A Szolidaritás újságírója Glemp beszédéről
Konstanty Gebert ismert újságíró, cikkei rendszeresen jelennek meg a független lengyel sajtó különböző orgánumaiban. Dawid Warszawski néven publikál a Tygodnik Solidarnosc és a Gazeta Wyborcza hasábjain. Alábbi cikke, melyet rövidítve közlünk, a Politykában jelent meg.
NEM VOLTAM ITTHON, amikor az oswiecimi karmelita kolostor kérdésében a vita kirobbant. Szerencsére. Ha ugyanis akkor hozzászóltam volna, bizonyára olyan szöveget írok, melyet ma szégyellnem kellene.
Cikkem összhangban lett volna azzal, amit akkor gondoltam és éreztem, amikor az utóbbi években részt vettem Lengyelországban a katolikus egyház által szervezett különböző zsidó-keresztény találkozókon. E találkozón számos kiváló papot ismertem meg, akik őszintén akarják a párbeszédet és a megértést. Beszélgetéseink és közös imáink, egymás iránti megnyilatkozásunk a kölcsönös eltérések teljes tiszteletben tartása mellett, sőt abban a mély meggyőződésben, hogy ez a másság nem akadály, nem kolonc, hanem felbecsülhetetlen érték – nemcsak szellemi, de lelki vonatkozásban is fontos élményt jelentettek számomra. E találkozók közül a legfontosabb bizonyára a múlt évi tynieci szeminárium volt, amely zsidók és keresztények közös imájával ért véget a brzezinkai (birkenaui) krematórium romjainál. Ezen az imán Macharslki bíboros is részt vett.
A későbbi események tükrében mindaz, amit most mondok, bizonyára naiv hangzású lesz. Tudtam is, hogy a lengyel valóság nem ilyen egyszerű. Ismertem azokat az antiszemita röplapokat, melyeket templomokban is terjesztettek, tudtam, hogy a Zagórna utcai templom, ahol „Sion bölcseinek jegyzőkönyveit” árusították, a varsói Kuria támogatását élvezi, nem egy alkalommal személyesen is találkoztam antiszemitizmussal. Szeretném azonban megjegyezni, hogy a fanatizmus és a tudatlanság csupán periférikus jelenség, hogy az igazi Lengyelországgal és az igazi katolikus egyházzal nem ott találkozom, hanem a párbeszédben, a barátságban és az ima útján való közeledésben.
Amikor pedig a valóság már túlságosan is eltért ezektől a naiv elképzelésektől, amikor például Glemp prímás a nyilvánosság előtt látszott cáfolni a Shoah realitását („Az a kijelentés, hogy a második világháború idején 6 millió lengyel állampolgár pusztult el, nem zárja ki, hogy voltak közöttük zsidók is; ha ön képes meghatározni e lengyel állampolgárok sorában a zsidó származású emberek számát, akkor ezt figyelembe tehet venni”: Brüsszel, 1987. február 26.), szívesebben hittem azt, hogy itt nyelvbotlásról, tévédésről van szó. Amikor nem jártak sikerrel azok a próbálkozások, melyek célja e kijelentések helyreigazítása volt, 45 személy – zsidók és katolikusok – nyílt levéllel fordultak a prímáshoz. Választ soha nem kaptak.
A pontot az „i”-re a prímás czestochowai homiliájában tette fel. Beszédében már nemcsak a kolostorról van szó. A homilia kifejti a prímás nézeteit a zsidók szerepéről Lengyelország történetében. Értékelnünk kell azt a megállapítást, hogy a zsidók Lengyelországban „honosak voltak” (de miért nem közös honpolgárok?), valamint annak a ténynek az elismerését, hogy a „kocsmároson kívül, aki lerészegítette a parasztokat, a kommunizmust terjesztő zsidókon kívül az izraeliták körében voltak olyan emberek is, akik tehetségüket és életüket adták Lengyelországnak”. Értékelnünk kell ezt – nem azért, mintha egyetérthetnénk a „jó” és „rossz” zsidókra történő felosztással, hanem azért, mivel a prímás szavait úgy kell értelmeznünk, hogy elveti azt a zsidóképet, amely a zsidóságot Lengyelországban idegen és ellenséges testnek tekinti (katolikus körökben ez a felfogás terjedt el).
*
DE AZ ISTEN SZERELMÉRE, mi értelme az effajta történelmi osztályzatoknak? Hiszen ismeretes, hogy „jók” és „rosszak” minden nemzetben adódnak. A prímás példákat említ a lengyelek zsidók iránti ellenségességére – és fordítva –, egy kalap alá veszi a „lengyelellenességet” és az antiszemitizmust. Ezek, úgymond, amolyan családi civódások. Ez az, amivel nem lehet egyetérteni. A lengyel zsidók körében nem voltak olyan politikái erők, melyek azt követelték volna, hogy vándoroljanak ki a lengyelek, ezzel megoldható a zsidó nyomor kérdése. A zsidók körében nem alakultak olyan különítmények, melyek megtámadták és gyilkolták volna „szarmata” külsejű polgártársaikat. Nem voltak olyan rabbik, akik a zsinagógában a lengyelek iránti vallási gyűlölködést hirdették volna. A prímás analógiája történelmileg hamis, erkölcsileg elfogadhatatlan. Glemp prímás homiliájának megvan az az előnye, hogy tömören tartalmazza mindazt, amit számos megfigyelő (köztük jómagam is) évek óta annak a talajnak nevezett, melyben a lengyel antiszemitizmus újjászületik. Most legalább nem lehet alaptalan találgatásokról, túlérzékenységről beszélni. A tények világosak, mindenki számára hozzáférhetők.
Számítok rá, hogy akad Lengyelországban olyan lap, amely hajlandó publikálni ezt az írást. Számítok arra, hogy a prímás kijelentéseiről vita indul – ezúttal már nem a múltról, ahogyan ez Jan Blonskinak a Tygodnik Powszechny-ben megjelent híres cikke esetében történt, hanem a jelenről és a jövőről. Végső soron nem titok, hogy a prímás egyik legközelebbi tanácsadója Gientych professzor, az antiszemita Slowo Narodowe főszerkesztője.
Nem tudom, mi indította a prímást arra, hogy nyilvánosan csatlakozzék tanácsadója egyes dédelgetett előítéleteihez, és ezzel mérlegre tegye egész tekintélyét. Czestochowai szentbeszédében a prímás eltért a korábban megírt szövegtől, szavai meglepték és megdöbbentették a jelenlevőket.
A prímás azzal, hogy elterjedt és népszerű sztereotípiákra hivatkozik, védelmébe veszi a karmelita kolostort és Lengyelországot a „zsidó támadókkal” szemben, talán egy klerikális-nacionalista profilú politikai mozgalom alapjait kívánja lerakni. Ez lehetséges. De lehet az is, hogy egyszerűen azt mondta, ami a szívét nyomta. Nem kétséges, hogy számos olyan lengyel álláspontját és érzelmeit fejezte ki, akik — a karmelita kolostor ügyében történt genfi megállapodás lényegét nem értve — valóban hajlamosak a zsidók követeléseit a lengyel ügyekbe való jogtalan beavatkozásnak felfogni. Az is igaz, hogy a lengyeleket zsidó részről olykor indokolatlan vádak is érik, ami megkönnyíti a lengyelek számára azoknak a vádaknak az elutasítását is, melyek túlontúl is megalapozottak.
*
AGGODALOMMAL TEKINTEK a prímás beszédének következményei elé, aggódva gondolok arra a felháborodásra, melyet ez a beszéd már eddig is keltett – és korántsem csupán a zsidóság körében. Aggodalommal tekintek a valószínű politikai következmények elé, beleértve a nálunk ma végbemenő változásokhoz való viszonyt is. Nem kisebb aggodalommal gondolok a lehetséges hazai következményekre, arra, hogy lesznek, akik most „felsorakoznak” a prímás mögé, mintha a bírálat magát az egyházat sértette volna, nem pedig az egyház vezető tisztségviselőjének ellenkezésre késztető kijelentéseit. Tartok egy olyan társadalmi légkörtől, melyben eluralkodik a „mi” és az „idegenek” szemlélet. Mindezeket a következményeket nem nehéz megjósolni: vajon nem éppen e következmények kiprovokálásáról volt szó?
Tudom, milyen nehéz lesz a lengyel közvélemény vezető képviselőinek hozzászólni ehhez az ügyhöz. Úgy gondolom azonban, hogy ezt nem kerülhetik el. Három nappal a prímás homiliájának elhangzása után Mezowiecki miniszterelnök kihallgatáson fogadta Palzur nagykövetet, az izraeli érdekek lengyelországi képviselőjét. Tisztelettel nyugtázom ezt a gesztust, ez azonban nem elegendő. Az ügy ugyanis nem elsősorban a lengyel–izraeli kapcsolatokat, még csak nem is a lengyel–zsidó kapcsolatokat érinti. Bármennyire paradox hangzású, mégis elsősorban Lengyelország történelmi és erkölcsi identitásának fontos eleméről van itt szó.
Címkék:1989-11