A tények makacs dolgok

A tények makacs dolgok

A Szombat májusi számában egy rövid gyorsinterjúban kérdeztek arról, mi az oka, hogy a BZSH és a MAZSIHISZ köz­gyűlésein egy a gazdálkodás nagyobb át­láthatóságát szolgáló javaslattal álltam elő. Akkor azt mondtam, hogy az átlátha­tóság többek között a hazai és nemzet­közi reputációnkat is javítaná. Példaként ennek szükségességére egy 1992-ben kezdődött kárpótlási folyamatot hoztam fel, amiben szerintem a rossz színvonalú képviselet és gyenge nemzetközi reputá­ciónk is oka volt, hogy Magyarország szá­mára az úgy hátrányosan végződött. A szeptemberi számban Sebes Gábor a MAZSÖK irodavezetője olvasói levélben tájékoztat arról a véleményéről, hogy én tévedek. Szerinte ugyanis ha ez az álta­lam hiányolt nyitottságunk már annaki­dején létezett volna, Magyarország akkor is lemaradt volna a német kényszermun­ka-kárpótlás szétosztására szolgáló nem­zeti alapítványokat létrehozó országok listájáról, mert állami és nem hitközségi ügyetlenkedés volt az ok.

Erről nekem más a véleményem, mint neki, és ami fontosabb, a tapasztalatom is az, hogy a képviselet minősége nagy­ban befolyásolja az eredményességet.

Ugyanebben a megnyilatkozásában – mintegy mégis alátámasztva mondandó­mat – vitatkozik Sebes úr egy nem a ve­lem készült interjú kapcsán felmerült Lambsdorf-állítással is, ami arról szól, hogy a „magyarok elaludtak” ebben a kérdésben.

Ugyanakkor én azt hiszem, hogy mi Sebes Gáborral igazából nem egy kárpót­lási szakkérdésről, hanem arról vitatko­zunk, milyen is legyen a jövő Hitközsége.

Mióta a MAZSIHISZ választott elöljáró­sági tagja, legutóbb pedig alelnöke let­tem, azt tartottam küldetésemnek, hogy a Hitközséget nyitottabbá, belső életét átláthatóbbá változtassuk, ezáltal a zsi­dóságot azok számára is vonzóbbá, a Síp utcát pedig elfogadhatóbbá tegyük, akikkel ma alig valami, vagy semmi kap­csolatunk nincs. Mindezt azért, hogy templomaink megteljenek, hogy hagyományos közösségi szolidaritásunk mi­nél több zsidót elérjen, és ebben minél többen tevőlegesen vegyenek részt. Meg kell mondanom, hogy nagyon sok­szor számomra érthetetlen módon egyedül maradtam javaslataimmal, de azért mégis történtek előremutató dol­gok. Két évig erősködtem, vitatkoztam, érveltem, néha kiabáltam, de végül si­került elérnem, hogy a Hitközség appa­rátusában létrejöjjön az Oktatási Osz­tály és a jövőépítéssel intézményesen is foglalkozzunk. Természetesen nem en­nek, de ennek is köszönhető, hogy min­den nehézsége ellenére jónak és kiter­jedtnek mondható az óvodától az egye­temig ívelő magyarországi zsidó oktatá­si rendszer. További kétéves harcot vett igénybe, hogy elfogadtassam: annak el­lenére, hogy a MAZSIHISZ kap a zsidó­ságot illető mindenfajta állami támoga­tást, beleértve az ingatlanjáradékot is, ez nem csak a vallásos zsidóságot illeti, így jött létre, igaz az általam szándéko­zottnál kisebb összegekkel, az évente meghirdetett 20 millió forintos MAZSIHISZ pályázati alap, amelyet elvileg csak nem hitközségi pályázók nyerhet­nek el. Ehhez képest már csak pár hó­napomba került, mire elértem, hogy a MAZSIHISZ olyan nemzetközi megbe­szélésekre, ahol lényeges kárpótlási ügyek kerülnek szóba, ne csak magas állású tisztségviselőket, hanem angolul beszélő szakértőket is küldjön ki. En­nek eredményeképpen vett részt Sebes Gábor először Prágában az ECJC szakkonferenciáján, majd egy hasonlón Ant­werpenben, mint MAZSIHISZ szakértő, és azóta másutt is, ezzel vitathatatlanul javítva képviseletünk minőségét. Min­dezen ügyekben, ahogy említettem, ne­héz vitáim voltak, de indulatok nem ke­letkeztek. Most, amikor a pénzügyek és a nemzetközi képviselet témájához nyúltam, nem ez a helyzet. Úgy látszik, ha pénzről és kövedről van szó, elsza­badulnak a szenvedélyek. Úgy vélem, ennek egyik megnyilvánulása az a – saj­nos személyeskedéstől sem mentes – levél, amire most és így vagyok kényte­len válaszolni, nem túl nagy örömmel. Azt meg egyáltalán nem értem, hogy Se­bes Gábor miért adja a nevét egy olyan vitához, amely a változtatni akarás és a konzerválás között zajlik. Ha más nem is de, ő igazán tudja, hogy miért, illetve mi ellen szólok. Mindezek ellenére úgy néz ki, hogy mégis van foganatja a fel­szólalásnak még ezekben az igen érzé­keny kérdésekben is. Új belső szabá­lyok körvonalazódnak a Síp utcában, még ha nehézkesen és ingerülten is. Örültem volna kedves Gábor, ha arról vitatkozol velem, hogy miben rossz az elképzelésem a nyitottabb és vonzóbb Hitközség megteremtésére, és nem egy általad elképzelt szerecsent mosdatsz ott, ahol se szerecsen nincs, se fürdővíz. Ami pedig a konkrétumot ille­ti, álljon itt annak az AP hírügynökségi jelentésnek a szószerinti fordítása, ami példálózásom alapja volt és ahol nem található Magyarország a listán:

Berlin, 2000. március 23.

Kedden a tárgyalódelegációk meg­egyeztek arról, hogy hogyan történjen meg az 5 milliárd dolláros német náci­-kényszermunkás kárpótlási alap felosztá­sa. Íme, az amerikai és a német delegátu­sok által közölt összefoglaló:

a/

4.075 milliárd dollár a kényszermunka kárpótlásokra. Ez magában foglalja:

• 906 millió $ a Jewish Claims Conference-nek,

• 906 millió $ Lengyelországnak,

• 852 millió $ Ukrajnának,

• 417.5 millió $ Oroszországnak,

• 347 millió $ Belarusznak

• 211.5 millió $ Csehországnak,

• 400 millió $ mindenki másnak,

• 25 millió $ egyéb személyi kárigény­re, például orvosi kísérletekért.

b/

500 millió $ tulajdoni kártérítésre, úgymint:

-175 millió $ tulajdonvesztésért, bele­értve ellopott bankbetéteteket és biztosí­tásokat,

– 325 millió $ humanitárius esetekre.

c/ 350 millió $ egy alapítványra a ná­ci munka-politika kutatását és oktatását szolgáló projektekre.

d/ 100 millió $ adminisztrációs és jo­gi költségekre.

A vitát kiváltó közgyűlési felszólalás valamikor februárban hangzott el. Azt hi­szem, nem vagyok egyedül, amikor azt mondom: ma sem tudom, hogy ki, mikor és mennyit fog juttatni a magyar károsul­taknak. Ha pedig – reményem szerint – a többség ezzel tisztában van, akkor talán ehhez ez a vita is hozzájárult.

Dr. Olti Ferenc