A szükség elrejti Istent

1.

Gyermekkoromban, csaknem har­mincöt éve, élt Ferrarában egy zsidó lány; egyáltalán nem volt sem csúnya, sem szegény, sem ostoba, még csak túl koros sem – ugyan különösebben kívá­natos sem, de mondjuk, mégsem az a nő, akit nem vesz észre az ember – s mégis, bármily különösnek tűnik, a családja csak nem tudott férjet találni neki. Különös? Nos, igen; különös. Hit­községünk környezetében a dolog an­nak idején teljesen kivételesnek számí­tott. Rendszerint a rokonság és hason­lók hálózata, de az A.D.E.I.1 asszonyai­nak gyűlése is sok jó szolgálatot tudott tenni a cél érdekében; valamint a purimi táncmulatságok is, amelyeket a Mazzini úti zsinagóga melléktermeiben vagy a Vignatagliata utcai zsidó kisded­óvó nagytermében tartottak, s ezeken az ünnepeken mindig jelen voltak a matrónák, akik sűrű, zsibongó sorok­ban petrezselymet árultak a fal men­tén. A nehezebben megoldható esetek­ben hasznosnak bizonyulhattak a leve­lek is, amelyeknek a megírására dr. Castelfranco rabbit kérték meg a kör­nyező emiliai, romagnai és venetói vá­rosokban működő kollégái számára: s közvetlenül vagy kerülő úton, de a megfelelő alany a kellő pillanatban mindig előkerült. Soha nem ismertek reménytelen esetet. Amikor ahhoz, hogy megtalálják a vőlegényt, nem volt elég a közösség, előbukkant a távolból jövő Lohengrin, hogy lásson és meg­mutatkozzon, és majdnem mindig meg is oldja a problémát.

1934-ben Egle Levi-Minzi a harmincharmadik évében járt. Hogy miért ma­radt vénlány, nem tudnám biztosan megmondani. Idős, meglehetősen jó­módú szülei egyetlen leánya; együtt élt velük, és nap mint nap együtt sétáltak a belváros utcáin mindig ugyanabban a reggeli és délutáni időpontban (az egész város által jól ismert, szinte köz­mondásossá vált, csaknem elválasztha­tatlan triót alkotva): azt azonban tu­dom, hogy amikor a szülők elkezdtek keresgélni, körülnézni egy lehetséges vő után, a legnagyobb ellenállást ép­pen a legfőbb érdekelt, a leány tanúsí­totta. Abban, hogy visszautasította a kezdeményezést, valószínűleg közre­játszott a gyermeki ragaszkodás és a szűzi ellenállás, egy bizonyos túlzott ra­gaszkodás az idős papához és mamá­hoz. Talán köze volt hozzá annak is, hogy első ifjúsága bolond időkre esett, s talán titokban vonzódott az erőszak­nak ahhoz a képéhez, amelyet a hír­hedt padániai rohamosztagok nyújtot­tak, s melyek oly hasonlóak bizonyos szempontból a maiakhoz2 – s ez a von­zalom megakadályozta, hogy a későbbi években másfajta férfiasság felé fordul­jon… Akárhogy is volt, az bizonyos, hogy valahányszor Egle Levi-Minzinek elhatározásra kellett volna jutnia: ez nem jó, ez a másik sem, emez: az isten szerelmére!, amaz: hová gondoltok!, sarkánál már egy picit petyhüdt, melan­kolikus nagy száj fintora, a ritkás szem- pillájú szemhéj alig észrevehető, unott leereszkedése a bánatos, nedves, bar­na, szefárd szivárványhártyára; és a leg­utolsó kérő mind az elutasítottak las­sacskán egyre hosszabb listáját gyara­pította.

2.

Egészen másfajta fogadtatásra talált körülbelül 1935 közepe táján, azt hi­szem, éppen annak az évnek a júniusá­ban egy sokkal távolabbról, nem Bolo­gnából, Ravennából, Mantovából, Rovigóból, Padovából vagy Velencéből jövő kérő. Orosz volt, pontosabban ukrán. Ő is egyetlen gyermeke volt már nem fiatal szüleinek: huszonhét éves. Jurijnak hívták, Jurij Rotsteinnek.

A kis család az előző év nyarán Odesszából érkezett Ferrarába. Miután leszálltak a trieszti vonatról, annak rendje s módja szerint megszálltak az állomással szemben levő kis szállodában. De már jom kippur, azaz október vége előtt elfoglaltak (természetesen grátisz) egy lakást a Vittoria úton lévő házban, mely ab antiquo a hitközség tulajdonában volt. Menedéket kértek, és meg is kapták. Ezenkívül az apa, te­kintve, hogy a szokások meg a héber írás és beszéd tökéletes ismeretéről tett bizonyságot, rögtön megkapta egy­szerre a cházán és a sámesz hatáskörét is: beosztva segítőnek és bizonyos ese­tekben egyenesen helyettesnek a szombat reggeli feladatoknál, kisebb temetésekkor és az állatok rituális vá­gásakor. Pár hónap alatt tehát be is il­leszkedtek. Lassú beszédű olasszal fe­jezték ki magukat, a végződéseket olykor furcsán, öblösen ejtve, bizánciasan, de meglepő eredményességgel értették meg magukat. Szándékukban állt vajon továbbmenni? Amikor első ízben jelen­tek meg a hitközség hivatalaiban, az apa, aki a másik kettő helyett is be­szélt, célzott „Erec”-re, Amerikára…

Apa és fia hasonlítottak egymásra. Mindketten magasak, a „Német Iskolá­ba”3 járók átlagánál jóval magasabbak voltak: ugyanolyan arctípusuk volt: hosszúkás, csontos, sovány, kiugró pofacsonttal, mely fölött kéken csillogtak az ugyanolyan ferde, apró muzsiksze­mek. Az anya éppen ellenkezőleg: ala­csony termetű volt, kövér és kerekded: cseléd- vagy parasztlánytípus az elma­radhatatlan fehér kendővel a nyaka körül.

De az, ami még inkább hatással volt a jelenlevőkre, mind lent, a férfiak szá­mára fenntartott teremrészben, mind fönt, a nők karzatán, a mindhármukra jellemző méltóság volt, a természetes, megható fesztelenség, amellyel néhány apró szolgálat fejében vendégek tudtak maradni. Nem mintha azt fejezték vol­na ki: „Alapjában véve egyenlőek va­gyunk, hitsorsosok, testvérek: tehát ez a mi házunk is.” Semmi esetre sem. Abból az egyszerűségből, ahogy ott vol­tak a templomban, mindhárman csen­desen, illedelmesen, anélkül, hogy a sajátos askenázi exhibicionizmussal botrányt okoztak volna (az apa ugyan megőrizve a kaftánt, a ritkás szőkés kis szakállt, nemkülönben az ugyanolyan színű jámbor pajeszfürtöket, melyek ki­bukkantak a nagykarimájú kalap alól a fülei mellett; és az anya is parasztos fejkendőt hordott; a fiú azonban a nyu­gati divatnak megfelelő módon szürke gyapjúöltönyt viselt), úgy tűnt, egyetlen dolog foglalkoztatja őket, hogy meg­nyugtassák a gyülekezetei szilárd szán­dékukról, hogy elmennek innen, ami­lyen gyorsan csak tudnak. Azt kérték, hogy csak egy kicsit hadd maradjanak még, csak annyi időre, hogy lélegzet­hez jussanak. Miután kipihenték magu­kat, legyünk nyugodtak: rögvest útnak erednek a nagyvilágba.

3.

De egyáltalán nem indultak útnak a nagyvilágba. így aztán a nevük összeke­veredve a németek által 1943 végén Németországba deportált száznyolcvan­három ferrarai zsidóéval4, máig ott sze­repel azon a nagy emléktáblán, melyet a Mazzini úti zsinagóga homlokzatán helyeztek el.

Levonva az összes következtetést, kivándorlásuk keletről nyugatra mind­azonáltal nem volt hiábavaló. Egle Levi-Minzinek lett egy fia: az a kisfiú, akinek egy napon, egy május végi régi-régi szombat estén ott üldögélve egy öreg ukrán parasztasszony mellett, miköz­ben lenézett a női karzat rácsán át a férfiakkal zsúfolt széles, hosszú terem­re, hirtelen megérezte a hívását.

Egy pillanat kérdése volt: néhány má­sodperc mindössze.

Valamennyi férfi előre nézett, doktor Castelfranco főrabbi felé, arra várakoz­va, hogy meghallják a végső és ünne­pélyes áldás hangjait: a bárúch-ot. Csak egyetlenegy mindannyiuk között, ez a nemrégiben bevándorolt ukrán fiatal­ember fordult hátra. Fel-feltekintett a karzatra csodálatos kék, mosolygó, ka­csintó, vad szemével. De hát, miért is ne legyen ettől a fiatalembertől gyerme­ke? – mondta magának hirtelen Egli Levi-Minzi, mintha hosszú bénultság után ébredne. – Világos volt: nem ő az, aki­nek a fiatalember köszönt, hanem a mellette ülő öregasszonynak, az anyjá­nak. Mégis, miért ne tenne úgy, mintha félreértené, és miért ne válaszolna egy mosollyal, egy rövid bólintással vagy valami hasonlóval? Szegény volt ő, és idegen, fiatal, nála jó pár évvel fiata­labb, majdnem fiú. De szegény. Nem volt saját otthona. Egy kóborló. A szü­lei ott maradhattak volna, ahová beköl­töztek, a Vittoria úti lakásban, ahová a hitközség elhelyezte őket. Ő, ez a fiata­lember azonban… Megéri megpróbálni. Megpróbálni vele.

Elmosolyodott. Visszaintett.

Egy pillanatnyi habozás után másik keze két ujját kalapja karimájához emelte bizonytalan meghajlás kíséreté­ben.

Nos, alapjában véve megérte.

A kisfiú, akit Egle Levi-Minzi szült, gyönyörű volt: eleven, intelligens, erő­szakos és elbűvölő gyermek, olyannyi­ra, hogy számunkra, azon kevesek szá­mára, akik túlélték a lágert és a maradék számára, akik 1945-ben újra összegyűltek a „Német Iskolában”, asszonyok és férfiak együtt, nem elkü­lönülve, mint egykor, maga volt az élet győzelme, mely örökkön bevégződik és újrakezdődik.

Jurijnak hívják: Jurij Rotsteinnek. Magas, sovány, csontos, égszínkék, fer­de, lángoló szemmel a kiugró pofa­csont felett, még mindig az anyjával él kettesben, örökre nagy ferrarai házuk­ban.

Gimes Katalin fordítása

Jegyzetek

Giorgio Bassani olasz költő és prózaíró 1916-ban született Bolognában ferrarai zsidó családban. 1943-ig Ferrarában élt, s innen merí­tette művei alapélményeit. Első könyvét, az Una cittá di pianura (Város a síkságon) című regényt 1940-ben a zsidótörvények miatt Giacomo Marchi néven jelentette meg. Részt vett az ellenállásban, antifasiszta cikkeket írt, ezért bebörtönözték. A háború után több ne­ves irodalmi folyóirat munkatársa volt. Nevé­hez fűződik Lampedusa Párduc-ának felfede­zése. A legnagyobb elismerést a magyarul is megjelent Il giardino dei Finzi-Contini (Finzi Continiék kertje) című regénye hozta meg számára. Számos hazai és nemzetközi irodal­mi díjjal tüntették ki. Műveit világszerte isme­rik, számos nyelvre lefordították.

Alábbi „meséjét” (ahogy ő nevezte) a L’odore del fieno (A széna illata) című 1972-ben megjelent kötetből választottuk.

1 Olasz Zsidó Nők Szervezete

2 1934-ben, egy évvel Hitler uralomra jutása után, s egy meghiúsult, bécsi nemzetiszocia­lista puccs évében Mussolini Olaszországéban is fasiszta csoportok mozgolódtak, köztük ezek a padániai, azaz Pó környéki rohamosz­tagok. Mivel a novella 1972-ben jelent meg, az utalás a hasonló maiakra nem a mostaná­ban, a kilencvenes évek közepétől felvirágzó padániai mozgalomra vonatkozik – legfel­jebb annak gyökereire -, mely szélsőjobbol­dali, irredenta mozgalom fő célkitűzése önál­ló Padánia megalakítása Észak-Olaszországban, elszakadás a fejletlen Déltől.

3 Az olasz Scuola Tedesca a német Deutsche Schule mintájára az askenázi zsidók tan-, illetve imaházát jelenti.

4 Egy másik Bassani-novella még pontosabb adatokkal szolgál: a ferrarai zsidó közösség négyszáz lelket számlált, közülük valóban 183-at deportáltak, s csak egyetlen élte túl a koncentrációs tábort, és tért vissza szülő­városába.