztak egy zsinagógához sem, megtestesítve az amerikai (és a magyar) zsidóságra oly jellemző, „val­lástalan vallásosság” példáját. (Ezért is érdekes a polgárjogi aktivisták életét a mai napig figyelemmel kísérni, hiszen abban visszatérnek a zsidósághoz vagy megtalálják a számukra tartalmas zsidó vallásosság új formáit.)

Mi a tizenöt egykori aktivista viszonya a zsidó női politikai radikalizmushoz? Ez a kérdés azért is izgalmas, mert a mai magyar nőmozgalom sem tud mit kezdeni azzal az örökséggel, hogy bi­zony a századforduló nőmozgalmárai, de még az 1945 után az MNDSZ-ben kiemelkedett nők nagy része is zsidó volt.

Debra Schultz hősnői számára igen nyomasztóak voltak a „jó zsidó kislány” vallási és családi elvárásai, mely a lá­nyok oktatását legfeljebb a házassági piacon elérhető jobb „fogásért” támo­gatta. A kötet hősnői – kivétel nélkül szegény, munkásosztályhoz tartozó ke­let-európai bevándorlók gyerekei – a középosztályi felemelkedés felé vezető családi reményeket döntötték romba, amikor délre mentek, hogy csatlakoz­zanak a polgárjogi mozgalomhoz. A polgárjogi mozgalom tagjai gyakran ke­rültek szembe rendőri brutalitással és rövid idejű bebörtönzéssel, mely igen távol állt a középosztálybeli zsidó érté­kektől. A zsidó politikai radikalizmus­nak azonban, ahogy Debra Schultz a gazdag szakirodalom elemzése után rá­mutat, kelet-európai a gyökere. A ha­gyományos zsidó családi szerepek, me­lyek a stetl-lakó nőre a családért való szakadatlan, áldozatkész, önfeláldozó munkálkodás terhét és hatalmát ruház­ták, az iparosodás és városiasodás eredményeképpen átalakultak, de az önfeláldozás értéke megmaradt. A szá­zadforduló szakszervezeti mozgalmai­ban, az egyre terjedő női munkaváll­alás következtében is sok zsidó nőt ta­lálunk, így ezek a mozgalmak az ameri­kai emigráció után a női polgári radika­lizmus iskolájává váltak. Az amerikai politikai élet helyi szerveződésű, tehát a helyi vallási és jótékony szervezetek sokat tettek a radikális politikai hagyo­mány fenntartásáért. A könyv érdeme, hogy bemutatja: a „tikkun olam” (a vi­lág megjavítása) parancsát teljesítették azok a zsidó nők, akik csatlakoztak a polgárjogi mozgalmakhoz. Ezzel saját életükben kapcsolták össze a zsidó spiritualitást a politikai aktivizmussal, így az észak amerikai „már-majdnem-középosztályi” zsidó nők a rasszizmus el­leni küzdelem harcosaivá váltak egy holokauszt utáni világban. A tizenöt ak­tivista életének leírásával Debra Schultz bemutatta, sok módja van an­nak, hogy valaki zsidóságát megélje, ilyen például a társadalmi egyenlőtlen­ségek elleni harc is. Egyet kell értenünk az egyik aktivista, Dottie Miller Zellner megfogalmazásával: „A legfontosabb tanulsága az egésznek az volt, hogy az egyszerű emberek képesek a legkülön­legesebb dolgokat véghezvinni” (p. 17.). Nem árt ezt fejben tartanunk, ami­kor egy rasszizmus-mentes Magyaror­szágról álmodunk.

Pető Andrea

Címkék:2002-05

[popup][/popup]