A szigorú, végleges alkonyat

Írta: Vajda Sándor - Rovat: Archívum, Irodalom

Ha csillagomtól kijelölt:

kés alá kerülök,

és a jéghideg műbőrrel bevont műtőasztalon

hasas, izzó fény gömbök tüzelése alatt,

sebészek kikeményített, fehér álarcára meredve,

a gipszszerű, merev lárvákra,

leszíjazva, lekötözve,

a fejet acélkampókba csatolva,

és már elmerülve

valamilyen elmondhatatlan gyönyörbe, szépségbe:

az üvegszerűen törékeny mulandóságból

a mély, ringató boldogság ragadjon el,

mély, ringató boldogság, holtan a tiéd vagyok

a halott mély, ringató boldogságával,

hiszen ahová jutok: a földüregben lent,

rám lapátolva már az örök id, ami a végtelen:

nincs többé elmúlás, az elcsöpögő víz,

a rettegés sincs az összeszűkülő torokban,

és nem lök, présel ki zokogást a gégefő,

és nem remeg a test, mert véres a matrac,

és a szakáll, ha nő, lehet az élőé,

épp úgy, akár a holté,

és nincs magány sem sehol többé,

és nem matat árván ujj rettegve a paplanon,

mert a fájdalom is elmúlt már,

csak a végleges alkonyat nem, a szigorú,

beborít, mint halat a tenger,

és ez a végleges, szigorú alkonyat vezérel már engem,

úton a felfoghatatlan semmibe.

***

Rövid újsághír adta tudtul, hogy Vajda Sándor – Vészi Endre testvérbátyja -, ez a vézna, tisztaszívű, érzékeny, nagyon magá­nyos, de a közéletre kritikusan figyelő költő 1992. február 7-én, 84 éves korában elhunyt.

Többé nem látjuk őt a New York-kávéházbeli márványlapos asz­talánál, amelyen verseit csiszolta. Egy költő elment.

(j- l.)

támogatás

Címkék:1992-04