A Remény kapuja

DOBOS KÁROLY

A Remény kapuja

Maimonidesz vigasza a szenvedőknek

Bárki, aki elkülönül a közösségtől, akkor is, ha nem követ el bűnt, pusz­tán kivonja magát Izrael gyülekezeté­ből: nem teljesíti a parancsokat népé­vel egyetemben, közömbösnek mutatkozik szenvedéseikben, nem tartja meg böjtjeiket, hanem külön utakon jár, mintha pogány volna és nem a zsidó nép tagja – az ilyen személy nem részesül az eljövendő világban.

(Misné Tóra: Hilchot Tesuvá 3,11)

A zsidó középkor egének legfényesebb csillaga, RaMBaM (Maimonidesz, 1138-1204) nemcsak éles elméjű gondolkodó és nagy tekintélyű haláchikus autoritás volt, de közösségével együtt élő, szen­vedéseiben vele osztozó bölcs elöljáró, valamint az emberi természet igényeit és gyengéit kitűnően ismerő, okos ne­velő is. Ennek a ténynek beszédes bizo­nyítéka a jemeni zsidó közösséghez küldött levele.1

A szefárdi diaszpóra egy távoli pont­ján, az Arab-félsziget délnyugati csücs­kében elhelyezkedő Jemenben 1150 tá­ján Ali ibn Mahdí és főként fia, Abd al-Nabí ibn Mahdí2 fellépésével a zsidó történelem újabb gyászos időszaka kö­szöntött be. Az uralkodó által elrendelt kényszeres térítések kétségbeesésbe ta­szították a zsidó közösséget. A bajt csak tetézte egy aposztata megjelenése, aki az iszlám igazságait a Biblia verseire tá­maszkodva próbálta meg igazolni. A zűrzavar tetőfokán egy álmessiás is fel­lépett, további megosztottságot és szét­húzást idézve elő az amúgy is meggyen­gült és tűrőképessége határához közele­dő közösségben. Sokan a bizonyosság reményével kecsegtető asztrológia hí­veivé szegődtek. A közösség lába alól kicsúszott a talaj. A legalapvetőbb igaz­ságok is megkérdőjelezhetőnek tűntek, s a hagyományos értékek egyszerre érték­telennek mutatkoztak. Olyanok voltak, mint a fuldokló, aki minden szalmaszálba belekapaszkodik3 A katasztrófa elkerülhetetlennek látszott.

Ebben a válságos helyzetben és en­nek a kétségbeesett és megtört szívű hallgatóságnak íródott Maimonidesz vi­gasztaló levele. Mi a szenvedés értelme, milyen érvényes válasz adható a zsidó­ságot körülvevő nagy monoteista vallá­sok támadásaira, kiszámítható-e a Mes­siás eljövetele a csillagok állásából, ho­gyan reagáljunk az önjelölt messiás ál­lításaira? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a maimonideszi levél.

A szenvedővel való párbeszéd – és ezzel Maimonidesz tökéletesen tisztá­ban van – nem a kifinomult filozófiai érvelés vagy a reflektált teológiai gon­dolkodás helye. Maimonidesz válaszai ezúttal nem a teológus kiérlelt, finom dialektikájú megnyilatkozásai, nem is a haláchista cselekvésre ösztönző sza­vai.4 A reményvesztett, kisemmizett közösség nem is erre áhítozik. A Jeme­ni levél az emberi szenvedésre adható legelemibb egzisztenciális válasz.

Ugyanakkor – mint minden jó szöveg – Maimonidesz írása sem nélkülözi az egyszeri, a helyhez kötött, a konkrét, il­letve az általános, az időtálló és örök­érvényű dialektikájából eredő feszültsé­get. A konkrét történelmi közösséget alapjaiban megrázó csapások elviselé­sére buzdítva, a szenvedőkbe bátorsá­got és reményt öntve, a meggyötörteknek vigasztalást nyújtva Maimonidesz, a kiváló pedagógus egyszersmind szá­munkra is megmutatja az utat, amelyen keresztül kapcsolatba léphetünk elesett testvéreinkkel, megtanítja nekünk, ho­gyan szólíthatjuk meg a mindenkori szenvedőt, s feltárja előttünk a szenve­désre – az örök emberi szenvedésre – adható válaszadás univerzális módsze­rét. Egyszóval bevezet a „vigasztalás művészetébe”. S ez Maimonidesz leve­lének máig érvényes üzenete, amiért több mint 800 év elteltével is érdemes kezünkbe vennünk a RaMBaM sorait.

Miben áll Maimonidesz módszere?

A szenvedés bizonyos fokig bebörtö­nöz. A csapásoktól sújtott egzisztencia befelé fordul, önmagába zárkózik, elve­szíti kapcsolatát a külvilággal. Első lé­pésben fel kell törni a szenvedő cellájá­nak zárját. Fel kell oldani őt magányos­ságának nyomasztó bilincseiből. Rá kell ébreszteni, hogy nincs egyedül. Maimo­nidesz prófétai idézetek és történeti uta­lások sorával integrálja a jemeniek ka­tasztrófáját a zsidó történelem gyászos korszakokkal oly sűrűn átjárt menetébe. A megtört szívű, ha érzi, hogy nincs egyedül, hogy mellette állunk, bizalmá­ba fogad. Még lesüti a szemét, még nem szól, de már kész meghallgatni.

Ezután ki kell vezetni őt a félelem foj­togató öleléséből. Ki kell ragadnunk embertársunkat az értelmetlenség, a cél­talanság, a véletlenszerűség bénító szo­rításából. Aki képes felismerni nyomo­rának okát, s aki megérti szenvedése célját, többé nem tekinti azt értelmetlen­ségnek. Maimonidesz a zsidóság szen­vedéseinek okaként az isteni kiválasz­tottságból eredő irigységet jelöli meg. A megaláztatásokat és próbatételeket türe­lemmel viselőt pedig az égő áldozathoz hasonlítja. Ebben a fogalmi keretben a szenvedő közösség nyomorát és fájdal­mait az Örökkévaló mindent felemésztő szeretetének megnyilvánulásaként értel­mezheti. A kétségbeesett ezek után fel­emeli fejét, felénk fordítja arcát.

Most jött el az idő, hogy reményt öntsünk belé. Reményt, hogy a szenve­dés – semmilyen szenvedés – nem örök, egyszer véget ér. Valós reményt és vigasztalást kell, hogy adjunk, nem pedig hiú ábrándokat ébreszteni. Az el­nyomás belátható időn belül véget ér, eljön a megígért Messiás, bár nem tud­hatjuk, mikor – mondja Maimonidesz. Addig is merítsünk erőt az isteni kinyi­latkoztatás egyszeri, megismételhetet­len, de örök érvényű élményéből, és le­gyen erőt adó bizonyosságunk e szün­telenül változó világban az Ő megvál­toztathatatlan ígérete.

Izrael megpróbáltatásai máig sem szűntek meg, bár a formái jelentősen megváltoztak. A szenvedés életünk – mindannyiunk életének – része. Mai­monidesz szövege ma is aktuális. Vi­gaszt, vagy éppen a vigaszadás módsze­rét keresve bizalommal vegyük kézbe a Mester sorait:

„[Leveledben] említést tettél arról a Jemen földjén fellépő férfiúról, aki el­rendelte a zsidók áttérítését, s az ural­ma alatt álló területeken élőket vallásuk elhagyására kényszerítette, úgy, aho­gyan azt a kánaániak5 tették Magreb6 földjén. E tény igen megrázott minket, megdöbbenést és megrökönyödést kel­tett az egész közösségben. S ez így he­lyénvaló, hiszen ez oly rossz hír, ’hogy bárki hallja, megcsendül a két füle’? Bizony elernyedt a szívünk, megzava­rodtak a gondolataink, és elerőtlenedtünk a szörnyűségektől, amelyeket az üldözés okozott nekünk a világ két szé­lén: Keleten és Nyugaton. ’…s így kö­zepébe kerültek Izraelnek – ezek in­nen, azok onnan.’8

Ehhez hasonló félelmetes időkről jö­vendölte a próféta, közbenjárásért esdekelve és érettünk könyörögve: ’Uram, Örökkévaló, hagyj föl kérlek! Mikép­pen állhat meg Jákob? Mert kicsiny ő!’9 Mindez olyan [nagyságrendű] do­log, amelyet senki sem kicsinyelhet le, aki vallásos, és senki nem vehet félváll­ról, aki Mózes követőjének tartja ma­gát. Semmi kétség nem lehet afelől, hogy ezek a messiási idők előjelei, melynek látása és megtapasztalása elől Istennél kerestek menedéket a bölcsek, béke velük, s melynek még az elgondo­lásától is rémület szállta meg a prófétá­kat – Jesája szavai szerint: ’Támolygott a szívem, borzadály ijesztett en­gem, kéjem estéjét remegéssé tette szá­momra.’10 […]

És most, kedves testvéreink, mind­nyájan figyelmezzetek arra, amit mon­dok nektek; adjátok értésére a kicsi­nyeknek és az asszonyoknak is, hogy újra megszilárduljon szívükben az el­gyengült és megtépázott hit, és gyöke­ret verjen lelkűkben az el nem múló bi­zonyosság.

Ez pedig a következő: – (a Teremtő legyen irgalmas hozzánk és hozzátok) – Az igaz és helyes vallás a mi törvé­nyünk, amely minden próféták feje, Mózes által lett kinyilatkoztatva ne­künk. Általa tett különbbé minket az Örökkévaló minden népnél, mondván: ’Csak őseiteket kedvelte meg az Örök­kévaló, szeretvén őket, és kiválasztotta magzatukat utánuk, benneteket, mind a népek közül…’11 Ám mindez nem ér­demeink miatt történt velünk, pusztán az Ó kegyéből, amelyet atyáink miatt [gyakorolt velünk] – mivel ők ismerték és engedelmesen szolgálták Őt, az írás szavaival: ’Nem mivel számosabbak vagytok minden népeknél, kedvelt meg az Örökkévaló titeket.’12 S amikor ki­választott minket törvényével és rende­letéivel, s világossá vált kiemelt helyze­tünk a népek körében, az Úr tanúsága szerint: ’És melyik az a nagy nemzet, melynek oly igazságos törvényei van­nak… ’13 – akkor egyszerre ránk zúdult minden nemzet haragja, irigykedve ránk, és elnyomva minket az Ő nevéért. A föld királyai ellenségként, erőszakkal üldöztek minket Őmiatta, így akarván szembeszállni az Örökkévaló akaratá­val. Ez azonban lehetetlen. S mindezen időktől fogva mostanáig minden ke­mény szívű, zsarnok uralkodó legfőbb vágya és legelső szándéka törvényünk megsemmisítése és vallásunk eltörlése volt, akár nyers erővel, akár hatalmi szóval, akár kard által. Ekképpen csele­kedtek Amalek, Sziszera, Szanhérib és Nebukodonozor, [majd később] Titus és Hadriánus, és még sokan mások hozzájuk hasonlóan. […]

Biztosított minket az Örökkévaló – áldassék a Neve – prófétái ál­tal, hogy Izrael közössége nem pusztul el, nem fog el­enyészni, és nem semmisül meg sohasem. Ahogyan az Örökkévaló megszűnése el­képzelhetetlen, ugyanúgy Izrael pusztulása és enyésze­tének ténye is elgondolhatatlan. így szól az Úr: ’Mert én, az Örökkévaló, nem vál­toztam meg, sem ti, Jákob fiai, nem enyésztek el.’14 S ugyanígy értésünkre adta a fenséges Nevű, és megerősí­tett afelől is, hogy sohasem fogja elvetni Izrael egészét, még akkor sem, ha az vétke­zik ellene és áthágja paran­csait. ’Így szól az Örökké­való: ha megmérhetitek lesznek az egek fent és átku­tathatok a föld alapjai alant, én is megvetem Izrael egész magzatját mindazért, amit cselekedtek, úgymond az Örökkévaló.’15 […] Éppen ezért – kedves testvéreink, Izrael egésze a diaszpórában – erősítsétek egymást köl­csönösen; a nagyobb vezesse a kiseb­bet, a művelt a tudatlant. Ragaszkodja­tok mindannyian a változhatatlan és elévülhetetlen bizonyossághoz, és ma­radjatok hűek az igazság el nem múló és meg nem ingó szavához.

Ez pedig a következő. Az Örökké­való – áldassék a Neve – egy, és nincs más egy oly módon, mint Ő. Mózes, az Ő prófétája és hírnöke,16 minden prófé­ták feje és legtökéletesebbike. Ó az, aki mind az előtte járó, mind az őt követő prófétáknál közelebb került az Örökké­valóhoz. Az egész Tóra, a teremtéstől kezdve Izrael történetének elbeszélé­séig Isten szava Mózeshez, meste­rünkhöz, akiről mondatott: ’Szájról szájra beszélek vele.’17 S ez a Törvény nem fog soha megszűnni, sem megvál­tozni, nem tesznek hozzá, és nem vesz­nek el belőle, és nem lesz más törvénye, parancsa vagy tiltása az Örökkévalónak rajta kívül.

És emlékezzetek meg a Sínai teofániáról, amelynek emlékezete mind­örökre meg lett parancsolva nekünk, s ugyanakkor elfelejtésének veszélyeire is minduntalan figyelmeztetve lettünk. Ránk bízta az Örökkévaló, hogy adjuk át emlékezetét fiainknak, azért, hogy ismeretében növekedjenek föl. Ez az Ő szava – áldassék, aki mondja: ’Csak őrizkedjél és őrizd meg lelkedet na­gyon, nehogy elfelejtsd a dolgokat, melyeket láttak szemeid, és nehogy tá­vozzanak szívedből életed minden napjaiban, hanem ismertesd meg azo­kat gyermekeiddel és gyermekeid gyermekeivel: azt a napot, melyen áll­tái az Örökkévaló, a te Istened előtt a Hóreben…’18

Ezért szükséges, ó kedves testvéreink, hogy gyermekeitek ennek a magasztos tanúságtételnek az élményében nevel­kedjenek. Hirdessétek fenséges és ma­gasztos voltát minden gyülekezetben. Hiszen ez a tény vallásunk tengelye és bizonyosságra vezető érve. Méltóságához illő módon értékeljétek, hiszen az Örökkévaló is nagyrabecsüléssel nyilat­kozott róla: ’Mert kérdezz csak az előb­bi idők felől, melyek előtted voltak, azon naptól kezdve, midőn embert teremtett Isten a földön, és az ég egyik végétől az ég másik végéig: vajon történt-e ilyen nagy dolog, vagy hallatszott-e ilyesmi? Vajon hallotta-e nép Isten hangját szólva a tűz közepéből…’19

S tudjátok meg, ó testvéreink a hit­ben és a szövetségben, hogy olyan ma­gasztos esemény, mint ami e teofániakor történt, s amelyről a legmegbízha­tóbb tanúk tanúskodnak, nem volt soha annak előtte, s nem lesz ezután sem. Az ugyanis, hogy egy egész nemzet hallja az Örökkévaló – áldassék – beszédét és lássa az Ő fényét a saját szemével. S bi­zony nem másért cselekedte az Örök­kévaló mindezt, hanem azért, hogy hi­tünk oly erős meggyőződésre épüljön, amit semmi sem képes megingatni, s a bizonyosság oly magas fokára emel­kedjünk általa, amelyen szilárdan áll­hatunk e nehéz időkben is, vallási kényszer és állandó erőszak közepette. Erre nézve tanít az Úr szava: ’Mert azért, hogy megkísértsen benneteket, jött az Isten’,20 vagyis azért nyilvánult meg ily módon, hogy erősek maradja­tok minden kísértésben, amely később ér benneteket, s meg ne inogjatok és ne vétkezzetek. […]

Közösségünk már [korábban is] ki­tüntette magát az Örökkévaló – magasztaltassék a Neve – előtt a vallási kényszer szenvedéseinek elviselésé­ben és a nehézségek eltűrésében – az írás szavai szerint: ’Bizony miattad öldöstek bennünket egész nap, ügy te­kintettek, mint vágásra szánt juho­kat.’21 Ehhez a vershez fűzték bölcse­ink – áldott legyen emlékezetük – magyarázatul a Midrás Hazítában:22 ’a miattad öldöstek bennünket’ sza­vak a vallási elnyomás nemzedékére [vonatkoznak].

Ezért örvendezzen ez a nemzedék mindazokért a szenvedésekért, amiket el kell viselnie: vagyona elveszítésé­ért, hányattatásaiért, sőt még családja veszteségeiért is, hiszen mindezek nagy dicsőségére és nyereségére lesz­nek számára az Örökkévaló előtt. Mindaz, amit erővel vesznek el tőle, úgy számít, mintha egészen égő áldo­zat lenne az oltáron. S nekik szól az írás: ’Töltsétek meg kezeteket ma az Örökkévalónak…, hogy adassék reá­lok ma áldás.’23 (Dobos Károly for­dítása)

Jegyzetek

Az eredetileg 1172-ben íródott szöveg arab nyelven maradt ránk. A műnek létezik három középkori héber fordítása, melyek közül Náhum ben Jákov ha-Maarivíié (megh. 1240 kö­rül) Petah Tiqva (Remény kapuja; utalás Hosea 2,17. versére) címen ismeretes. Jelen fordításhoz A. S. Halkin kritikai kiadását hasz­náltuk fel: Moses Maimonides’ Epistle to Yemen. New York, 1952, American Academy for Jewish Research. A teljes szöveg angol fordítása megtalálható: A. Halkin-D. Hartman: Crisis and Leadership. Epistels of Maimonides. Philadelphia-New York-Jerusalem, 1985, The Jewish Publication Society of America. Fordításunkban a maimonideszi stí­lus szöveghűbb tolmácsolása érdekében vastaggal szedtük az arab szövegben előfor­duló héber kifejezéseket, illetve dőlt szedés­sel a szintén héberül idézett bibliai szövegré­szeket. A bibliai idézeteket az IMIT kiadásá­ban megjelent Biblia-fordításból idéztük: Bib­lia. Budapest, 1994, Makkabi Kiadó.

Kettejük tevékenységéhez lásd Mahdids in C. E. Bosworth-E. van Danzel-B. Lewis-Ch. Pellat (eds.) The Encyclopaedia of Islam (New Edition). V. köt. Leiden, 1986, Brill. pp. 1244-45., illetve Y. Tobi: TheJewsofYemen. Leiden-Boston-Köln, 1999, Brill. pp. 34-47.

A. S. Halkin (ed.) Moses Maimonides’ Epist­le to Yemen. New York, 1952, American Aca­demy for Jewish Research, p. 78.

Ezért bukkanunk több ponton eltérésre, ha összevetjük szövegünket a Misné Tóra, a Misna-kommentár vagy a Tévelygők útmuta­tójának hasonló témájú fejezeteivel. Részle­tesebben lásd Hartman elemzését a Jemeni levélről, in A. Halkin-D. Hartman: Crisis and Leadership. Epistels of Maimonides. Phila­delphia-New York-Jerusalem, 1985, The Je­wish Publication Society of America, pp. 150-207.

Kánaán: a középkori zsidó és muszlim szer­zők nyelvhasználatában a berberekre vonatkozik. Jelen kontextusban a muszlim Spanyolországot a 12. század közepén elárasztó Al- mohádokról (al-muwahhidún) van szó. A té­mához részletesebben lásd Al-muwahhidún, in C. E. Bosworth-E. van Danzel-B. Lewis-Ch. Pellat (eds.): The Encyclopaedia of Islam (New Edition) VII. köt. Leiden, 1993, Brill. pp. 801-807.

Az iszlám Nyugat országai (Észak-Afrika, Spanyolország).

1 Sám. 3,11. és2 Kir. 21,12.

Jós. 8,22.

Ám. 7,5

Jes. 21,4.

Deut. 10,15.

Deut. 7,7.

Deut. 4,8.

Mai. 3,6.

Jer. 31,37.

Az arab szöveg ezen a ponton Mózes egyik hagyományos muszlim elnevezését használja. A részletekhez vö. Músá, in C. E. Bosworth-E. van Danzel-B. Lewis-Ch. Pellat (eds.): The Encyclopaedia of Islam (New Edi­tion) VII. köt. Leiden, 1993, Brill. pp. 638-40.

Num. 12,8.

Deut. 4,9-10.

Deut. 4,32-33.

Ex. 20,20.

Zsolt. 44,23.

Az Énekek éneke rabba 2,7.

23 Ex. 32,29.

Idén 800 éve hunyt el a nagy zsidó filozó­fus és vallásjogász, Maimonidesz. A fenti írással emlékezünk rá.