A NAGY FEHÉR REMÉNY
Az alábbiakban a The New York Review of Books, 1991. június 27-i számában megjelent tanulmány rövidített változatának első részét közöljük az alijázó szovjet zsidók izraeli befogadásának nehézségeiről. A téma és a közlemény súlya miatt e havi és a következő számunkban a teljes Izrael rovatot ennek az írásnak szenteljük.
A Szovjetunióból érkező bevándorlók közül sokan kutyákat tartottak karjukban, amikor leszálltak a repülőgépről, amely Izraelbe hozta őket. Ez kissé furcsának tűnt, hiszen a zsidók nem különösebben kedvelik a kutyákat. Egy kíváncsiskodó újságíró azonban hamar kiderítette, hogy a bevándorlók csupa olyan holmit is hoztak magukkal, amiről úgy vélték, hogy Izraelben értékesíthető. A szőnyegek ugyan már elfogytak, de úgy tudták, hogy tehetősebb tel-avivi polgárok újabban kutyavásárlásra adták fejüket.
Az 1990 végén érkező bevándorlókat már a repülőtéren kioktatták a gázálarc használatáról;
Szaddám Húszéin valójában nagy szolgálatot tett azáltal, hogy elterelte az arab országok figyelmét az Izraelbe érkező nagyszámú zsidó bevándorlóról. Az arab tiltakozások ellenére mintegy 200 ezer új bevándorló érkezett Izraelbe 1990 januárja és decembere között.
Amikor kitört a háború, ez az arány felére csökkent, és 1991 februárjában már csak 3000 új szovjet bevándorlót regisztráltak.
A szovjet zsidók úgy gondolták, hogy megvárják, miként alakulnak az események. Mostanában ismét feltörőben van a kivándorlási kedv és 200 ezer újabb bevándorlóra számítanak 1991 folyamán. Amennyiben ez a tendencia folytatódik, az elkövetkező néhány év folyamán akár egy millió zsidó is elhagyhatja a Szovjetuniót, hogy Izraelben telepedjen le.
Mivel Izrael jelenlegi lakossága kb. 4 millió, egy milliós nagyságrendű növekedés gyökeresen megváltoztatná az ország életét – ez nagyjából ahhoz hasonlítható, mintha az elkövetkezendő öt év folyamán Olaszország teljes lakossága kivándorolna az Egyesült Államokba.
Izrael mint átmenet
A szovjet zsidók izraeli bevándorlása szorosan kapcsolódik az Egyesült Államokba való bevándorlásuk lehetőségéhez. Az 1970-es és 1980-as években mintegy 350 ezer zsidó hagyta el a Szovjetuniót izraeli vízummal a zsebében, de mihelyt Becsbe érkeztek, sokan megváltoztatták úti céljukat, és inkább az Egyesült Államokba utaztak. Az 1980-as évek vége felé a kivándorlók 85 százaléka az Egyesült Államokba ment. Az izraeli bevándorlással kapcsolatos ügyintézés a Jewish Agency (Szohnut) hatáskörébe tartozik; ez a szervezet az izraeli kormány nem hivatalos szerve. Az a tény, hogy az akkori szovjet kivándorlók közül sokan mégsem Izraelben kívántak letelepedni, két másik – ám Izraeltől független – bevándorlással foglalkozó zsidó szervezetet keltett életre illetve mozgósított: a HIAS-t (a Hebrew Immigrant Aid Society-t – zsidó bevándorlási segélyszervezet) és a JDC-t (American-Jewish Joint Distribution Committee). A HI AS főleg az Egyesült Államokba irányuló bevándorlással foglalkozott, fő tevékenységi köre a Washington által kiadott bevándorlási vízumok megszerzéséhez kapcsolódó papírmunka elvégzése volt. A JDC a szovjet kivándorlók ellátását vállalta magára, amíg azok megkapták amerikai, izraeli vagy más országbeli vízumjaikat. Ugyanakkor a Szohnut csak azokkal foglalkozott, akik Izraelben kívántak letelepedni. A JDC és az Egyesült Államok kormánya között kötött megállapodás értelmében ez utóbbi magára vállalta, hogy megtéríti mindazon személyek költségeit, akik később megkapták az amerikai bevándorlási engedélyt.
Hamarosan három komoly nézeteltérés került felszínre. Az első nézeteltérés az izraeli kormány, illetve a Szohnut és az Izraelen kívüli szervezetek között robbant ki. A Szohnut úgy vélte, hogy a kivándorlók „Izrael államhoz tartoznak”, mivel a Szovjetuniót izraeli vízummal hagyták el. Az Egyesült Ąllamokban néhány amerikai zsidó támogatta azt a cionista elvet, hogy „Izrael a zsidó élet központja”, ám a többség inkább a kivándorlók szabad választásának liberális elvét támogatta.
A második nézeteltérés Izrael és az Egyesült Államok között bontakozott ki, mivel Izrael ebben az esetben is azt vallotta, hogy a kivándorlók hozzá „tartoznak”. A harmadik vitás kérdés az amerikai bevándorlási kvóta emelése körül alakult ki. Az 1970-es és az 1980-as évek elején az Egyesült Államokba bevándorló szovjet zsidókat a szovjet menekültek kvótájának részeként tekintették. Gorbacsov hatalomra kerülésével azonban a korábban megállapított kvóta kevésnek bizonyult, és felmerült emelésének kérdése. Ugyanakkor az ázsiai (főleg vietnami és kambodzsai) bevándorlók szervezetei szintén kvótaemelést követeltek. Az izraeli kormány nem támogatta a kvótaemelést, de ezt nyilvánosan nem vallhatta be, mivel az amerikai zsidóság nagy része támogatta a kivándorlók szabad választásának elvét, vagyis hogy saját maguk dönthessék el, Izraelben vagy más országban kívánnak-e letelepedni. Különböző zsidó szervezetek fejtettek ki nyomást a Reagan-kormányzatra, melynek eredményeképpen jelentősen kibővült az olyan bevándorlók köre, akik ugyan nem kaphatnak állampolgárságot, sem bármifajta állami segélyt, ám munkavállalási engedélyhez hozzájuthatnak, amennyiben valaki felelősséget vállal értük. E bővülés nagy pénzügyi terheket rótt az amerikai zsidóság vállára, és néhány amerikai zsidó szervezet éppen emiatt Izraelbe irányította a kivándorlókat. Az amerikai törvények szerint annak, aki menekültként lép be az ország területére, bizonyítania kell, hogy hazájában politikai nézetei vagy vallásos meggyőződése miatt üldözik, illetve, hogy más ország nem fogadja be. A HIAS segítséget nyújtott az előbbi bizonyításában. Mivel azonban Izrael készségesen befogadta volna őket, a menekültek a második feltételnek nem feleltek meg, ám a Reagan-kormány szemet hunyt ez utóbbi felett.
Egy 1991 áprilisában, a szovjet zsidó bevándorlók körében végzett reprezentatív közvélemény-kutatás szerint, arra a kérdésre, hogy „Ön szerint melyik országban boldogulna jobban?”, a megkérdezettek 46 százaléka Izraelt választotta, 11 százalék az Egyesült Államokat jelölte meg, míg 40 százalék nem látott jelentős különbséget a két ország között.
A bevándorlás költségei
Szaddám Huszein Scud rakétáin kívül januárban a leggyakoribb társalgási témát a szovjet bevándorlók adták. Izraelnek még a legszerényebb számítások szerint is legalább 20 milliárd dollárra lenne szüksége az elkövetkező öt évben, hogy befogadhassa az egymillió bevándorlót, s ez az összeg nem csupán az alapszükségletek, az élelem, az orvosi ellátás és a lakhatás biztosítására szükséges, hanem olyan beruházások fedezésére is, amelyek munkalehetőségeket teremtenének. E pénzösszeg nagyobb részét amerikai és európai bankok fedeznék, ám ehhez az amerikai kormánynak kellene garanciát vállalnia. Ezzel kapcsolatban két kérdés merül fel: az egyiket nyilvánosan teszik fel: megadja-e az Egyesült Államok a szükséges pénzösszeget és garanciát, a másik egyelőre csak találgatás: kér-e az Egyesült Államok valamiféle politikai árat e garanciákért? Amennyiben Izrael képtelen lesz 25 milliárd dollár kölcsönt felvenni az elkövetkezendő öt év során, felettébb súlyos gazdasági és társadalmi krízishelyzettel kell szembenéznie.
Az Izraelbe történő bevándorlás tehát könnyen megváltoztathatja a „nyomásgyakorlás Izraelre” kifejezés értelmét. Izrael az az ország, amely a legnagyobb amerikai segélyt kapja; 1973 óta az Egyesült Államok évi 3 milliárd dollárt folyósított gazdasági és katonai segélyek formájában: a „nyomásgyakorlás Izraelre” korábban ezen összeg csökkentésének veszélyét jelentette. Ez a veszély valójában nem jelentkezik, hiszen az izraeli lobby és annak amerikai zsidó támogatói a kongresszusban kellőképpen erősnek bizonyultak az évi 3 milliárd dollár biztosítására. Ám egy további 25 milliárd dollár iránti szükséglet elvben sebezhetővé teszi Izraelt az esetleges amerikai nyomásra, különösen, ha az Egyesült Államokban recesszió van.
Ez a tényező jelentheti a szovjet bevándorlás politikai jelentőségét a Bush által kidolgozott közel-keleti „Új Rend” keretein belül. Bármi történjék azonban, Izrael számára drámai következményekkel járhat.
Belső átalakulás
Izrael, amely sok szempontból még mindig harmadik világbeli ország, egy nagyhatalom egyetemet végzett elitjének nagy részét fogja befogadni. Míg az izraeli munkavállalók közül csupán 0,6 százalék büszkélkedhet természettudományi diplomával, ez az arány 7,1 százalék a bevándorlók között. Vagyis mintegy tizenkétszer több természettudományos végzettségű szakember található a bevándorlók között, mint az izraeli lakosság körében. Tizenháromszor annyi mérnök és építész, négyszer annyi technikus, és majdnem hatszor annyi orvos. A szakképzett és szakképzetlen munkások aránya pedig jóval alacsonyabb, mint Izraelben. E statisztikák azonban részben félrevezetőek.
Az izraeli gépre felszálló bevándorlók közül sokan, akik Kohn úrként szálltak fel, dr.
Kohnként szállnak le, vagyis közülük néhányan pár egyetemi évvel is gazdagodnak a repülőút néhány órája alatt. A hamisítványoktól eltekintve, meglehetősen nehéz a szovjet diplomák értékelése nyugati mércével. Néhány év óta Izrael minősítő vizsgákat ír elő a külföldi orvosoknak (míg az Egyesült Államokból és Kanadából érkező orvosok esetében ettől eltekint, hiszen ott meglehetősen magas a mérce). Az orosz orvosok 70 százaléka tavaly elbukott ezeken a vizsgákon, és csak 15 százalékuk ment át anélkül, hogy előtte különféle tanfolyamokon vett volna részt. Az orosz bevándorlók arra panaszkodnak, hogy a vizsgáztatók lepontozzák őket, mert védik a helyi orvoskamara érdekeit. Az izraeli vizsgáztatók szerint a vizsgák nem jelenthetnek különösebb nehézséget, és arra hivatkoznak, hogy az Argentínából érkezett orvosok 65 százaléka, és az európai orvosok 75 százaléka sikeresen letette a vizsgákat anélkül, hogy előtte tanfolyamra járt volna.
Az orvostudomány és a biológia azonban nem örvend túl nagy megbecsültségnek a Szovjetunióban, és az orvosok presztízse is jóval alacsonyabb, mint Nyugat-Európában – sokkal alacsonyabb, mint pl. a fizikusoké. A különböző izraeli munkáltatók, akikkel beszélgettem, szintén megosztottak a kérdést illetően. Néhányukra kellemes benyomást tett a bevándorlók műveltsége, képességeik és komolyságuk; mások viszont megvetéssel beszélnek róluk, és állításuk szerint jobbára csak csetlenek-botlanak a modern technológia láttán. A legtöbb közgazdász azonban osztja Michael Bruno, az Izraeli Nemzeti Bank elnökének nézetét, hogy az egymillió szovjet bevándorló sikeres befogadása megduplázza Izrael „humán tőkéjét”, vagyis a munkaerő gazdasági értékét, melynek az iskolai végzettség igen fontos eleme.
A szovjet bevándorlóknak hatalmas előnyük van az izraeliekkel szemben iskolázottság tekintetében. A bevándorlók 40 százaléka 13-15 évig tartó iskolai tanulmányokat tudhat maga mögött, szemben az izraeli 15 százalékkal. A bevándorlók 16 százaléka több, mint 16 évet töltött különböző oktatási intézményekben. Egyes számítások szerint a szovjet bevándorlók 2 százaléka – ez kb. négyezer fő – megfelelő végzettséggel rendelkezik ahhoz, hogy egyetemen oktasson. Közöttük meglehetősen sok a matematikus – az Izraelben jelenleg meglévő matematikai tanszékek többszörösét megtöltenék. Úgy vélik azonban, hogy azok, akik még meg sem érkeztek, ha lehet, még tehetségesebbek és képzettebbek, hiszen akinek több vesztenivalója van, nehezebben szánja rá magát a távozásra.
Bevándorló-típusok
Kevés izraeli ismeri igazán a bevándorlókat; ennek ellenére folyvást arról beszélnek, hogy milyenek, és ennek nagy része bizony közhely. Mielőtt megérkeztek volna az új bevándorlók, ritkaságszámba ment az olyan izraeli számítógépes programozó, aki verset írt, vagy akár kívülről tudott volna verseket. Senki sem csodálkozik azon, hogy a szovjet bevándorlók erre képesek. Amint az várható volt, mélységesen gyanakvóak mindenféle ideológiával, s különösen a szocializmussal szemben. Egy tanár ismerősöm mesélte, hogy az egyik bevándorló iskolás arról panaszkodott, hogy az iskolában ahelyett, hogy matematikát tanulna, „leninizmusra” oktatták. A fiú, mint utóbb kiderült, a kötelező bibliaórákat értette ezen: számára a Biblia inkább Izrael hivatalos ideológiájának, semmint kultúrájának része, és számára minden hivatalos ideológia „leninizmus”.
Az 1930-as években is volt egy nagy bevándorlási hullám Palesztinába, és a Hitler elől menekülők nagy részének magasabb képzettsége volt, mint a helyi zsidó lakosságnak. A szovjet zsidókhoz hasonlóan, az akkori német bevándorlók nagy része sem volt cionista, és szakmai-tudományos képzettségük lenyűgöző volt. Meglepően kompetensnek és felelősségtudattal átitatottnak tartották őket, de a Kelet-Európából érkezett telepesek humortalan, lelketlen embereknek tekintették őket, akik képtelenek megérteni a szenvedést. A szovjet bevándorlókról kialakított vélemény egészen más. Korántsem tartják őket robotszerű lényeknek, és sok szó esik a „szláv lélekről”.
Ezek az elképzelések azonban végső soron olyan fikciókon alapulnak, amelyeket az emberek maguk teremtenek. A tények azt mutatják, hogy a szovjet bevándorlók idősebbek a többi izraelinél, kevesebb gyermeket nevelnek és kevés közöttük a fiatal. A bevándorlók átlagéletkora 32 év, míg az izraeli lakosságé 27. Az öt év alatti gyerekek Izrael lakosságának 12 százalékát alkotják, míg a bevándorlók körében ez csupán 8 százalék. Á bevándorlók 34 százalékának csak egy gyermeke van, szemben az izraeli 21 százalékkal. Az átlag szovjet bevándorló család három főből áll. Többségük érett, magasan iskolázott és képzett ember, kis családdal. Sokan beszélnek közülük angolul, és sok közöttük a matematikus.
A bevándorlókat „orosz bevándorlóknak” hívják, noha 1990-ben 59 ezer érkezett Ukrajnából (beleértve 12 ezer főt Kijevből), 23 ezer Fehéroroszországból, 26 ezer a közép-ázsiai köztársaságokból, és csupán 45 ezer magából Oroszországból (15 ezer Leningrádból és 10 ezer Moszkvából). Az 1970-es években a bevándorlók közül sokan a balti köztársaságokból érkeztek, és közülük jó páran emlékeztek még a szovjeturalom előtti zsidó életre. A mostani bevándorlók között alig található ilyen személy. A kommunista uralom termékei, noha többségük soha sem volt kommunista, és kevésről mondható el, hogy akár „cinikus kommunista” lett volna, azaz olyan személy, akinek neve szerepel az olyan kormánytisztviselői listákon, amelyre csak párttagok kerülhetnek fel, vagyis a nómenklatúra. Az izraeliek által a szovjet zsidókról feltett kérdéseknek van egy kellemetlen, rasszista éle: zsidónak néznek-e ki? Valójában zsidók-e? Egy 19. századi angol pszichológus, Francis Galton kidolgozott egy olyan eljárást, amely lehetővé teszi egy adott csoport kollektív portréjának megrajzolását azáltal, hogy egymásra helyezik az egyénekről készített képeket. Az összes kép közös vonásainak feltérképezése adja meg a csoport tipikus tagjának képét. Sok izraeliben él egy ilyesfajta fantomkép a bevándorlókról, akik szinte minden este feltűnnek az itteni televízió képernyőjén.
Az idősebb bevándorlók „zsidónak” néznek ki az izraeliek számára; azonban idős emberek gyakorta tűnnek zsidónak. A zsidó a hagyományos sztereotípia szerint is: egy idős ember. A fiatal bevándorlók azonban inkább orosznak néznek ki: fitos orr, széles, szláv arcok a nők között, világos, szőkés haj és acélkék szem, szemben a zsidó sztereotípia „szenvedéssel telített” barna szemeivel. Az izraeliek szemében a szovjet bevándorlók inkább gójnak tűnnek. Az európai eredetű izraeliek (az askenázok) szerint „ez remek, feljavítják az állományt, a következő nemzedék már nem lesz annyira szefárd kinézetű”, míg egy szefárd ismerősöm arra panaszkodott, hogy „askenázibbak az askenáziknál; tisztára olyanok, mint a keresztények”.
Az a tény, hogy az orosz bevándorlók nem csupán kulturálisan, hanem fizimiskájukban is megváltoztatják az izraelieket, az askenázokat reménységgel, míg a szefárdokat félelemmel tölti el. A legtöbb ember nem szívesen beszél erről. A nem zsidónak kinéző szovjet zsidókkal szembeni izraeli attitűdben bizony fellelhető egy be nem vallott, erotikus vonzódás a szépséges és titokzatos sikszék iránt.
A bevándorlókért felelős izraeli miniszter, Jichák Peresz, a szefárd ultraortodox párt képviselője. Az ő hivatala veszi pártfogásba az újonnan érkezetteket, és osztja ki számukra a letelepedési „csomagot”, melynek része egy lakásvásárlási kölcsön, egy héber nyelvtan- folyam és ideiglenes szállás biztosítása. Pereszt az izraeli történelem egyik legcsapnivalóbb miniszterének tartják. Még csak hivatalt sem tart fenn azokban a városokban, ahol több ezer bevándorló él, és az ellátásukra hivatott intézmények kaotikus állapotban vannak.
Peresz kisebbfajta vihart kavart, amikor kijelentette, hogy a szovjet bevándorlók egyharmada nem is zsidó. Néhányan úgy vélték, hogy ezzel csak szakszerűtlenségéről akarja elterelni a figyelmet, de valójában Peresz csak a két legbefolyásosabb izraeli közösségnek, a szefárd és az ultra ortodox közösségnek tett engedményt, amelyek aggodalmukat fejezték ki a szovjet bevándorlás miatt. A bevándorlók minden porcikájukban európaiak – vagyis nem szefárdok -, és nagyon szekularizálódtak – vagyis a legritkább esetben vallásosak, és szinte nincs is közöttük ultraortodox.
A vihar hamar lecsendesedett. Izraelben a bevándorlás ellenzésénél csak az anyaság ellenzése nagyobb bűn, és keményen bírálták azokat a szefárdokat, akik ezt nyíltan tették – egyik vezetőjük még levelet is írt Gorbacsovnak, melyben a zsidók kivándorlásának leállítását kérte. Mindazonáltal, amikor Izrael szerte az orosz ortodox egyház feléledéséről szóló képes beszámolók jelentek meg olyan fényképekkel, amelyek állítólagos új bevándorlókat mutattak, amint szakállas, ortodox papok megáldják őket, Peresz állítása, hogy az újonnan érkezők mintegy harmada nem is zsidó, megerősítést nyert a közvéleményben.
Szovjet zsidónak hivatalosan az tekinthető, aki a szovjet népszámlálás alkalmából zsidónak vallja magát, és a „nemzetisége” rubrikát ennek megfelelően tölti ki. Mivel a Szovjetunióban kétes dicsőségnek számít zsidónak lenni, és még a közelmúltban is számos kellemetlenséggel járt, számos zsidó minden bizonnyal „kikeresztelkedett” a népszámlálás tiszteletére. Azok, akik zsidónak vallották magukat, minden bizonnyal annak is tartják magukat, de mivel a vegyes házasságok aránya meglehetősen magas a Szovjetunióban, rengeteg házastárs és gyermek akadhat, akik hajlandók zsidónak tekinteni magukat, annak ellenére, hogy a zsidó vallási előírások értelmében nem azok, mivel anyjuk nem volt zsidó. Az ilyen nem zsidók aránya valóban elérheti akár a 30 százalékot is a bevándorlók között, amint azt Peresz állítja, sőt még az 50 százalékot, vagy akár többet is. Ezt azonban senki sem tudhatja biztosan és, az ortodoxokat leszámítva, senkit sem érdekel.
Nagy általánosságban azonban e szekularizálódott orosz bevándorlóknak – mind egyéni, mind kollektív értelemben – érdekük fűződik egy szekuláris Izraelhez, amelyben nem kell olyan vallási előírásokat és törvényeket követniük, amelyekben nem hisznek. A teológiai helyzetet egy Ukrajnából elszármazott bányamérnök így jellemezte: „Az Isten csodálatos valami lehet a paraziták számára. Azonban az, aki dolgozik, nem ér rá vele foglalkozni. Férjem és én mindketten dolgozunk.” Ez fontos politikai tényezővé válhat, mivel szekularizálódott voltuk könnyen szembefordíthatja a bevándorlókat nemcsak az ortodox pártokkal, de azokkal a jobboldali pártokkal is, amelyeknek bázisát az ortodoxok adják, és cserébe sok engedményt tesznek nekik.
Seleanu Magdalena fordítása
Címkék:1992-02