A nő a férfi alá vettetett? – Megjegyzések Mózes Első Könyve második fejezetéhez

Megjegyzések Mózes Első Könyve második fejezetéhez

A Biblia az elején két teremtés-elbe­szélést ismer. Már a kettő között felfe­dezhető nagy különbségek – szinte el­lentétek – mutatják, hogy ezek a szöve­gek nem elsősorban a világ keletkezé­séről szólnak, hanem az emberlétről szóló alapvető tapasztalatokat Istennel állítják összefüggésbe, és így beszél­nek róla a „világ” kontextusában. Ezek­hez az alapvető tapasztalatokhoz tarto­zik a férfi-nő viszony is, amelyet a kü­lönböző korokban, helyeken, kultúrák­ban és társadalmakban egészen külön­bözőképpen tapasztaltak, és éltek meg az emberek. A mi kultúrkörünk­ben, amelyet a zsidó-keresz­tyén hagyomány jelentősen meghatároz, Mózes 1;2 szöve­ge jelentős szerepet játszik, ami a szöveg hatástörténetéből is könnyen felismerhető. Moha a modem időnk előtt Mózes 1;2-őt még nem használtak fel a nő alárendeltségének érdeké­ben, feltűnő, hogy a mai (keresztény) írásmagyarázat nem­csak Mózes 1; 1-ben, hanem Mózes 1; 2-ben is a férfi és a nő egyenrangúságát látja.

Az ember teremtésére el­őször a 7. versben található utalás: Isten az embert (héberül: adam) a föld porából (héberül: adama) formál­ta. Az adam szó a névelővel történő használata miatt itt mint minőségi meg­határozás szerepel, nem pedig mint megszokott tulajdonnév. Adam az em­bert tehát általánosságban, mindenféle nemi megkülönböztetés nélkül hatá­rozza meg, ami azonban nem feltétle­nül vezethet egy hím-nős emberről szó­ló elképzeléshez. Azon túl lehet utalni az adam és adamah szavak közötti szó­játékra, amely a nyelvi rokonságot az ember és a föld közötti eredeti, szoros materiális és lényegi közelség kifeje­zésre használja fel. Rövid közjáték után, amely az Edénkért leírását tartal­mazza, és az ember feladatáról szól benne, a 18. verstől kezdve az elbeszé­lés visszatér az ember teremtésére. Is­ten szavaiba öltözik a meglátás, hogy az egyedüllét nem jó az embernek, és így Isten egy az emberhez illő segítőt akar teremteni. A legtöbb bibliafordítás itt egy inkább alárendelt helyzetet szuggerál, amelyben az ember mellé oszta­nak be valakit. A héber szöveg másra enged következtetni. A kívánatos más­fél olyan, aki segítőpartnerként, szük­ség elhárítójaként fellép, és aki „az em­ber szemköztije”. A héber megfogalma­zásból nem vezethető le semmiféle rangbeli különbség, az „ember szem­köztije” alapján inkább teljes és azo­nos értékű megfelelésre gondolhatunk. A megteremtett állatok (19k versek) természetesen nem bizonyulnak az emberhez illő partnernek, bár az em­berhez hasonlóan ők is a föld porából (az adama-ból) teremtettek, és így egy bizonyos megfelelést testesítenek meg. Az állatok közötti keresés sikertelensé­gének elbeszélése (irodalmi) eszköz, amely még inkább érthetővé teszi, hogy miért volt jelentős az ember szemköztijének a megteremtése a kö­vetkező elbeszélésben.

A valódi társat az ember bordájából teremtik (21 k versek), és ennek a kép­szerűségnek az a funkciója, hogy kife­jezze a teljes hasonlatosságot és azo­nos értékűséget. Másrészt minden ha­sonlóság ellenére, az asszony szó (isa) említésével a 22. versben a megkülön­böztetés is egyértelművé válik még ak­kor is, ha a nemek közötti különbségté­tel nem domborodik ki – hiszen az adam szó továbbra is az emberre álta­lában hivatkozik. Az adam bordájából való teremtés azonban egy további as­ pektust is tartalmaz. Az elbeszélés nem említ olyan szót, amely a hiányzó rész pótlására vonatkozna. Ebben utalást le­het felfedezni arra vonatkozóan, hogy a két teremtmény komplementer egy­mással, és ezáltal egymásra utalt.

A nemek közötti valódi különbségté­tel csak az embernek a 23. versben le­írt reakciójában következik. A ritmikus nyelv és az ezzel ünnepélyesen megfo­galmazott felismerés: „Ez most már csontomból való csont, testemből való test.” egyértelműen a szoros rokonság és hasonlóság kifejezése. Mindez a társ isa (= asszony)-nak nevezésében is megnyilvánul, amely szó az is (= férfi) szóból származik. A két teremtmény közvetlen egymásra utaltságát itt ismét szójáték1 fejezi ki. Még akkor is így van ez, ha a két kifejezés: is és isa közötti etimológiai kapcsolat heves viták tár­gya.2 A fordítás során e szójáték visszaadása csak részben lehetsé­ges. Legközelebb talán az angol woman-man és a Luther-fordításban található Männin-Mann áll még akkor is, ha itt már a hímnem dominanciája is beszű­rődik a szövegbe, amely a héber kifejezé­sekben ebben a formá­ban nincsen benne, különösen akkor nem, ha a két kifejezés esetében különböző eti­mológiai eredetet feltételezhetünk.

Az is szó (a héberben a férfi megne­vezése) a szövegben itt található meg először. Eszerint az „ember” csak a „nővel” való találkozásakor ismeri fel magát, mint „férfi”. A valódi társ a különbségtétel útján az embert önmaga felismerésére vezeti.

Lehetséges, hogy a 24. vers megjegy­zése, miszerint a férfi elhagyja apját és anyját, hogy együtt legyen feleségével, a korábbi matriarchális rendszer meg­szólalása a szövegben. Akkor is, ha nem, mindenesetre ellentétben áll az akkoriban megszokott patrilokális tájé­kozódással és ezzel a férfi és nő pozitív értékelését húzza alá.

1 Nem hagyható figyelmen kívül az <dA ‘adam – hmdA ‘adama szójátékkal való analó­gia.

2 Vö. ehhez az erről a helyről szóló kommen­tárokat