A megosztó egység

Az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (Statusquo Ante), január 20-án felavat­ta a Károly körúti Keren Or imaházat. Az ünnepség díszvendége Yonah Metzger, Izrael Állam askenáz főrabbi­ja volt, de a meghívottak között ott ta­láltuk Gulyás Kálmán egyházi ügye­kért felelős címzetes államtitkárt és – a Mazsihisz illetve az EMIH között kia­lakult feszült viszony ellenére – Heisler Andrást és Zoltai Gusztávot is.

A rendszerváltás óta egyértelmű, hogy a Mazsihisz nem képes és nem is hivatott az egész magyarországi zsidó­ságot képviselni, ez a ráosztott szerep inkább a zsidó vallás sajátosságának és a különböző irányzatokat kényszerűen homogenizáló MIOK-tól megörökölt monopolhelyzet következtében alakult ki. Az utóbbi években létrejött vallásos és világi zsidó szervezetek jobbára ba­ráti körökként, alternatív közösségek­ként működtek, de egyikük sem tudta megbontani a Mazsihisz politikában, közéletben kialakult hegemóniáját. E szempontból az első jelentős kihívást – akárcsak a többi volt szocialista or­szágban – a helyi hitközség számára a Chabad-Lubavics mozgalom tevé­kenysége jelenti. A Mazsihisz – amely csupán tavaly tette meg az első lépése­ket, hogy valódi ernyőszervezetté vál­jon – fő problémája az alacsony taglét­szám, a szervezett zsidó életen kívüli értelmiséggel folytatott párbeszéd hiá­nya, és az ifjabb generációk megszólí­tása. Előbbire, ismerve a liberális zsidó értelmiséget, a Chabadnak még keve­sebb az esélye, a vallás után érdeklődő fiatalok azonban autentikusabbnak ér­zik azokat a neológ-ortodox megosz­tástól mentes haszid közösségeket, amelyek a világ minden pontján azo­nos szellemben munkálkodnak.

Kissé ironikus, hogy éppen a Chabad, ez az első pillantásra tradicionáli­sabb közösség végzi, szabadegyeteme­ivel, tanfolyamaival, nyilvános ünnep­ségeivel – amit a háború óta mimikri­hez szokott magyar zsidóság egy része idegenkedve fogadott – azt a „visszaté­rítést”, amire a Mazsihisznek tizenöt év állt rendelkezésére. Mindezek ellenére sokakat mellbe vágott az új imaház fe­lavatására küldött meghívókon olvas­ható szöveg, miszerint ez a belváros első és egyetlen zsinagógája. Köves Slomó rabbi elmondta, a megjegyzés­sel csak arra kívántak utalni, hogy a vészkorszak óta ez az első újonnan ala­pított zsinagóga, Heisler András mégis „rossz definíciónak” tartja, csakúgy, mint a közösség névválasztását.

A fejléces levélpapíron ugyanis ez állt: Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség, alapítva 1877, újjáalapítva 2004. Az EM1H 2004 májusában tartot­ta alakuló közgyűlését, körülbelül száz­ötven érdeklődő jelenlétében. Statusquo Ante-nak régen azokat a hitközsé­geket nevezték, amelyek az 1868-as or­todox-neológ szakadás után nem kíván­tak csatlakozni egyik irányzathoz, és egyik szövetséghez sem. Nem kívántak sem újítani, sem szigorítani szokásaik­ban, és fenntartották az eredeti állapo­tot: az egyes hitközségek autonómiáját.

A debreceni zsidó hitközség szintén nemrégiben (a szerveződő EMIH híré­re) vette fel a Status Quo Anyahitköz­ség nevet, amelyet a bíróság is me­gerősített.

Az EMIH alkalmasabbnak véli ma­gát e feladatra, mivel a neológiára mint az asszimilációhoz vezető lépcsőfokra tekint, a magyarországi ortodoxiát azonban – ami részben már betagozódott a Mazsihiszbe – túlságosan befelé fordulónak tartja. Többen azért csatla­koztak az EMIH-hez, mert úgy érezték, másutt nem fogadták be őket. Részben jogos tehát a Mazsihisz félelme, hogy az EMIH elhódítja a híveket, ám szá­mos embert, aki ma már a Mazsihisz közösségeihez tartozik, éppen a Chabad vezetett el a zsidósághoz.

A Mazsihisz vallási kérdésekben il­letékes rabbitestülete – tagjainak több­sége nem is ismeri el a neológ-ortodox megosztást – kevéssel az EMIH megalakulása után kiadott egy meglehetősen barátságtalan, hivatalos állásfoglalás­nak tekintendő nyilatkozatot, amelyben tiltakoztak a régi-új irányzatot felé­lesztő, „a laikusokat félrevezető, a kongresszusi zsidóság intézményeit sértő, állítólagos hagyományokat kép­viselő” szervezet ellen, amelyet erre senki nem kért fel. Emellett marginális­nak nevezték mind az EMIH-et, mind a „mögötte álló másik irányzatot”, azaz a Chabadot. Az „állítólagos hagyomány” kitétel még helytálló is lehetne, tekint­ve, hogy a haszidizmus egykor az orto­doxia ellenében formálódott ki, ám a Satusquo irányzat éppen annyira ma­gyarországi sajátosság, mint a neológia. Egyébként, mint Köves nyilatkoz­ta, a Chabadnak nem elsődleges célja, hogy hitközségeket alapítson, inkább a már létező intézményi keretek közt próbálja segíteni a hitéletet. Köves nem tagadja kötődését, mégis úgy véli, a Stausquo csakis a saját tagságát kíván­ja képviselni, valamint a hagyományos zsidóság álláspontját igyekszik ismer­tetni olyan kérdésekben is, mint az abortusz, a kábítószer, a génkutatás vagy az orvosi műhibák.

Az aktív közéleti szerepvállalás, és az, hogy e problémákra terjedelmes ta­nulmányokban reagáltak, mutatja az alapvető szemléletbeli különbséget a két szervezet között. Míg a Chabad köztéri Hanukka-ünnepséget rendez, addig a rabbikar a zsidó hittel össze­egyeztethetetlennek tartja „a hagyomá­nyok populáris, tömegrendezvényeken való bemutatását”. Csakhogy az előb­biről beszámolnak a különböző médiu­mok, közvetíti a televízió, így ezek gyakran már egyenesen az EMIH-hez fordulnak. Ez hosszú távon azt eredmé­nyezheti, hogy a rendezvényeken szí­vesen megjelenő politikusok szemében egy ilyen, karizmatikus szellemi ve­zetők körül kialakuló csoport – ami, mint a külföldi példák bizonyítják, tömbszavazóként működik, és nem­egyszer a konzervatív erőket támogatja – komoly jelentőségre tehet szert. De ez még a jövő zenéje. Az eseménnyé válást biztosítandó, „a Mazsihiszt sértő megnyilvánulások” mellett – „Köves Slomó az első, háború után avatott or­todox rabbi”, „a magyar rabbidiplomá­nak nincs nemzetközi hitele” – a rabbi­kar legfontosabb kifogása az volt, hogy a debreceni hitközség ma is Statusquónak nevezi magát, bár alapszabályában ez már nem szerepel. Köves, rövidre zárva a problémát, a vallásszabadságra hivatkozott.

Az EMIH felvállalta egységesítő szellemiség eddig csak nézeteltéréseket generált, holott az állami támogatás megosztásának lehetősége még fel sem merült. Azon a megbeszélésen, amit a miniszterelnök, Yonah Metzger és a három irányzat vezetői tartottak, meg­állapodás született arról, hogy március 15-ig tisztázzák a kialakult helyzetet. A közösségszervezés körül forgó eszme­csere során szóba került a jelenleg az ÁPV Rt. tulajdonában lévő, Rumbach utcai zsinagóga is, amit egy parlamenti határozat értelmében a Mazsihisznek lehetősége lenne visszavásárolni vagy csere útján visszaszerezni. Ennek a zsi­nagógának a felújítását és működési költségeit az EMIH magára vállalta volna a használat fejében, de ezt az ajánlatot a Mazsihisz elutasította.

Az összejövetelt mindenki történelmi jelentőségűnek tartja, a vélemények ab­ban is megegyeznek, hogy a további együttműködés, ami eddig csak néhány gesztusban merült ki, kívánatos – ám Köves hozzátette, a zsidóság fogyása miatt kellene aggódni, és nem azon vitatkozni, ki milyen nevet választ, hiszen megosztani csak azt lehet, ami van.

Csáki Márton

A honi zsidó közélet néhány szereplője évek óta hangoztatta, hogy a Mazsihisz vitatott hegemóniáját csak a Statusquo felélesztésével lehetne megtörni, és csak így lehetne a magyar zsidók érdek- képviseletében jelentős változást elérni.

A változás megkezdődött, bár nem biztos, hogy a folytatás úgy alakul, amint tervezték.

2004-ben Magyarországon, a lubavicsi Chabad haszid mozgalom rabbi­jainak vezetésével alakult „újjá” a Statusquo Ante Hitközség, olyan, propa­gandaszempontból vonzó néven, amely egyáltalán nem jellemzi az álla­potokat: Egységes Magyarországi Iz­raelita Hitközség. Mert minden van, csak éppen egység nincs. Talán nem is kell lennie, s talán nem is árt a kihívás, amikor az ortodoxia kihalóban van, a neológia jövője bizonytalan, a modern ortodoxia és a reform épp csak élede­zik. Ám az sokak számára vitathatónak tűnik, hogy az Ukrajnából eredő, New York-i központú, ultraortodox, lubavicsi haszid mozgalom – ha mégoly nyi­tott is a szekulárisok irányában, s mé­golyjelentős „belső térítő” munkát vé­gez is a zsidóság körében mindenütt a világon – az askenázi hagyományú magyar zsidó közösség egyik irányza­tának örökébe lépjen.

A lubavicsi mozgalom egész Közép-Európában, s különösen Oroszország­ban és Ukrajnában jelentős „hadálláso­kat” szerzett az elmúlt másfél évtized­ben. Sok helyen átvették a vallási ve­zetők posztját – olykor mert nem akadt már más, hogy vallási funkciót végez­zen, és jelenlétük fenntartotta a ki­hunyni készülő zsidó életet, olykor ke­mény pozícióharcokban, pénz- és politikai tőke befektetésével. A jelentős amerikai és izraeli kapcsolatokkal bíró Chabad hívására helyi és amerikai kor­mányzati politikusok, vezető izraeli rabbik jelennek meg rendezvényeiken szerte Közép-Európában, s ez gyara­pítja tekintélyüket, növeli befolyásu­kat. Ráadásul a térségben élő vallásos izraeliek – nem lévén hiteles helyi or­todox alternatíva – előszeretettel csat­lakoznak a Chabad közösségeihez, ve­lük imádkoznak, támogatásaikkal őket erősítik.

Félreértés ne essék: minden tisztelet a Chabad-Lubavics mozgalomnak a zsidó hagyomány ismerete és a zsidó identitás nyílt vállalása terjesztésében elért eddigi eredményeiért, amelyekkel a helyi hitközségek nem tudták felven­ni a versenyt. Ám az a kimondatlan, s magyarországi névválasztásukban is érzékelhető törekvés, hogy ne részei legyenek a helyi zsidóságnak, hanem ők legyenek a helyi zsidóság, noha van még lehetőség a helyi hagyomány felé­lesztésére, joggal vált ki ellenérzése­ket. Nem szólva arról a már korábban is jelzett problémáról, hogy az általuk meghonosított imarend és dallamvilág esetenként sérti a helyi minhag (szo­kás) tiszteletére épülő hagyományos zsidó közösségszervezés elvét is. Per­sze minden rendszerszervező tudja, hogy a fejlődés kulcsa a terjeszkedés, a konkrét jelenséget elfogadni mégsem könnyű.

Nehezen megemészthető például az utóbbi évtizedek szekularizáltsága, s még az askenázi hagyományban fel­nőttek számára is, hogy a lubavicsi küldöttek, rabbik és jesivabóherek pré­dikációi a legtöbb esetben nem nélkü­lözhetik a lubavicsi rebbe, vagy más haszid mesterek csodálatos történeteit, szent cselekedeteit. Néha vonzó és ter­mékenyítő e lelkesedés, áttöri a vész­korszak utáni, máig ható letargiát, né­ha idegen és emészthetetlen. Ugyanak­kor a magyar neológ prédikáció ela­vult, anakronisztikus frázisai sem fe­lelnek meg korunk igényeinek.

A magyar zsidó közélet résztvevőit leginkább mégis az érdekli, hogy va­jon az egyházalapítás és a vele járó, illetve kiharcolható jogok: a politikai képviselet, az állami támogatás me­gosztása, netán az ingatlanigények hogyan érintik a Mazsihisz státusát, hogyan alakul át az eddigi struktúra. A zárt ajtók mögött március közepé­ig zajló tárgyalások a magyar miniszterelnök, illetve a régi és az új hitköz­ségek vezetői között részben talán választ adnak e kérdésre. Ám a többi kérdés nyitott. Például az, vajon a Chabad egyházalapítása mögött ott vannak-e a magyar zsidó közélet más résztvevői is, akik régóta szorgal­mazzák a régi, monolit struktúra megbontását.

A Chabad felrúgta a hagyományos hitközségi játékszabályokat, és a saját szabályai szerint játszik. Aki mindezt nemtetszéssel figyeli, annak aligha van más választása, mint felvenni a Cha­bad által diktált tempót. Messiásváró hevületükkel nehéz versenyre kelni, de a modern technikák terén semmi sincs, amit ne lehetne tőlük eltanulni, és még jobban csinálni.