A SZOMBAT az antiszemitákért

Írta: H. A. - Rovat: Archívum, Történelem

Az Úton című debreceni időszaki lapban és más sajtóorgánumokban napvilágot látott különféle antiszemita írások alapján úgy látjuk, hogy szerzőik és a hozzájuk hasonlóan gondolkodók hasznát vehetnék néhány új érvnek, a történettudomány egy-két nemrég tett felfedezésének. Hisszük, hogy hazafias kötelességünknek teszünk eleget, amikor lapunkban sorozatot indítunk annak újszerű megvilágítására, hogyan ármánykodtak a zsidók a magyar történelem ezer éve alatt.

E hézagpótló írások szerzője jeles polihisztor, aki azonban nem kívánja fölfedni kilétét, nehogy magára vonja a zsidók bosszúját. Cikkeit ezért csak mint szerkesztőségünk Házi Antiszemitája (H. A.) jegyzi. (Mint köztudott, minden antiszemitának megvan a maga házi zsidaja, akit szeret vagy legalábbis becsül, és akin demonstrálhatja, hogy galád rágalom az, miszerint ő minden zsidót gyűlölne. A tárgyilagos, felvilágosult antiszemita igenis elismeri, hogy létezik egy rendes zsidó, ő nem is ezt utálja, csak az összes többit. Mármost az egyenjogúság megköveteli, hogy nekünk meg házi antiszemitánk legyen, akit kedvelhetünk és becsülhetünk, és aki által meggyőzhetjük a közvéleményt, hogy nem is vagyunk mi annyira érzékenyek és a rideg tények előtt mi is meghajolunk. Persze, tudjuk, lesznek olyan antiszemiták, akik szerint a mi Házi Antiszemitánk is zsidó, másrészt akadnak talán olyan zsidók is, akik bennünket tartanák antiszemitáknak. De mit tehetünk?)

Következzék hát a sorozat első része:

A zsidók csaknem megakadályozták a honfoglalást

A Magyar Nemzeti Bank irattárában nemrég bukkantak rá arra az ősrégi, még a IX. századból származó okmányra, mely az Árpád és Szvatopluk között létrejött nevezetes aranyügyletről készült. A rovásírásos szöveg megerősíti a szájhagyomány útján mindazóta fennmaradt elbeszélést, miszerint a magyar vezér egy zacskó aranyat küldött a morva fejedelemnek, és ezért cserébe (rendkívül jutányosan) mindössze egy marék földet, egy nyaláb füvet meg egy kulacs vizet kért. Az üzlet, mely meggyőzően cáfolja azt a zsidó beállítást, mintha a magyaroknak sosem lett volna magukhoz való eszük és pénzügyi dolgokban mindig a mózeshitűekre szorultak volna, mondom, az üzlet létre is jött.

A hagyomány megőrizte elbeszélés mindazonáltal arról tudósít, hogy Szvatopluk ezek után mégis módfölött zokon vette, hogy a magyarok elfoglalták országa földjeit, legelőit és birtokukba vették vizeit, amelyekre pedig a két tanú által is ellenjegyzett üzleti megállapodás értelmében föltétlenül joguk volt.

A történészek évszázadokig értetlenül álltak e tény előtt, és nem fért a fejükbe, miképp volt lehetséges, hogy egy árja uralkodó ne tartson tiszteletben egy ilyen abszolút jogszerű egyezséget. A talány most megoldódott. Zsidó kéz volt a dologban.

Szovjet kutatók Kárpátalján végzett ásatásaik során zsinórral összehúzható szájú bársonyzacskót találtak, melyen a tüzetesebb vizsgálat arannyal kivarratt – bár megkopott – héber betűket azonosított. Minthogy a héberben a betűknek számi jelentésük is van, a KGB bizalmas adattára segítségével viszonylag könnyen megállapították, Jochanán Munkács környéki zsidó személyi száma volt kihímezve. Ez a vándorkereskedő a IX. században élt, és amilyen hihetetlenül ravasz volt, már akkor igyekezett bevágódni a KGB-nél. Ez az oka, hogy a bársonytüszőben sem az aranyat, sem Szvatopluk nyugtáját nem sikerült fellelni, mindössze néhány zsírfoltból indulhatott ki a vizsgálat.

Hogy a lényegre szorítkozzam, kiderült, hogy a magyar és a morva nagyúr között közvetítőként eljáró Chájim ben Jochanán az aranyat elsikkasztotta, és helyette libazsírt vitt Szvatopluknak, aki úgy találta, hogy a nála addig használatos marhafaggyúhoz képest ez nagyon jó, és megéri azt a kis földet, füvet, vizet.

Az országot ezek után persze a Chájim hitsorsosai vették birtokukba, és amikor Árpád vezér előőrsei megérkeztek a Vereckei-szorosba, meglepetve tapasztalták, hogy sorompó állja útjukat. Ezekről a fejlemenyekről azonban már nem a Nemzeti Bank, nem is a moszkvai KGB archívumai szolgálnak adalékkal, hanem egészen más források.

Belőlük merített dr. Zinner Tibor, a Belügyminisztérium házi történésze (majdnem azt írtam, hogy házi zsidaja), aki a legbizalmasabb lehallgatási jegyzőkönyvek áttanulmányozása után a következőket mondotta el:

Árpádéknak már az is gyanús volt, hogy a sorompó rúdja ott a hegyszorosban nem balról jobbra, hanem héber módon jobbról balra nyílt. A sorompó mögött álló őrök útlevelet vagy igazolványt követeltek Árpádtól, és amikor ezt kezükbe kapták, tovább akadékoskodtak:

– Árpád… Miféle Árpád? Vezetékneve nincs?

A magyarok egy pillanatra zavarba jöttek, hiszen nem mondhatták, hogy Árpád-házi Árpád, utóvégre e családnév használatát csak később engedélyezte a BM. Ekkor előrefurakodott a vezér kíséretéből egy kazár törzsbeli ember, és odaszólt az őrnek:

– Oszlopos Árpád!

– Hogy-hogy? – értetlenkedett az.

– Hát nem tudja, maga ámhórec! Az az Árpád, akinek a szobra ott áll a Hősök terén a nagy oszlop alatt. Nem messze a Király utca végétől. Kapcsol már?

– Vagy úgy – szólt erre az őr, megnyitva a sorompót.

Ha ezek a kazárok ott nem lettek volna Árpád hadában, ki tudja, hogyan történt volna meg a honfoglalás. Ezek zsidó hitűek voltak, habár nem szemita eredetűek. Ha ők szót nem tudtak volna érteni a sorompó túloldalán levő zsidókkal. Árpádnak muszáj lett volna kardot rántani. Akikor aztán egész népével együtt menthetetlenül antiszemita hírébe keveredett volna, és most jól nézne ki Magyarország.

H. A.

támogatás
Pop up banner1

Címkék:1990-03

[popup][/popup]