A pesti gettó, 1944. IV. rész

Írta: Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza, Pusztai Viktória, Strbik Andrea - Rovat: Archívum, Történelem

Az Üvegház békésen csillogtatja óriási üvegtábláit az utca nyugodt, napsütéses csendjében.

Tömeg a Vadász utcai Üvegház előtt 1944-ben

Az utolsó hetek (…) után szinte megnyugtatóan hat ez a nagy kőfalak közé beékelt kis csillogó ékszer, teljesen néptelen be­járatával. Az ajtón túl (…) egész váratlanul megnyíló belső méretezés. Az előtértől balra hatalmas méretű helyiség, hátul az udvarra nyíló, kapuszerű, óriási ajtóval. Ez egy üzletház. Valószínűleg ez volt a kiszolgáló helyiség. A helyiség elülső sarkában, a bejárattól balra egy kis fülke. Talán portásfülke vagy iroda. A helyiség hátterében, jobbra, szorosan a lépcsőfeljáratnál, szintén egy fülke, egyszerű négylábú asztallal. A fülke fölött, ideiglenesen, rajzolt tábla: -ref Svájci követség idegen érdekeket képviselő osztálya. (…) Az egész helyiségben mindenütt üveg. Az ajtók, ablakok, falak, min­den makulátlanul tiszta, áttetsző üveg. Választékos tisztaság és gondosság mindenfelé. A kanyargós, keskeny, világító üveglépcső, a földszinti nagy helyiség után, egy egészen valószínűtlenül kicsi előtérbe torkollik. A feljárat falai külön­böző színű márványlapokkal vannak kirakva. A kicsiny előtér fekete gyémántként csillogó üvegfala hirdeti arany domborbetűkkel a céget: -ref Ifj. Weiss Gyula, és az esztendőt, amikor életre kelt. Ez az előtér, amelyből tovább­kanyarodik a padlástérre vezető lépcső, olyan kicsi, hogy mint a Szézám, nyílj meg a mesében, úgy hat a belőle jobbra és balra nyíló két óriási, tekintélyes, a meglepő előkelőség benyomását keltő helyiség. Balra egy feltűnően hosszú és szélességében is arányos terem, a tanácsterem. Utca és udvar felől üvegfalak. A két oldalfal hófehéren folyik egybe a mennyezettel és a falba épített fehér szekrényekkel és ajtók­kal. Az előkelő benyomást növeli a kevés bútorzat. Az ud­varra nyíló üvegfal előtt egy nagy íróasztal, a tanácsterem hosszában tanácskozóasztal székekkel, oldalt néhány állvány. A belül hófehér, de az előtér felől csillogó fekete üvegajtó csak belülről nyitható. Igazi tanácsterem. A jobbra nyíló nagy irodahelyiség teljesen üvegből van, a nagy, befelé nyíló, fényes nikkeles üvegajtótól kezdve az utolsó zugig. Körös-körül minden üveg. A terem közepén, néhány méternyi távolságra egymástól, mintha tartópillérek vol­nának, két négyszögletes tüköroszlop, melyek annyi példányban mutatják be a járókelőket a ragyogó sugarakat szóró fémkeretek közölt, hogy alig vehető észre ren­deltetésük. Ruhafogasoknak vannak kiképezve. A terem három sarkában három egyenlő üvegfülke, a negyedik: színes ablakokkal elválasztott kis helyiség. Az egész terem, a két tüköroszloppal és az üvegfülkékkel, úgy hat, mintha kinyújtott karú kandeláberek himbálnának üvegkelyheket. A színes üvegfallal leválasztott helyiség, berendezése után ítélve, irattár lehetett. Előtte egy kis előtér, amely a sokféle színű sima fajanszburkolattal ellátott mosdófülkébe vezet. Mintaház ez. Minden megtalálható itt reális használatban, amit az üvegipar termel. Tagadhatatlanul előkelőén, de gya­korlati gondossággal tervezve. Minden ragyogó tiszta és ápolt. A világos, tükörsima parkett, a hófehér márványként ható mennyezet, a homálytalan, zajtalanul forgó ablaktáblák, a gyémántosan csillogó tükrök és a ragyogó fémveretek. Ugyanígy a szelíden fénylő tejüveg és mélyfekete színben tündöklő üvegpultok.

A légkör kellemes. Itt jó lesz dolgozni. Reményteleneket elindítani a reménység országa felé.

(Gács Teri, A mélységből kiáltunk hozzád, 1946)

A résztvevő és szemtanú terjedelmes leírásában, az em­lékirat egész második részében, az épület csillogása kontrasztos háttér a szorongáshoz és szenvedéshez. A halálhoz.

Itt csak az épület leírását idéztük. Az Üvegház egész szélességében pince húzódott, ennek egy része volt 1944 őszén az „orthodox pince”, ahol a házban menedéket találó orthodoxok laktak, mintegy háromszáz fő. Köztük is külön csoportban a Herzl-kör, s megint külön az irányzatok. Volt a közelben egy kis emelvény is, amelyen imaidőkben mindig elvégezték az imádságot. A sok gyermek tette, hogy itt folyt a legélénkebb élet az egész Üvegházban.

Maga az Üvegház kétszeresen is a fővárosi zsidó történelem része. Mint védett ház, mely menedék volta el­lenére is szenvedést, vért, halált látott; s mint zsidó tulajdon: a Lipótváros két háború közötti modem építészetének em­léke.

A cég 1896-ban alakult mint ifj. Weiss Gyula tábla- és tükörüveg nagykereskedése. A 19. századi ház az 1930-as években leégett, s az alapító tulajdonos fia, az akkori cégvezető, Weiss Arthur, új üzletházat építtetett a helyére. Az új épületet a magyar szecessziós építészet és iparművészet egyik mestere, Kozma Lajos (1884-1948) tervezte (1935) és a „Dénes és Erős” cég kivitelezte. Az ország legnagyobb táblaüveg üzlete volt.

A nyilaskeresztes uralom hónapjaiban Weiss Arthur is az Üvegházban tartózkodott, és – visszaemlékezések szerint – számos mentőakciót irányított innen. Az Üvegház elleni utolsó támadást is sikerült elhárítania. 1944. december 31-én negyven-ötven nyilaskeresztes pártszolgálatos kézigránáttal kirobbantotta a lezárt kaput, s géppisztolyokkal kényszerítve az utcára terelt mintegy hatszáz embert a bent tartózkodók közül, hármukat meg is ölték, köztük Scheiber Sándor édes­anyját. A Weiss kérésére közbeavatkozó magyar katonák akadályozták meg, hogy a nyilasok a Duna-partra tereljék foglyaikat, akiket már felsorakoztattak az épület fala mellett. Őt magát másnap valaki magyar katonatiszti egyenruhában kicsalta az épületből, a Városház utcai Nyilasházban megkínozták, és még aznap (1945. január 1.) a Dunába lőtték. Ugyanezen a napon vitték el, de a szállodájából (Ritz), ahová csak pár nappal azelőtt, a szálloda vezetőinek kérésére, költözött át, és ölték meg, nyilván hasonló módon, Komoly Ottót is.

Az Üvegház mai alakjában nem lehet ráismerni az ere­detire. Aki az egykori épület hangulatából szeretne elkapni legalább egy villanásnyit, menjen be inkább Budán az Átrium mozi (II., Margit körút 55) előcsarnokába; ezt is Kozma tervezte (1936), és csillogó tükör- és üvegtobzódás ez is.

(12) Félelmetes felelősség

November 26-án Ravasz László ref. püspök levélben fordult Serédi Jusztinián r. kath. bíboros herceg- prímáshoz és Raffay Sándor ev. püspökhöz, kérve őket, hogy közösen lépjenek fel tiltakozással Szálasi nemzetvezetőnél.

Ravasz László:

A magyarországi zsidók – köztük sok keresztyén testvérünk – szenvedése ismét az égre kiált. Úgy érzem, nem lehet tovább halasztani azt az utolsó lépést, hogy a magyar keresztyén egyházak együtt emeljék fel szavukat e szörnyű bánásmód ellen. Az együttes fellépés, amelyről mindenki tudja, hogy ellentétben áll elvi felfogással, eddigi gyakorlat­tal, éppen azért, mert azt bizonyítaná, hogy a zsidóüldözés megszüntetésének egyetemes emberi és általános nemzeti parancsa még a külön menetelő egyházakat is közös fellépésre kényszeríti: még jobban kiemelné tiltakozásunk egészen rendkívüli és semmiféle előzményhez nem hason­lítható sürgősségét és fontosságát.”

Az együttes fellépés – mint korábban is – elmaradt, a püspökök külön-külön írtak levelet a nemzetvezetőnek.

Serédi Jusztinián (november 25):

Az un. zsidókérdés megoldásában engem a nagy­méltóságú püspöki karral együtt mindig az igazságosság és a magyar nemzet igazi java irányított. Az igazságosság okán mindig szembehelyezkedtem minden jogfosztással, akár olyan nem zsidó, akár zsidó származású magyar állampol­gárokról, akár katholikus hittestvéreimről vagy híveimről volt szó, akikre jogerős bírói ítélettel nem lehetett rájuk bizonyítani, hogy az őket ért jogfosztás súlyosságával arány­ban álló (…) egyéni bűntettet követtek volna el. Mikor ezeket a magyar állampolgárokat minden egyéni bűntett rábizonyítása nélkül mégis megfosztják velük született vagy törvényes úton szerzett jogaiktól, ésszerűen nem lehel arra hivatkozni, hogy ezeket a zsidó származású magyar állam­polgárokat azokért a súlyos bűntettekért kell megbüntetni, amelyeket a magyar nemzet ellen más zsidó származású állampolgárok követtek el, mert ez olyan represszália volna, amelyet mint az egyéni felelősség elvének súlyos megsértését az Isten ide vonatkozó íratlan törvényét kifejező római jog [lábjegyzetben: hivatkozások], írott törvényét tartalmazó Szentírás [lábjegyzetben: Ez. 18,3 stb., Máté ev. 16,27 stb.] és mindkettőt összefoglaló egyházi törvényeink [lábjegyzet­ben: hivatkozások] mindig elítéltek. A józan ész is azt mondja, hogy minden ember, tehát a zsidó származású is, csupán a saját, erkölcsileg beszámítható cselekedeteiért felelős, mások cselekedeteiért nem tehető felelőssé, tehát nem is büntethető, ha azokban semmi része nem volt, még kevésbé büntethető akkor, ha a bűntettek elkövetőinek, például, a zsidóságnak, még a közösségéből is kivált a keresztség szentségének felvételével. (…) A magyar nemzet igazi java is az igazságosság érvényesülését és az igazság­talanság kerülését, illetve megszüntetését követeli, mert ilyen igazságtalan rendelkezésekkel a kormány a magyar nemzet ellen fordítja az Istent és az egész keresztény világot; abban az esetben pedig, ha majd ellenségeink egyéni bűntett rábizonyítása nélkül, tehát éppen olyan igazságtalanul, mint ahogy a magyar kormány a zsidó származású magyar pol­gárokkal tette, nemcsak azokon a magyarokon fogják ezeket a jogfosztásokat megtorolni, akik a sérelmes rendelkezéseket kiadták és végrehajtották, hanem represszáliák formájában azokon is, akiknek a szóban forgó igazságtalan cselekedetek­ben semmi részük nem volt, sőt, talán helytelenítették is őket, és tiltakoztak ellenük: akkor a magyar kormány egy szóval sem tiltakozhatik, az ártatlanul szenvedő magyar pol­gároknak pedig semmi védelmet nem nyújthat, és nemcsak a nemzet és a történelem, hanem Isten előtt is viselnie kell a félelmetes felelősséget, hogy nemzetünk sorsa a kifogásolt kormányintézkedések miatt még rosszabbra fordul. (…) Bár az eddig kihirdetett ún. zsidótörvényekkel és több zsidóren­delettel kapcsolatban a kormányoknál, kivált katholikus híveim részére, sikerült bizonyos enyhítéseket elérni: a mos­tani kormány mindezeket eltörölte. Nincs már tekintettel sem a zsidó származású keresztényekre, sem a különféle jogcíme­ken kivételezettekre. Az igazságtalan rendelkezések ellen az Isten íratlan és írott törvényei, az igazságosság és a nemzet igazi érdekei alapján a magam és püspöktársaim nevében az utolsó pillanatban is óvást emelek.”

Raffay Sándor (november 25):

Istentől nyert püspöki tisztemből kifolyólag, a Krisztus evangéliumának szellemében és kötelezése alatt tisztelettel azt a kérést terjesztem elő, méltóztassék intézkedni, hogy a zsidókra vonatkozó törvények és rendeletek végrehajtásával kapcsolatos, sokszor indokolatlan és érthetetlen szigorú eljárások megszűnjenek vagy enyhíttessenek. Ezt a kérése­met az evangélium Urának ama parancsolata alapján ter­jesztem elő, mely szerint még ellenségeinket is szeretnünk kell. (…) Kénytelen vagyok az igazság érdekében hang­súlyozni, hogy a faj bűneiért minden egyes egyén kivétel nélkül és a méltányosság mellőzésével megtorlásban nem részesülhet. Különösen áll ez azokra, akik a zsidósággal már szakítottak és a keresztyén anyaszentegyháznak tagjaiként élnek. (…) A külföldi egyházak és társadalmak ítélete erősen sújtja édes magyar hazánkat. Nemcsak az igazság, nemcsak a méltányosság és nemcsak a keresztyén szeretet, hanem a nemzet jó hírének féltése is indít arra, hogy az államkormány belátását kérjem a zsidókkal, de különösképpen a megke­resztelt zsidókkal való elbánás enyhítésére.”

A tiltakozás most erélyesebb és egyetemesebb volt, mint korábban bármikor. A leveleket talán már megelőzte személyes találkozás is, Serédi részéről biztosan, hivatkozik is rá: „Esztergomban már október 24-én élőszóval részlete­sen kifejtettem”, megelőzték más levelek. A hang komoly és megrendült; részvét és felelősségérzet van benne. A püspökök elítélték a kollektív megtorlást a zsidósággal szem­ben; de nem tették fel a kérdést, van-e kollektív bűn egyál­talán, s tulajdonképpen mi az, amire mint a „(zsidó) faj bűné”-re hivatkoznak. Eszükbe sem jutott, pedig járatosak voltak a theológiában, hogy Ezékiel szavai szerint, amelyekre Serédi hivatkozik, nemcsak a büntetés személyes: maga a bűn is csak az lehet. A zsidóüldözés eszmevilágán belül maradva kísérelték meg a zsidók védelmét. Számukra is megrendítő szenvedésekről szólva, továbbra is különbséget tettek zsidók és zsidó származású keresztények között. Továbbra is sérelmezték, hogy a hatóságok most már sem­mibe veszik a zsidó származású keresztények korábbi külön kedvezményeit. Továbbra is különbséget tettek a magyar polgár zsidók és a magyar nemzet között. Kérdés, hogy a nemzetvezető mit tudott kezdeni a hercegprímásnak a pápai enciklikákat utánzó lábjegyzeteivel, a Justinianus római császár kiadta Digesta (6. század) szöveghelyeivel vagy a kánonjogi és bibliai hivatkozásokkal.

A püspöki beadványokra a nemzetvezető polgári irodájának főnöke válaszolt, Törzsszállás [akkor története­sen: Sopron], 1944. évi december hó 19. napján” keltezéssel: A folyamodványt a Nemzetvezető megbízásából a magyar királyi belügyminiszterhez juttattam el.” Három hét múlva válaszolt; ezt; ennyit.

*

Pozsonyi út 58: A nemzetközi gettó képzeletbeli határán, a védett házak északi szomszédságában áll a csak pár évvel azelőtt (1940) felszentelt református templom; homlokzatán a felirat: Soli Deo Gloria. A templom lelkésze ebben az időben (pontosabban: 1940 és 1953 között) Bereczky Albert (1893-1966) volt. Ő is részt vett a magyarországi református egyház egyetemes konventje által felállított (1942. október 20) Jó Pásztor” konventi missziói albizottság megszervezésében. Ugyancsak ref. munkatársai: (id.) Muraközy Gyula (1892-1961), akkor a Kálvin téri tem­plom lelkésze, a Jó Pásztor” Bizottság elnöke; Pákozdy László Márton (1910-1993) segédlelkész, később a Biblia nagyszerű hebraista professzora Debrecenben, majd Budapesten, a ref. theológiai akadémián; Éliás József, a Bizottság egyházi titkára, később a debreceni Nagyerdei templom lelkésze és mások. Együttműködött velük a Szent Kereszt Egyesület és a Keresztény Zsidók Szövetsége is. (Székhelyük: VI., Vörösmarty utca 49-51.) Éliás szerény irodája és lakása, ahol a szervezést és a pénzügyeket intézte, a Terézvárosban volt (VI., Lázár utca 5,1. emelet 11).

A „Jó Pásztor” Bizottság megalakulásakor a zsidó szár­mazású keresztény gyermekek megsegítésére vál­lalkozott, de 1944-ben már igyekezett segíteni min­den zsidó gyermeken, minden üldözött zsidón, a munkaszol­gálatosakon, minden üldözöttön. Szoros kapcsolatban álltak a Nemzetközi Vöröskereszttel, innen jelentősebb anyagi támogatást is kaptak, és együttműködtek a Szent Kereszt Egyesülettel is. Az ő szervezetük, s közelebbről, Éliás akkori titkárnője, Székely Mária készítette el az Auschwitz- jegyzőkönyv magyar fordítását, és ők, közelebbről, Bereczky, illetve Cavallier, Török Sándor és mások juttatták el – még május második hetében – a példányokat a kor­mányzó menyének, illetve a három nagy magyarországi ker­esztény egyház vezetőjének (Raffay Sándor, Ravasz László, Serédi Jusztinián); nem rajtuk múlott, hogy a legmagasabb egyházi méltóságok sem a magyarországi deportálások kezdetekor, sem később nem vállalkoztak az együttes fellépésre az embertelenség ellen, nem vállalkoztak a hang­súlyos tiltakozásra az egész ország nyilvánossága előtt.

(13) Pest: gettó

(1944. december 5. – 1945. január 18.)

1944. december elejére a csillagos házak legtöbbje kiürült, lakóiknak – már akik még életben voltak közülük – be kellett költözniük a nagy gettó”-ba. Aki nem tett eleget a gettó-rendeletnek, már csak bujkálni tudott, kitéve a razziáknak. A gettó kapuit december 10-én zárták le. A négy kaput, mely a négy égtáj felé nyílt, kívülről őrizték, állig felfegyverzett nyilasok és SS-katonák, nem zsidók még dol­gozni sem léphettek be. Kapuk voltak a Wesselényi utca – Károly körút, a Wesselényi utca – Nagyatádi Szabó utca (Kertész utca), a Kis diófa utca – Király utca és a Nagy diófa utca – Dohány utca kereszteződésében, mindenütt pár méterrel beljebb, mint az utcasarok. A kapuk tájolására az illetékesek nem adtak magyarázatot, de a négy égtáj nyomatékos említése jelzi, hogy jelképnek szánták: a get­tóban zárt világot akartak létrehozni. A gettó falait már november utolsó napjaiban gyorsan megépítették: magas palánkkerítést. A gettó területére különleges belépőjegyet, egészen kivételes esetekben, a rendőrség adott, V., Egyetem utca 3, de amikor itt találat érte az épületet, a Városháza óvóhelyén.

December 6: A m. kir. belügyminiszter rendeletet adott ki utak, utcák és terek nevének megváltoztatásáról: a várostérképről el kellett tüntetni zsidó személyek családi nevét” és azokat a neveket, amelyeknek bármely zsidó vonatkozásuk van”.

December 10: Gránát találta el a Síp utca 12. III. emeletét, az elnöki ügyosztály helyiségeit. Halottak, sebesültek is vol­tak, s elpusztult az irattár. A Zsidó Tanács szervezete leköltözött az épület I. emeletére.

December 12-én megkezdték a gyermekek áttelepítését a városból, még a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló házakból is; az átköltöztetés befejezésére csak nagy nehezen sikerült – járványveszélyre hivatkozva – haladékot kap­niuk, december 20-ig. Sok otthonba azonban pár nappal később ismét vissza tudták vinni a gyermekeket.

A gettó lezárása után a Nemzetközi Vöröskereszt „A” szekciója már nem folytathatta tevékenységét; bekényszerítették a gettóba még a Vöröskereszt al­kalmazottait is. Összesen 162 lakóépület állt a gettó területén. A zsúfoltságra jellemző adat, hogy a gettónak 1945 január­jában 70 000 lakója volt, ez lakásonként átlagosan 14 főt jelentett. Fekvőhely sem jutott mindenkinek. A gettóba zárt lakosság nagy többségét nők, gyerekek és idős férfiak tették ki, a munkaképes korú férfiakat már korábban elvitték munkaszolgálatra. A zsidók számára elrendelt kijárási ti­lalom a gettó területén is érvényben volt: minden nap délután 4-től kezdődően. Kifelé a gettóból nem volt út, egyetlenegy kis ösvény vezetett ki: a Dohány utcai zsinagógában az emeleten egy kis ajtón át a Múzeum épületébe lehetett jutni, s ez már a kapun túlra nyílott.

Üldözöttek a gettóban (Yad Vashem Archive)

A pesti gettó történetének összesen hét hete alatt az igazgatási feladatokat a Zsidó Tanács szervezte meg. Szék­háza változatlanul a Síp utca 12. volt. Az adminisztrációt Domonkos Miksa tartalékos százados vezette. Tíz körzetre osztották fel a gettó területét. A lakók nyilvántartása, az élelmiszer elosztásának megszervezése, a közművek üze­meltetése és a gyermekek gondozása a Zsidó Tanács által kinevezett körzeti elöljáró feladata volt. A belső rend fenntartásáért a lakók soraiból szervezett gettórendészet felelt. Külön napi egy tál leves volt a rendőrök fizetése. A Nemzetközi Vöröskereszt fenntartott egy irodát a gettóban is.

Konyhák működtek a következő helyeken: Dob utca 27; Kazinczy utca 41 (élelmiszer raktár is); Rumbach utca 10 és 14;(a Stern vendéglő helyiségei) Síp utca 5 és 22; Wes­selényi utca 18 és Kazinczy utca 22 sarok (Weisz Mendel kóser étterme; élelmiszer raktár is); Wesselényi utca 13 és 33. Sütőüzemek: Dob utca 15 (Molnár); Dob utca 22; Holló utca 1; Nagydiófa utca 25; Síp utca 9. Üzemben volt, legalább eleinte, néhány magán kifőzés is, például, a Szőlőskert korcsma (Wesselényi utca 6), és több vendéglátó üzem ke­resztény tulajdonban: Akácfa utca 45 (korcsma); Dob utca 9 (cukrászda); Dob utca 20 (kifőzés); Wesselényi utca 11 (kávémérés); Wesselényi utca 26 (tejcsarnok).

A köz- vagy népkonyhák naponta körülbelül hatvanezer adag ételt osztottak ki, ennek a mennyiségnek legalább az egyharmadát (23 000) az Orthodox Népasztal készítette (központja a Wesselényi utca 13 volt), nekik öt hatalmas – hétszáz literes – üstjük volt a tömeges főzéshez, negyedét (15 000) a Stern- vendéglő. Nyersanyaggal – elvben a polgármesteri hivatal látta el őket.

Domonkos Miksa iratai között fennmaradt feljegyzés az élelmezés lehetőségeiről és a valóságban kiadott adagokról:

Ghettó élelmezés (1944. december)

Hétfő: bableves tésztával, 4 dc. [dl]

Kedd: káposztafőzelék, 3 dc.

Szerda: burgonyaleves, 4 dc.

Csütörtök: sárgaborsó-főzelék, 3 dc.

Péntek: köményleves, tészta, 4 dc.

Szombat: sólet, 3 dc.

Vasárnap: zöldségleves, tészta, 4 dc.

Anyagfelhasználás, sólet (1000 személyre):

Zsír: 5.- [kg]

Liszt: 20.-

Bab: 110-

Só: 5.-

Hagyma: 5.-

Paprika: -.50

Bors: -.20

Fokhagyma: 2.-

Kalória tartalom:

Gyermek élelmezés: 931

Népélelmezés: 781

Betegélelmezés: 1355

Megjegyzés: 70 kg súlyú felnőttnek, ki nem dolgozik, minimális kalória szükséglete: 2200-2500.

Különösen nagy gondot jelentett a hidegtől, élelemhiánytól és az állandó megpróbáltatásoktól legyengült la­kosok egészségügyi ellátása. Hiányzott minden higiéniai feltétel, megoldatlan volt a szemét elszállítása, vizet leg­feljebb az utcai csapokból lehetett venni, gáz nem volt, leg­feljebb a bútorok fáján gyújthattak kis tüzet.

A Zsidó kórházat már 1944 májusában teljesen birtokba vették a németek. A gettó területén nem volt egyetlen igazi kórház sem, így kénytelenek voltak több helyen is szükségkórházakat felállítani. Összesen 15 kisebb ideigle­nes kórház működött, például, Akácfa utca 18, 20 és 27; Klauzál tér 9, 12; Klauzál utca 23, 35; Rumbach utca 11-13; Wesselényi utca 33, 35, 37. Ezeken kívül még két kórházba szállíthatták be a betegeket: Wesselényi utca 44 (az iskola épületét központi kórháznak tekintették) és – egy ideig – a Bethlen tér 2 szükségkórházba; mindkettő már a gettó területén kívülre esett, ezért a megközelítésük, még a Wes­selényi utcai iskoláé is, egyre nehezebbé vált. Az isko­laépületben végül már több mint ötszáz ember keresett me­nedéket. Aggok háza: Akácfa utca 22; Klauzál utca 32. Gyermek- és csecsemőotthonok: Akácfa utca 32,38; Klauzál tér 11; Klauzál utca 10.

A gyermekek oktatására és a vallási élet fenntartására még a rendkívüli körülmények közölt is gondot fordítottak. Az előző hónapokban internálótábornak igénybe vett Dohány utcai és Rumbach utcai zsinagógákban péntek délután és szombat délelőtt mindvégig megtartották a szertartásokat. A hitközség főrabbija, Groszmann Zsigmond (1880-1945), aki fiatal kora óta eredeti levéltári kutatások alapján alapos tanulmányokban tisztázta a pesti zsidóság szervezetének, a zsidó község igazgatásának történetét, ezekben a hónapok­ban is megpróbált gondos hivatalvezető maradni; december 20-án hivatalos levélben kér a Zsidó Tanácstól egy „napló­szerű könyvet”, hogy a rabbisági eseményeket rögzíthesse. Mellette a gettóban még Kálmán Ödön (1886-1951), koráb­ban az önálló kőbányai hitközség rabbija és Berend (Presser) Béla (1911-1987), korábban szigetvári főrabbi láttak el rab­bisági teendőket, leginkább a temetési szertartásokat. A Do­hány és Rumbach utcai zsinagógákon kívül még legalább két imahely volt használatban: Dob utca 31 és Holló utca 1. Az egyik az orthodox zsinagóga, a másik a Rumbach utcai zsinagóga közelében, eleinte talán ezek helyett vagy mellett; fenntartva, amennyire a körülmények engedték, az irányza­tok szerinti külön szertartási gyakorlatot.

Az utolsó hetekben már a halottak eltakarítása is el­háríthatatlan akadályokba ütközött. December végéig még használni lehetett a Salgótarjáni utcai és Kozma utcai te­metőket, utóbbiban egy rabbi állandóan kinn tartózkodott, kinn is aludt, hogy elvégezhesse a temetési szertartást. A temető kertésze, Nyiri János, nagy gonddal irányította a temetkezéseket, s lehetőleg megjegyezte, ki hova került. December végén már csak tárolni tudták a tetemeket a Sal­gótarjáni utcában. Január elejétől a bombázások miatt már a halottszállítóknak sem engedélyezték a kijárást a gettóból, s ettől kezdve már csak a kerítésen belül lehetett elhelyezni a holttesteket. Halottasház: Kazinczy utca 40, korábban ortho­dox mikve. (A nemzetközi gettó területén: Pozsonyi út 32.) Két temetkezési helyet jelöltek ki, az egyik a Klauzál tér közepe volt, a másik a Dohány utcai zsinagóga melletti kis szabad terület, a Hősök templomának udvara. Utóbbi helyen azóta is mintegy 3000 áldozat nyugszik; az udvar neve ma a mellette álló templomról Hősök temetője. A legvégén már csak temetetlenül tudták tárolták a holttesteket: a Síp utca 12 udvarán, a Klauzál téri vásárcsarnokban.

December 3: Fegyveres nyilaskeresztes csoport támadta meg a Columbus utca 46. barakktábort, amely szeptember vége óta a Nemzetközi Vöröskereszt védnöksége alatt állt. A tábor lakói a cionisták által szervezett kivándorló csoportok tagjai voltak. Többüknek fegyvere is volt, ellenálltak a nyila­soknak, de a túlerő felülkerekedett; vezetőiket a helyszínen agyonlőtték.

December 5-én három oldalról megindultak a Vörös Had­sereg hadműveletei Budapest elfoglalására; 10-én a kormány megkezdte az átköltözést a nyugati határszélre; 11-én német csapaterősítés érkezett a fővárosba; 16-án a szovjet csapatok újabb támadása elérte a főváros közvetlen területét; 24-én az oroszok teljesen körülzárták a várost. Megkezdődött Buda­pest ostroma.

December 6: Budán, a spanyol követség védelme alatt álló gyermekotthonba (II., Orsó utca 27-29.), ahol közel 120 gyer­mek, és mint ápolónő, cseléd, szakácsnő sok felnőtt is tartózkodott, erőszakkal behatolt három fegyveres férfi, nyi­laskeresztes karszalaggal, az ott tartózkodókat meztelenre vetkőztették, értékeiket elvették, a menleveleket eltépték. A Nemzetközi Vöröskereszt megbízottja maga is hangosan in­tézkedett, kiabált, a nyilasok azt hitték, közülük való. egy óvatlan pillanatban kilépett a kapun, a legközelebbi őrszobáról rendőröket hívott, s azok elküldték a garázdál­kodó pártszolgálatosakat.

December 12-én a Waldemar Langlet vezetése alatt igen aktív Svéd Vöröskereszt Gyermek- és Anyaotthonából (Szent István körút 29), ahol hetven gyermek, harminc anya és rajtuk kívül tízegynéhány „apa” is tartózkodott, a nyilasok elhurcolták a lakókat. Egy részüket bevitték a gettóba. Ugy­anezen a napon a Nemzetközi Vöröskereszt „A” szek­ciójának védelme alatt álló Weiss Alice Kórházban fegyve­resek több órán át igazoltatták a betegeket és az ápolószemélyzetet – igaz, ebben az esetben udvariasan.

December 15: A kormány elmenekült, a főváros a nyilas­keresztes csoportok szabad prédája lett. Megtiltották a Vöröskereszt tevékenységét. A különböző nyilasházakban tanyázó fegyveres bandákat senki sem ellenőrizte többé. Városszerte elkezdték a zsidók módszeres gyilkolását. Betörtek a védett házakba, a követségi épületekbe is. Másnap a bankoknak minden széfet ki kellett nyitniuk, s az ott őrzött aranyat, ékszert, drágaköveket, értékpapírokat elkobozták a Nemzeti Bank javára.

Rémületet váltott ki a gettó lakóiban, hogy december 15-én a Nagymező utcából a Király utcába kanyarodó vil­lamos vágányzatból egy leágazó sínpárt fektettek le a Csányi utcában, egészen a gettó faláig. Mindenki biztosnak vette, hogy a vágányfektetés a deportálást készíti elő.

December 15: Este 6 órakor az V., Kossuth Lajos utca 4 sz. alatt könyvesboltba (ma: Egyetemi Könyves­bolt) kihívták a mentőket. A boltban előző nap rob­banás volt. A mentők nyolc férfi holttestét találták meg, tarkólövéssel kivégzett munkaszolgálatos zsidókat, romel­takarításra vitték oda őket a robbanás után, rajtuk a felirat: Ez a bosszú a nyilas könyvkereskedés felrobbantásáért.”

A budapesti gettó 1944-ben (Fotó: Yad Vashem Archive)

A második világháború után a Népbíróságok Országos Tanácsa a Berend Béla rabbi perében tartott fellebbezési tárgyaláson, amelyen egyébként Berendet felmentették a háborús bűntettek vádja alól, tanúk, köztük Katona József (1909-1959) rabbi, később a Dohány utca főrabbija, megerősítették, hogy Berend ezekben az időkben a héber nökama [nekáma] (bosszú) köszöntési módot használta ál­landóan, nyilván a nyilasok iránti megvetésének és mér­hetetlen gyűlöletének kifejezésére.”

December 20: Éjszaka több bombatalálat érte a gettó területét. Súlyosan megrongálódott házak: Kisdiófa utca 7 (200 lakó), Kisdiófa utca 9 (106 lakó), Dob utca 32 (159 lakó), Kazinczy utca 43 (120 lakó) stb. A kibombázottakat a Goldmark-teremben helyezték el.

December 22: A Skót misszió épületében (VI., Vörös­marty utca 49-51) tartózkodó zsidókat a nyilasok bevitték a gettóba. Razziát tartottak a Pannónia utca védett házaiban.

Egyébként ezekben a hetekben a különböző keresztény egyházi intézmények: rendházak, iskolák szinte mindegyike mentett, rejtegetett üldözötteket, bujkáló zsidókat. A Lazarista atyák (XI., Nagyboldogasszony útja / Ménesi út 26) rendházában férfiak, az Irgalmas nővérek anyaházában (Nagyboldogasszony útja 27) főként gyermekek, a Notre Dame de Sion zárdában (XII., Miasszonyunk útja / Meredek utca 1) nők és gyermekek, a Sophianum Intézetben (VIII., Mikszáth Kálmán tér 1) és rendházában (XII., Budakeszi út 87) nők és gyermekek, a Szent Erzsébet apácarend női kórházában (II., Fő utca 41-43) nők, a Collegium Marianumban (VIII., József utca 11) leányok, a Jézus Társaság (jezsuiták) rendházában (VIII., Mária utca 25) férfiak, a Szent Szív zárdában (XIV., Ajtósi Dürer sor 21) nők és gyermekek találtak menedékre, egészen a város ostromának végéig.

December 23: A semleges államok még Budapesten lévő képviselői találkoztak a Várban, a nunciatúra palotájában. Legutolsó közös jegyzékük a kir. magyar kormányhoz tilta­kozott a gyermekek gettóba hurcolása ellen. Aláírták: Angelo Rotta, Carl Ivan Danielsson svéd követ, Harald Feller svájci, Pongrác gróf portugál ügyvivő, és Jorge Perlasca (mint spa­nyol ügyvivő).

Fenyő Miksa, bujkálásban, a Józsefvárosban, naplójában (1944. december 23) ezt írta:

,,Ha arról kellene beszámolnom, hogy ki az a külföldi író, akinek legtöbbet köszönhetek, esztendőket érő órákat, életem gazdagodását, bizonnyal Goethét említeném. Vajon ott találom-e könyvtáramban, ha majd nyomorúságos odysseámból hazatérek, a Cotta-féle jó Goethe-kiadást? Nagy-nagy tisztelet dukál Goethének, és én igen fájlalom, hogy ennek a kolosszusnak jelentőségéről nem beszélhettem Petőfivel; hiszem, hogy meggyőztem volna őt Goethe mindenekfölött való értékéről.”

(Az elsodort ország, 1946)

December 24: Karácsonykor, a keresztény egyházi naptár szerint éppen Szentestén, mely vasárnapra esett, a nyilasok különösen sok támadást indítottak zsidó menedékhelyek el­len a gettó területén kívül. (Középkori hagyományt elevenítettek fel, tudtukon kívül.) Különösen a gyermekott­honok iránt élt bennük valami rendkívüli düh.

Az egyik nyilas támadás célpontja a Zsidó Árvaház volt. A Fiú- és Leányárvaház a német megszállás óta egyetlen épületbe húzódott össze (Vilma királynő út 25-27), körül­belül 130 fiú és 60 leány állandó gondozottja volt, s rajtuk kívül sok elhagyott gyermek is. Nyár végén vissza tudták szerezni a Munkácsy Mihály utca 5-7 sz. épületet is. A kapuk fölött a Nemzetközi Vöröskereszt táblája volt kitéve. A Vilma királynő úti épület zsinagógáját éppen a Rós ha-Sána (szeptember 18) előtti napon találta el egy láncosbomba. Összeomlott a jobbszárny egy része, beszakadt a temp­lomterem, elpusztultak a földszinti irodák, az étterem, hálóterem, konyha és raktárhelyiségek. Az épületekbe behúzódtak felnőttek is, befogadtak egy munkaszolgálatos osztagot. December 24-én délelőtt a Munkácsy Mihály utcában fegyveres nyilasok jelentek meg, a gyermekeket az udvarra parancsolták, igazoltatás ürügyén elszedték minden értéküket, agyonlövéssel fenyegetőztek. Többeket, gyerme­keket is, lelőttek, a többieket a felnőttekkel együtt útnak indították a Duna-part, illetve – mint elterjedt – a Ferenc József-hídon át a Radetzky-laktanya felé, ahol az egyik budai nyilaskeresztes központ volt (a korábbi Pálffy tér, az időben már Bem József tér 3, ma: Magyar Demokrata Fórum szék­háza). A Vilma királynő úti épületből – amelyet a nyilas­keresztesek hamarosan ugyancsak megszálltak – az Árvaház vezetője megpróbálta elérni Wallenberget. Rohant végig a városon Wallenberg irodája felé, vállán egy karácsony­fával, melyet rögtönzött ötlettel ott, az utcán vásárolt, hogy elterelje a gyanút. Wallenbergnek csak a titkárnőjét (Fáik Lászlóné) sikerült elérnie; a követségi titkár talán éppen ekkor vette űzőbe autón a Déli pályaudvarról elindított de­portáló szerelvényt. Bizonyos idő múlva egy motoros járőr: oldal-kocsis motorkerékpáron három férfi, egy fegyveres és kél civil – erélyes fellépéssel – megállította az árvaházi gyermekek menetét. A nyilasok parancsot kaptak tőlük, hogy a gyermekeket vigyék be a gettóba. Ők Síp utca helyett azt értették, hogy Szív utca, így kerültek a gyermekek a Szív utca 33 és 46 sz. házakba. Másnap, 25-én az árvaházi gyermekek egy csoportját a Szív utcában az Andrássy út 60-ból megjelenő nyilaskeresztesek a Duna-part felé terelték. Közben légiriadó volt, a nyilasok a repülőgépekre lövöldöztek; aki ezalatt nem tudott óvatosan lemaradni, azt az új-lipótvárosi vagy újpesti rakpartról a vízbe lőtték. Már spórolniuk kellett a golyóval, ezért több gyermeket is egymás mögé állítottak, hármat is; volt, akit nem találtak el, s így megmenekült. Két fiú a lövések elől önként a vízbe ugrott, s a jeges Dunában úszva partot ért a Parlamentnél; életben maradtak ők is. Az Árvaházban a nyilaskeresztes uralom idején mintegy 1200 zsidó gyermek vészelte át a Vész­korszakot.

A Munkácsy Mihály utcai épületen 1989-ben emlék­táblát helyeztek el: „Az ehelyütt korábban működő, a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló, a nyi­lasok által 1944. dec. 24-én megtámadott zsidó fiú-árvaház lakóinak megmentői, Gidófalvy Lajos őrnagy (1901-1945) és a XIII/1. kisegítő honvéd karhatalmi zászlóalj katonái emlékére.” S egy másik tábla is, mely arról tudósít, hogy a honvédelmi miniszter Gidófalvy őrnagyot posztumusz ezre­dessé léptette elő (1991. május 10).

December 24, 25 és 26: A református egyház plakátokon értesítette híveit, hogy az ünnep mindhárom napján délelőtt fél 10-kor ünnepi istentiszteletet tart a Dob utca és Akácfa utca sarkán, a Polgár kávéház / Kazsimér féle üzlet helyi­ségében. s ezekre meghívja az evangélikus és baptista testvéreket is.

December 27-28-án Wallenberg kezdeményezésére és egy régi cserkész-barát közvetítő közbenjárására Szalai Pál, a nyilaskeresztes párt teljhatalmú meg­bízottja két rendőrtisztet és száz rendőrt rendelt ki a gettó védelmére. Rendőrök foglalták el a nemzetközi gettó egyik svéd házát is (XIII., Tátra utca 6). Szalai és rendőrei olykor el tudták hárítani mind az önkényeskedő bandák, mind a magyar katonai parancsnok és a német biztonsági szolgálat akcióit, amely akciók most már nemcsak általában a zsidókat fenyegették, de bizonyos személyeknek külön is nyomába eredtek. Az általános hajtóvadászat azt célozta, hogy minden­kit betereljenek a zárt gettóba, s ott majd egy bizonyos napon géppisztolyokkal kiirtsanak.

December 28: Nyilas pártszolgálatosok és SS egyen­ruhába öltözött más személyek fegyveresen megrohanták a Bethlen tér 2. kórházépületet. Az ott lévő betegektől értékeiket elszedték, az élelmiszer raktárát kirabolták.

December 30-án délelőtt a Katona József utca 21. svéd védett házból nyolc géppisztolyos férfi mindenkit, összesen 170 embert, átvitt az Andrássy út 60-ba, ott foglyaikat órákig az udvaron tartották, majd az épületben minden értéket el­szedtek tőlük, iratokat is, éjszaka pedig mindenkit alsóruhára vetkőztetve, cipő nélkül menetoszlopban végighajtottak az Andrássy út – Vilmos császár út – Alkotmány utca – Kossuth Lajos tér – Nádor utca – Zrínyi utca útvonalon. Kevesen voltak ahhoz, hogy egyszerre végezzenek minden­kivel. A Zrínyi utcában ötven férfit elkülönítettek, köztük volt Richter Gedeon vegyészeti gyáros is (akinek lakása is a közelben volt: Ferenc József rakpart / Belgrád rakpart 26), és a Zoltán utca torkolatánál a Dunába lőtték őket. Néhányan, mint utóbb kiderüli, életben maradtak és a Lánchídnál partra vergődtek. Egy fegyveres csoport megriasztotta a nyilasokat, többi foglyukat visszavitték a „Hűség házá”-ba, ott fél kiló kenyeret és kis kondér bablevest adtak nekik, s újév napján többségüket átvitték a gettóba.

1945. január elején a nyilaskeresztes hatóságok mindenkit át akartak vinni a „nagy gettó”-ba. Most már egyébként a külföldi képviseletekkel együttműködő rendőrök is úgy ítélték meg, hogy a legnagyobb – bár így is csak igen viszonylagos – biztonságot a zárt gettó nyújthatja. Wallen­berg azonban még január 3-án is tiltakozott a rendkívüli pártmegbízottnál és a budapesti német parancsnokló tábor­noknál (az Astoria Szállóban) a terv ellen, s az élelmezés nehézségeire hivatkozva, a tervet emberi szempontból „őrültnek és bestiálisnak” nevezte. A nyilasok január 4-én és a következő egy-két nap folyamán ennek ellenére fel­számolták a nemzetközi gettó nagyobb részét. Foglyaikat két napon át hosszan elnyúló, vánszorgó menetsorokban hajtot­ták keresztül a Lipótvároson. A svéd misszió szétosztotta az élelmiszer és gyógyszer készleteket. Mindamellett, a „kon­centrálás” tervét csak részlegesen sikerült keresztülvinni, a nyilasok kiürítették a Pozsonyi út Duna felőli (páros) oldalát (január 4), de a páratlan oldalon álló házak lakóit, bár fel­sorakoztatták őket (január 5), végül otthagyták. Ha most már bujkálva is, sokan maradtak más korábbi védett házakban is. Wallenberg bizonyos élelmiszerkészleteket még a Budapestet védő csapatok részére is felajánlott annak érdekében, hogy a nyilasok tartsák tiszteletben a követségi házak és a zsidó származású személyzet által igénybe vett épületek területenkívüliségét. (A felajánlott élelmiszer mennyiségek tényleges átadására nem került sor.)

A „Jó Pásztor” a gyermekotthonait mindvégig meg tudta tartani a saját irányítása alatt; az ostromlott városban gyakran kellett helyet változtatniuk, de a védelmük alatt álló gyerme­keket nem vitték be a gettóba.

Egy korabeli napló-bejegyzés (Kilényi Tamás) az egyik költözésről (a II., Bogár utcai otthonból):

…Éjjel 3 óra, azonnal fölkelés, indulunk. Mindenki kap kockacukrot. Bejön két magyar katona. Ezek kísérnek. Indu­lunk. Kimegyünk. Holdfényben átbújunk a kerítésen, kiérünk a Bogár utcába. Mindenütt romba dőlt házak. Végig a Bimbó úton összedőlt házak. A földön üvegcserepek. Lát­juk. hogy a városban sok helyen tüzek égnek. Leérünk a Margit körútra. Itt sincs ép ház. A Széna téren át fölérünk a Fillér utcába. Mindenütt ágyúk, páncélosok. Botorkálunk a leszakadt drótok között, és így fölérünk a Lorántffy útra. (…) Lehasalunk egy fal mellett. Fütyülnek a géppuskagolyók. (…) Bemegyünk Sztehlo nagytiszteletű úrhoz. Hosszú zörgetés után végre kinyitják az ajtót és beeresztenek. Bevezetnek egy szép szobába, ahol nemsokára lefekszünk. De nem alszunk, hanem kockacukrot eszünk. Reggeli rántott leves kenyérrel. Reggeli után nagyon lőttek, és ezért lementünk a pincébe. (1945. január 3)

Híre terjedt, hogy a gettót a nyilasok fel akarják rob­bantani, és bizonyos épületek alatt már el is helyezték az ekrazitot. Robbantásra nem került sor, és utóbb nem találtak aknákat sem. Mégsem lehetetlen, hogy a nyi­laskeresztesek a végső pusztulás előtt még egy tömegmészár­lást akartak rendezni, s az utolsó „koncentrálás” is ennek az előkészülete volt.

Január4: A gettórendészet parancsnoksága felszólította az illetékes őrszemélyzetet, hogy akadályozzák meg a Kazinczy utcai zsinagóga berendezésének fosztogatását.

Január 7: Lutz, Perlasca és Wallenberg fölkeresték a kor­mány teljhatalmú fővárosi megbízottját, és követelték, hogy a nyilaskeresztesek állítsák le a védett házak kiürítését. Stöckler Lajos és Domonkos Miksa Szalai Pálhoz fordultak védelemért. A meghatalmazott két rendőrtisztet és száz főből álló alakulatot rendelt ki a gettó védelmére.

Január 8: Stöckler Lajost, aki az Üllői út 4 sz. svéd irodában rejtőzködött, és a ház többi lakóját, 166 embert, a nyilasok elhurcoltak. A Ferenc körút 41-ben, amit „vetkőztető helyiség”-nek neveztek, elvették értékeiket, hogy majd a Duna-partra vigyék őket. Wallenberg és a rendőrség erélyes fellépésére kénytelen-kelletlen kiengedtek minden­kit.

Január 11: R. Berend Béla jelentése: Csütörtökön este 22.45 óra tájban a Wesselényi utca 27 sz. házba mintegy hat-nyolc főből álló, részben karszalagos pártszolgálatos, részben honvéd egyenruhát, részben német egyenruhát viselő fegyveres egyének hatoltak be, egyenesen az óvóhelyre tar­tottak, az ott lent talált zsidókat szidalmazták, bántalmazták, majd fegyverkutatás címén motozást rendeztek, apróbb használati tárgyakat, mint töltőtoll, óra, gyufa stb. elvettek, géppisztollyal először a levegőbe riasztólövéseket adtak le, majd pedig sorban lelőtték az ott találtak nagy részét, úgy­hogy a 27 sz. házban 26 nőt, 15 férfit és egy kisgyermeket lőttek agyon. Túlnyomó részük fejlövést kapott. A Wesselényi utca 29 sz. házban nagyjában hasonló körülmények között történt a fosztogatás és gyilkosság. Az itteni garázdálkodásnak egy áldozata van. A továbbiakban, úgy látszik, megzavarták őket. A sokféle egyenruha azt mutatja, hogy a gettó, s az egész város, közönséges rablók és elvetemült hullarablók hatalmába került.”

Január 14: Az államrendőrség gettó kirendeltségének pa­rancsnoka és a nyilaskeresztes párt összekötője fel­szólította a Magyarországi Zsidók Szövetsége Intéző Bizottságának temetkezési osztályát, hogy „a halottak elte­metése ügyében gyorsítsák a tempót”. Napokon át fekszenek hullák az utcákon és olyan üzlethelyiségekben, amelyek az utcára nyílnak. A tetemeket szállítsák a Kazinczy utca 44-be vagy hántolják el a Klauzál téren. A német hatóságok paran­csára távolítsák el a hullákat a Klauzál téri csarnokból. Do­monkos Miksa utasítása: A temetkezés az előírt mozgási időnél [értsd: kijárás] korábban (ha kell, egészen korán), szükség esetén akár a sötétség beállta után is teljes erővel bonyolíttassék le.”

Egy bizarr epizód a tragikus napokból. 1945. január 16/17-én egyenruhás magyar rendőr jelentkezett a gettó egyik (zsidó) kapuőrségénél (Wesselényi utca 4), azzal, hogy a szemközti épület alagsorában, alkalmasint a moziteremben (a volt Viktória Biztosító bérházában, később Filmmúzeum, ma: Broadway), egy zászlóalj rendőr van elszállásolva, és meg akarják adni magukat a kapuőrségnek.

Január 16-án az orosz katonaság elérte az Új-Lipótvárost és felszabadította a védett házakat, a nemzetközi gettót. Január 18-án reggel 9 óra tájt felszabadult a nagy gettó is. Az első orosz katonák – egy kisebb német egységgel folytatott tűzharc után – a Wesselényi utcai kapu felől, egy óvóhelyen át hatoltak be a gettó területére. Az utcák üresek voltak. Röviddel ez után megnyílt a Dohány utcai kapu is. Még aznap, másnap ezrek és ezrek estek neki a palánknak, amely a gettót körülvette, hogy ledöntsék. A Wesselényi utca 44 épületét, a gettó kórházát, 1945. január 20-án gránát találat érte, többen meghaltak, orvos, műtősnő, betegek.

A gettó felszabadulását egyszerű emléktábla örökíti meg a Hősök templomának kertjénél, a Wesselényi utcai falon. A táblát 1993 elején róse kezek megrongálták, de fénykép alapján sikerült nyomban helyreállítani.

A Hősök temetőjének Dohány utca felé eső oldalán, a Zsidó Múzeum épületének árkádjainál áll – nagyjából éppen Herzl egykori szülőháza helyén – az emlékezés emlékműve (Zákhor). Az elnevezés (Deut. 25,17-19) az askenázi szer­tartásra utal: Jóm Kippur-kor és bizonyos nagyünnepek utolsó napján a szertartás is megemlékezik a község halottairól és mártírjairól (Jizkor). A Wesselényi utcában, a Do­hány utcai zsinagóga és a Hősök temploma közötti kis téren áll a budapesti gettó emlékműve (1990).

A pesti gettó a felszabadulás után

Pesten körülbelül 70 000 lélek menekült meg a pusztulástól.

Az ideiglenes kormány 1945. március 17-én hatályon kívül helyezte a zsidótörvényeket. Az országgyűlés az 1946: XXV. tc.-ben, melyet november 25-én hirdettek ki, megbélyegezte az elmúlt időszak zsidótörvényeit, és létrehozta a vallásuk vagy zsidó szár­mazásuk miatt üldözöttek támogatására szolgáló Alapot. Az Alap nem folytatott semmi érdemi tevékenységet, s a későb­biekben még az annak idején rendeleti úton, leltárak felvétele mellett a zsidóktól letétbe átvett vagyon is valahogyan elke­veredett az állami pénzkezelés zsákjában.

Még az 1946: XXV. tc. parlamenti elfogadását megelőzően, az Országos Református Szabad Tanács, ame­lyet Bereczky Albert, a háború után államtitkár (1945-1946), később ref. püspök (Dunamelléki Ref. Egyházkerület, Buda­pest) (1948-1958), a korszak politikai életének egyik jelentős – sokat vitatott szerepet játszó – egyházi személyisége kezdeményezett, másokkal együtt: a Szabad Tanács nyíregyházi gyűlésén (1946. augusztus 14-17) egy nyilatkozatot adtak ki: „A reánk nehezedő felelősség súlya alatt és a zsidósággal szemben elkövetett mulasztások és bűnök miatt is népünkkel együtt bűnhődve – átérezve azt a szörnyű fájdalmat, amit az életben maradt zsidóság szeretteinek em­bertelen elhurcolása és borzalmas kiirtása miatt hordoz -, megkésve bár, de most Isten színe előtt bocsánatot kérünk a magyar zsidóságtól.” A Szabad Tanács élesen támadta a református egyház hivatalos vezetését. Ravasz László a bocsánatkérés elutasításával válaszolt: A magyar református egyház (…) nem kért a zsidóktól bocsánatot, egyszerűen azért, mert (…) nem helyes a mások bűnéért kérni bocsána­tot…” (1946. szeptember 25). Püspökének – és apósának – erre a megjegyzésére is célzott később (1948), „Zsidókérdés Magyarországon 1944 után” című tanulmányában, Bibó István, amikor megjegyezte: Mikor pedig egyházi férfiaknak egy nem hivatalos gyülekezete a magyar nép s a maguk egyháza nevében egyenesen bocsánatot kért a zsidóságtól, e túlzottnak ítélt megalázkodást az ingerültségnek egy igen érezhető morajlása utasította vissza. Ravasz, utóbb (1960), a zsidótörvények felsőházi vitájában kifejtett nézeteiről, s talán a zsidóüldözések idején tanúsított magatartásáról is: „Egy tévedésemet beismerem. Nem szabad zsidó hibákról beszélni akkor, mikor a vak és vad antiszemitizmus a zsidók torkára tette a kést. Akkor a kést kell kicsavarni a gyilkos kezéből. Ebben én is vétkeztem. Mea culpa!” Más egyházak magas vezetői, akiknél Ravasz bizonyosan határozottabb volt le­galább a titkos közbenjárásban a kormánynál, még azt sem mondták, amit ő: Mea culpa.

(14) Sorstalanság

Nem utcákhoz, terekhez köthető: egész Budapesthez az 1945 tavaszán, nyarán koncentrációs táborokból, gettókból visszatérők története; talán jelkép értékkel is egy regényrészletben.

Pár lépés után a házunkra ismertem. Megvolt, épségben, teljes rendben. A kapualjban is a régi szag, a rácsos aknájában nyugvó rozoga lift meg a sárgára koptatott öreg lépcsők fogadtak, s följebb, a lépcsőház egy bizonyos meghitt ka­nyarulatát is ott üdvözölhettem. Az emeletre érve, csönget­tem ajtónkon. Hamarosan ki is nyílott, de épp csak annyira, amennyire a belső zár, amolyan kampós retesz, rigli lánca megengedte, s meg is lepődtem kissé, mivel efféle szerkezetre régebbről nem emlékeztem. Az ajtórésből is ide­gen arc: körülbelül középkorú nőnek a sárga és csontos arca nézett ki rám. Kérdezte, kit keresek, s mondtam neki: itt lakom. – Nem – felelte ő -, itt mi lakunk -, s már csukta is volna az ajtót, de nem tudta, mivel a lábamat visszatartot­tam. Próbáltam néki elmagyarázni: tévedés, hiszen innen mentem el, s egészen bizonyos, hogy itt lakunk, ő meg viszont nékem bizonygatta: én tévedek, minthogy itt két­ségkívül ők laknak, szíves, udvarias, de sajnálkozó fejrázás­sal, miközben ő az ajtót becsukni, én meg ebben visszatartani iparkodtam egyre. Egy pillanatban aztán, mikor fölnéztem a számra: nem véthettem-e el tán mégis az ajtót, s ezalatt engedhetett, úgy látszik, a lábam, az ő törekvése bizonyult sikeresnek, s hallottam, amint a becsapódó zárra kétszer is ráforgatta a kulcsot.”

(Kertész Imre, Sorstalanság, 1961, megjelent: 1975)

(15) Bríha

Fejezet a magyar zsidóság háború utáni – egyelőre megíratlan – történetéből.

Brícha (beríha): „menekülés”; a gettókban, koncentrációs táborokban életben maradottak, a túlélők (seérit ha-peléta, a „megmenekült maradék”) illegális kivándorlása Palesztinába a második világháború végén és a háborút követő években (1944-1948). Az üldöztetések során életben maradt közép- és kelet-európai zsidók tömeges me­nekülésének 1945 nyarától kezdődően Budapest volt az egyik csomópontja.

Az Abba Kovner (1918-1988) által még a vilnai gettó korában életre hívott és vezetett szervezet, mely így is nevezte magát („Brichah”), meghatalmazottakat (saliah) küldött Budapestre (Moshe Ben-David, Gaynor Ja­cobson és mások), s ezek – Pozsony és Bécs mellett – innen indították tovább, nagyobb csoportokban, a Lengyelország­ból, a Szovjetunióból (még Közép-Ázsiából is), Észak-Európából tömegesen érkező zsidókat, akiknek a számát, minden illegális alijjá-t számolva, összesen körülbelül 250 000 főre tehetjük, Salzburgba, Tarvisióba, onnan pedig különböző Földközi-tengeri kikötőkön át Palesztinába. (A ciprusi menekülttáborokat is ezek a csoportok töltötték meg: azok, akiket az angol hatóságok nem engedtek partra lépni közülük.) Magyarországi öle is több mint 15 000 volt közöt­tük. A pesti hitközségi vezetés (Stöckler Lajos elnök) készségesen együttműködött a szervezettel, segítette őket, a magyar kormány pedig szívesen szemet hányt, mert a költ­ségek fedezetét a Joint és más szervezetek a Nemzeti Bank­hoz utalták át külföldről. A különvonatok utasait a határőrség útlevél vagy egyéb okmányok nélkül is átengedte. 1946 márciusában a belügyminiszter, illetve a határőrség pa­rancsnoka (mindketten a Kommunista Párt vezető személyi­sége) váratlanul felfüggesztette a szervezett akciókat, arra hivatkozva, hogy a csoportokban menekülni próbáló fasiszták is vannak. (A vád egyetlen lehetséges értelmezése: a koncentrációs táborok, halálmenetek, gettók életben maradt volt foglyai segédkezet nyújtanak volt fegyveres őreiknek, hogy elszökjenek a törvényes úton való felelősségre vonás elől.) Ezután már csak bizonyos korlátok között nyílt le­hetőség további kivándorló csoportok elindítására. Végül aztán 1949 tavaszán (március 13) egy kirendelt felszámoló bizottság kimondta a magyar cionista szervezetek feloszlását. Május folyamán a rendőrség, illegális kivándorlás szervezésének vádjával, tíz magyar cionista vezetőt őrizetbe vett. Ez a lépés nemcsak véget vetett a nyilvános cionista tevékenységnek: komoly fenyegetést jelentett minden más zsidó szervezet, mindenféle zsidó közösségi élet számára, és megakadályozta a további alijá-t Magyarországról vagy Magyarországon át. Az 1949 őszén lefolytatott politikai perekben éppen azokat a kommunista politikusokat vádolták meg a cionistákkal való együttműködéssel, akik korábban – államhatalmi pozíciójukban – akadályokat gördítettek a cionista szervezetek munkája elé vagy az állam javára sápot vetettek ki a nemzetközi szervezetek által a korábbi üldözöt­teknek küldött segélyekre.

Az államhatalom, mint alig néhány évvel azelőtt, ismét a zsidók szabadságát korlátozta először; és a zsidó szabadság korlátozása, mint néhány évvel azelőtt, ismét csupán a kezdete volt az egész társadalmat maga alá hajtó dik­tatúrának.

Részlet az MTA Judaisztikai Kutatócsoport és a Budapesti Városháza által 1994 második félévében megjelenő, Zsidó Budapestünk, Emlékek, történelem, szertartások című kötetből. Szerkesztette Komoróczy Géza.

Címkék:1994-10

[popup][/popup]