A „tikkun olam” parancsát teljesítették
A „tikkun olam” parancsát teljesítették
(Debra L. Schultz: Going South – Jewish Women in the Civil Rights Movement. Délfelé. Zsidó nők a polgárjogi mozgalomban, New York University Press, 2001, 229. oldal)
Nagyon szép, olvasmányos és lelkesítő könyvet írt Debra Schultz, aki a Nyílt Társadalom Alapítvány Női Hálózat Programjának igazgatója, és aki munkatársaival együtt kulcsszerepet játszik a kelet európai női civilszervezetek támogatásában. Ez még nem lenne elég indok arra, hogy a könyvet elolvasva azonnal kompjútert ragadjak és megosszam gondolataimat az Esztertáska olvasóival. Ám a könyv – mely tizenöt észak-amerikai zsidó nővel készült oral history interjút tartalmaz – a több okból is elfelejtett zsidó nők meghatározó szerepét taglalja a déli államokban 1962 és 1968 között lezajlott korai polgárjogi harcokban, és ez a mi olvasóink számára is érdekes lehet.
A könyv két kérdést is felvet, melyet továbbgondolásra ajánlok: a zsidó női politikai radikalizmus szerepét és a különféle zsidó női identitások alakulását régen és most. Debra Schultz könyve tartozhatna a társadalmi mozgalmakat elemző, egyre terebélyesedő szakmunkák közé, mivel bemutatja egy társadalmi mozgalom születését, tagjainak társadalmi hátterét, a szervezetek céljait, majd a mozgalom fénykorának és hanyatlásának elemzése után a tagok későbbi életét ismertetve némi személyes dokumentumokkal, fényképekkel, levelekkel zárja a könyvet. Debra Schultz azonban feminista történészként, a mai kor kérdéseire keresve talált rá a főleg férfiak által írt történelemben az „előanyákra”, akiknek élettörténetei és példaadása segíthet a napjainkban hasonló problémákkal küszködő „húgok” mindennapjainak jobbá tételéhez.
Az 1950-es években az amerikai zsidók a „fehérek” közé tartoztak, minden céljuk a karrier elérése és a „fehér” Amerikába való beolvadás volt. A könyv hősnői jobban tudtak harcolni a feketék polgárjogaiért, mint a speciális zsidó női követelésekért, és magukat „fehér, középosztálybeli amerikaiként” határozták meg. A kérdésre, hogyan élték meg a zsidóságukat abban az időben, éppen azt a választ kapta az amerikai történésznő, mint én, mikor az egykori MDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) aktivistákat kérdeztem: „mi akkor nem gondolkodtunk ilyen fogalmakban”. A polgárjogi mozgalom (a kommunista mozgalom Magyarországon) univerzalista megközelítésével lehetővé tette, hogy résztvevői ne vegyenek tudomást az etnikai határokról. A kötet hősnői a hajdani vallásos neveltetés dacára sem tartoztak egy zsinagógához sem, megtestesítve az amerikai (és a magyar) zsidóságra oly jellemző, „vallástalan vallásosság” példáját. (Ezért is érdekes a polgárjogi aktivisták életét a mai napig figyelemmel kísérni, hiszen abban visszatérnek a zsidósághoz vagy megtalálják a számukra tartalmas zsidó vallásosság új formáit.)
Mi a tizenöt egykori aktivista viszonya a zsidó női politikai radikalizmushoz? Ez a kérdés azért is izgalmas, mert a mai magyar nőmozgalom sem tud mit kezdeni azzal az örökséggel, hogy bizony a századforduló nőmozgalmárai, de még az 1945 után az MNDSZ-ben kiemelkedett nők nagy része is zsidó volt.
Debra Schultz hősnői számára igen nyomasztóak voltak a „jó zsidó kislány” vallási és családi elvárásai, mely a lányok oktatását legfeljebb a házassági piacon elérhető jobb „fogásért” támogatta. A kötet hősnői – kivétel nélkül szegény, munkásosztályhoz tartozó kelet-európai bevándorlók gyerekei – a középosztályi felemelkedés felé vezető családi reményeket döntötték romba, amikor délre mentek, hogy csatlakozzanak a polgárjogi mozgalomhoz. A polgárjogi mozgalom tagjai gyakran kerültek szembe rendőri brutalitással és rövid idejű bebörtönzéssel, mely igen távol állt a középosztálybeli zsidó értékektől. A zsidó politikai radikalizmusnak azonban, ahogy Debra Schultz a gazdag szakirodalom elemzése után rámutat, kelet-európai a gyökere. A hagyományos zsidó családi szerepek, melyek a stetl-lakó nőre a családért való szakadatlan, áldozatkész, önfeláldozó munkálkodás terhét és hatalmát ruházták, az iparosodás és városiasodás eredményeképpen átalakultak, de az önfeláldozás értéke megmaradt. A századforduló szakszervezeti mozgalmaiban, az egyre terjedő női munkavállalás következtében is sok zsidó nőt találunk, így ezek a mozgalmak az amerikai emigráció után a női polgári radikalizmus iskolájává váltak. Az amerikai politikai élet helyi szerveződésű, tehát a helyi vallási és jótékony szervezetek sokat tettek a radikális politikai hagyomány fenntartásáért. A könyv érdeme, hogy bemutatja: a „tikkun olam” (a világ megjavítása) parancsát teljesítették azok a zsidó nők, akik csatlakoztak a polgárjogi mozgalmakhoz. Ezzel saját életükben kapcsolták össze a zsidó spiritualitást a politikai aktivizmussal, így az észak amerikai „már-majdnem-középosztályi” zsidó nők a rasszizmus elleni küzdelem harcosaivá váltak egy holokauszt utáni világban. A tizenöt aktivista életének leírásával Debra Schultz bemutatta, sok módja van annak, hogy valaki zsidóságát megélje, ilyen például a társadalmi egyenlőtlenségek elleni harc is. Egyet kell értenünk az egyik aktivista, Dottie Miller Zellner megfogalmazásával: „A legfontosabb tanulsága az egésznek az volt, hogy az egyszerű emberek képesek a legkülönlegesebb dolgokat véghezvinni” (p. 17.). Nem árt ezt fejben tartanunk, amikor egy rasszizmus-mentes Magyarországról álmodunk.
Pető Andrea
Címkék:2002-05