A paróka története
A test Isten temploma – tartja a zsidó vallás, ezért tiszteletadás illeti meg az öltözködésben is. A szerénység és a szemérmesség parancsa bizonyos értelemben mindig is egyfajta öltözködési ön- korlátozást jelentett, mindkét nem számára. Ehhez járni még a szétszórt zsidóságnak a többségi társadalomhoz való viszonya, mely a történelem során hol a hétköznapi ruházkodásban is megnyilvánuló rejtőzködésre, hol – külső nyomásra – speciális, megkülönböztető öltözetre késztette őket. Ilyen volt például a rodella (színes posztókarika), fejfedőként a csuklya vagy a judenhut (csúcsos kalap). A negyedik lateráni zsinat 1215-ben rendeletileg szabályozta az európai zsidóság öltözködését (ennek magyar megfelelője az 1279-es budai zsinat, mely vörös posztóból készült, kör alakú jelet rendelt ruhájukra), abból a célból, hogy megalázza őket, és egy – még az öltözködésben is – aprólékosan hierarchizált és szabályozott korban megkülönböztethetővé tegye a zsidóságot.
Mindez annak közvetett bizonyítéka, hogy a középkorban nem lehetett egyértelműen megkülönböztetni a zsidókat keresztény társaiktól, ezért volt szükség különleges szabályozásra.
A női haj minden kultúrában különleges erővel bír, férfi szempontból „veszélyes”, ezért házasság után feltétlenül be kell fedni, hiszen az asszony csak férjének fedheti fel nemiségét teste a férjéé. Rite de passage-ként ismeri a kultúrantropológia, mikor kultúrkörtől függően, esküvő után a fiatal asszony kontyba rakja, kendő vagy főkötő alá rejti hajkoronáját, a mohamedán vallásban pedig teljes testét, még szemét is lepellel fedi, ezzel jelezve környezetének, hogy élete más szakaszába lépett. Fedetlen fővel csak lányok (jelen esetben ez konkrétan szüzet jelent) jelenhetnek meg. A kelet-európai zsidó nők körében kialakult a parókaviselet hagyománya. Eredete már-már homályba vész, a kutató az (el)hallgatás különleges nehézségeivel küzd, mint oly sokszor, ha nőkkel kapcsolatos tényekre kíváncsi a történelemben.
A paróka, avagy sejtli (esetleg perük a francia „perruque” szóból) körül már a Misnában felmerült az a később még jobban kiteljesedő vita, erkölcsös-e viselete vagy sem (mivel úgy nézhet ki, mintha természetes haj lenne). Egyfajta változata a talmudi időkben (i. sz. 3-5. század) mint a természetes haj divatos kiegészítője jelent meg, de kendőcske fedte, s még hosszú időnek kellett eltelnie, míg kiváltotta a fejkendő használatát. A középkorban a házas asszonyok levágták vagy leborotválták hajukat, és azt kendővel fedték, egy tincs sem lóghatott ki alóla. A már említett külső szabályozás részeként a 13. századtól kezdve Európa több részén a zsidó nőknek két kék csíkkal ellátott fátylat (oralia, ha négyszögletes volt: cornalia) kellett hordaniuk. A teljesen befedett női fej már a második századi Tertullianusz idejében is a zsidó identitás egyértelmű jele volt. A 16. századi Franciaországban azonban a nemesi nem zsidó férfiak és nők egyaránt viseltek parókát, s feltehetőleg ez a divat jelent meg a tehetősebb zsidó nők hajviseletében is, akik öltözködésükben a többségi társadalomhoz szerettek volna hasonulni. A paróka elterjedését bizonyítja az is, hogy pont a 16-17. századtól kezdve jelennek meg a rabbinikus irodalomban a sejtli-t támadó írások. A híres pozsonyi Talmud-tudós, Szófér Mózes (1763-1839) kifejezetten megtiltja családjában a paróka használatát, de a szokás hamarosan annyira elterjed, hogy J. B. Hurewitz (1868-1935) már engedményt tesz, s bár elméletileg továbbra is a törvény megszegéseként értékeli a kendő helyett a sejtli-t, a gyakorlatban elismeri, hogy olyannyira elterjedt szokásról van szó, hogy Izrael minden lányát erkölcstelennek kéne bélyegezni, ami nyilvánvalóan abszurd lenne. A paróka erkölcsi rehabilitációját ugyanakkor már a híres krakkói Talmud-tudós, Sulhán Árukh askenázi kommentátora, R. Mose Isszerlesz (1525-1572) elvégezte, mivel engedélyezte, hogy a paróka töltse be a fejkendő szerepét Talán ezért sem található meg a paróka hagyománya a szefárd zsidók körében
Juhász Borbála
Címkék:2001-02