A Pápa nem ment Jeruzsálembe

II. János Pál pápa a Kuvait elleni iraki agressziót a nemzetközi jog legelemibb szabályai megsérté­sének nevezte, ámde kezdettől fog­va elutasította a kis arab ország katonai erővel történő felszabadí­tásának a gondolatát. Amikor az Amerika vezette szövetséges hatal­mak előbb légi, majd szárazföldi hadműveletekbe kezdtek Irak el­len, a katolikus egyházfő fájdal­mának és keserűségének adott hangot, mert „a fegyverek logiká­ja” kerekedett felül. II. János Pál január utolsó napjaiban nyo­matékosan sürgette az Öböl-há­ború befejezését.

Lehet hivatkozni arra, hogy a katolikus világegyháznak nem he­lyi vagy regionális konfliktusok elrendezése, nem az azokban fel­használt módszerek helyeslése, nem az egyik vagy a másik viszálykodó fél pártfogolása a fel­adata, hanem a legáltalánosabb erkölcsi elvek hirdetése. E gondolatmenet szerint a pápa éppen ez­zel a pártatlan békefelhívással szolgálta a leginkább egyháza fő feladatának megvalósítását.

Azt hiszem azonban, ez az ér­telmezés irreálisan elvont. A pá­pai felhívás a Szaddam Huszeinnek megadott hosszú türelmi idő lejárta után, akkor hangzott el, amikor már semmi esély nem volt arra, hogy az agresszor katonai eszközök nélkül észre téríthető.

Olyan pillanatban hangzott el, amikor az agresszor elleni szö­vetségnek egységre, határozott­ságra és ehhez politikai és er­kölcsi támogatásra volt szüksé­ge. A tekintélyes svájci lap, a Neue Zürcher Zeitung szemleíró­ja méltán mutat rá: az egyházfő szózata és nyomában az itáliai katolikus publicisztika túlnyomó része figyelmen kívül hagyta, hogy a katonai akcióra a Bizton­sági Tanács határozata értelmé­ben került sor, és hogy „a fegy­verek logikája” nem az Irak elle­ni akció megindulásakor jutott először szóhoz, hanem 1990 au­gusztus 2-án, a Kuvait elleni ag­resszió napján.

Az NZZ szerzője kiemeli: Olasz­országban nem is a baloldal, hanem – miután a Vatikán az alaphangot megadta – a katolikus szavazótá­bor bizonyos rétege volt annak a pacifista mozgalomnak a hordo­zója, mely Nyugaton az agresszor megrendszabályozásával szembefordult.

A pápa ugyan nem tette formá­lisan a magáévá Szaddam Huszeinnek azt a követelését, hogy a kuvaiti ügyet össze kell kapcsol­ni a palesztin kérdéssel, minda­mellett üzenetében egyenrangú problémaként szerepel az Öböl­válság, a palesztinok sorsa, Je­ruzsálem státusza és Libanon agó­niája. Bár senki sem vitatja, hogy mindezek valóságos és nehéz vi­takérdések, egyenlő szintre és rangra állításuk az agresszor elleni harc megindulása pillanatában nem szolgálta a békés kibontakozást.

De talán megengedhető, sőt kívánatos is, hogy egy olyan er­kölcsi nagyhatalom, mint a Vati­kán, épp akkor vonja el a világ közvéleményének és a politika csi­nálóinak a figyelmét magasabb összefüggések és tágabb horizon­tok felé, amikor azt a harc gya­korlati tennivalói kötik le -viszonozhatja valaki fenti érveimre.

Valóban, de ebben az esetben szükség lenne arra is, hogy ez az erkölcsi nagyhatalom egyenlő távolságot tartson minden érde­kelt féltől, és ne hagyja belevon­szolni magát helyi érdekek szöve­vényébe, még akkor sem, ha a saját helyi érdekeiről van szó.

Aligha véletlen, hogy Róma zsidó közössége épp az Öböl-há­ború második felvonása kezdetén, január végén látta elérkezettnek az időt arra, hogy felhívja a pá­pát: politikailag tarthatatlan, erköl­csileg igazolhatatlan, hogy a Vati­kán 42 év óta mindmáig nem ismer­te el de jure Izrael Államot. A ró­mai zsidóság e megnyilatkozását kö­vetően a katolikus egyházfő ugyan együttérzéséről biztosította az iraki rakétatámadásoktól sújtott izraelieket, illetékes vatikáni sze­mélyiségek azonban kifejtették, hogy Izrael vatikáni elismerésének

és a diplomáciai kapcsolatok felvé­telének még nincs itt az ideje, ennek feltételei vannak.

Előbb legyenek Izraelnek nem­zetközileg elfogadott határai, ren­deződjék a palesztin kérdés, nem­zetközileg szavatolt statútum rög­zítse Jeruzsálem szent város jelle­gét, és oldják meg az izraeli el­lenőrzés alatt álló területek kato­likus lakosainak a problémáját. Eszerint tehát a Vatikán elvárja az egész izraeli-arab konfliktus megoldását, csak azután hajlandó megjelenni Jeruzsálemben. Nem veszi tudomásul, hogy ha már előbb megjelennék ott, azzal meg­gyorsíthatná a megoldást.

A Vatikán az Izrael irányában való nyitással bizonyos kockázatot lenne kénytelen vállalni, és ettől – a jelek szerint – óvakodik. Arthur Herzberg rabbi, a Zsidó Világkongresszus helyettes el­nöke így vélekedett erről egy olasz lapban: „A vatikáni nyitás Izrael irányában mohamedán pressziót vonhatna a keresztény ara­bokra. A Vatikán semmiképp sem szeretné, ha csökkenne befolyása az arab világban.” A Népszabad­ság római tudósítója idézte Pietro Rossano érseket, a zsidóság kér­déseiben illetékes vatikáni bizott­ság felelősét, aki az arab orszá­gokban élő katolikusokra utalva hangoztatta: „A Vatikánnak te­kintetbe kell vennie ezeknek a közösségeknek az érzékenységét.”

Magyarán: a Vatikán enged a még csak nem is valós, hanem csupán feltételezett mohamedán­arab zsarolásnak, amikor katoli­kus egyházi érdekre hivatkozva tagadja meg a diplomáciai kapcso­lat felvételét Izraellel. A zsidók érzékenységére ugyanis nem kell tekintettel lennie, hiszen azok egyrészt jóval kevesebben vannak, mint az arabok vagy éppen a mohamedánok, másrészt az érdekei­ket nem érvényesítik zsarolással és terrorisztikus eszközökkel, mint amazok.

Hogy ez nem morális, hanem pragmatikus szempont, mely in­kább illik egy hatalmi politikát folytató világi állam kormányá­hoz, mint az elfogulatlan erkölcs­bíró szerepében fellépő Vatikán­hoz? Lehet, hogy Szent Péter utódát fájdalommal és keserűség­gel tölti el ez a dilemma, ám a gyakorlati eredmény mégis az, hogy a kárvallott a térség demok­ráciája marad: Izrael.

A télutón híre járt, hogy a kato­likus egyházfő májusban elláto­gat Jeruzsálembe. Nem a zsidó állam demonstratív elismerése vé­gett ugyan, de békéltetés és tá­jékozódás céljából, a görcsök ol­dódása érdekében. Ez a látoga­tás hagy erkölcsi és politikai je­lentőségű gesztus lehetett volna.

Elmaradt. És míg Amerika – több felől tapasztalható nyomásra – meg­kíméli a végső vereségtől a bagda­di diktátort, míg a Szaddam ellen fölkelt kurdok harci gáztól pusz­tulnak, míg Jeruzsálemben hetven éves öreg zsidókat késeinek halál­ra, ki-ki mentheti a maga tétlenségét bonyolult érdekekkel, gya­korlatias szempontokkal vagy éppen egekben járó erkölcsi igazságokkal.

A pápa, aki egyházfőként már szinte az egész világot bejárta, és éppen csak a Szentföldön nem volt még, csak a békekötés után kíván Jeruzsálembe utazni. Az erkölcsi adósságot, amelyet elődje, XII. Pius csinált, amikor hallga­tott a holocaustról, tovább növeli a zsidósággal szemben a tiara mai birtokosa, amikor nem tesz azért, hogy a béke megköttessék, s az agresszorok megszégyenüljenek.

Stark Szilárd