A megmaradás akarata
Forrás: Népszabadság
2008. május / 10. Konrád György Hatvan évvel ezelőtt, 1948. május 14-én péntek délután David Ben-Gurion miniszterelnök kézjegyével látta el a frissen megalapított Izrael állam függetlenségi nyilatkozatát.
E szerint a zsidó nép először itt alakított államot, Dávid királyságát, itt teremtett nemzeti és egyetemes jelentőségű kulturális értékeket, és itt született meg az egész világ számára a Könyvek Könyve. A kétezer éven át szétszóratásban élők hűségesek maradtak ehhez a földhöz, és abban reménykedtek, hogy vissza fognak ide térni, ezáltal újra elnyerve politikai szabadságukat.
Az úttörő bevándorlók, akik a korlátozó törvény ellenére léptek e földre, amely akkor brit mandátumterület volt, felvirágoztatták a sivatagot, újjáélesztették a héber nyelvet, falvakat és városokat építettek, lendületesen fejlődő közösséget hoztak létre, amely kézben tartja gazdaságát és kultúráját, szereti a békét, de tudja, hogyan kell magát megvédenie, és most független, teljes jogú nemzetté kíván válni.
A nemrégiben a zsidó népre szakadt borzalom – az európai zsidók millióinak legyilkolása – meggyőzően bizonyítja, hogy túljutva a hontalanság kiszolgáltatottságán független zsidó államot kell teremteniük a bibliai Izrael földjén, amire jogot ad az ENSZ 1947-es határozata, amely felosztja a brit uralom alatt álló Palesztinát a zsidók és az arabok között. Ha Izrael állam újonnan érkezett is az államok közösségébe, csak modern kifejezése annak a népnek, melynek gyökerei az emberiség hajnaláig nyúlnak vissza. Az állam alapja a szabadság, igazság és béke lesz az izraeli próféták szavainak megfelelően. Az új állam minden lakójának teljes társadalmi és politikai egyenlőséget biztosít fajra, vallásra és nemre való tekintet nélkül, és szavatolja a lelkiismereti, nyelvhasználati, oktatási, kulturális és vallásszabadságot, békét és jószomszédi viszonyt ajánl fel arab szomszédainak, és részt kíván venni a közös munkában az egész Közel-Kelet fejlődése érdekében. Így a nyilatkozat.
Aznap is dúlt a háború. Ember, kapcsold ki a rádiót – mondta egy katona egy ostromlott kibucban -, elpusztulok a fáradtságtól, majd holnap meghallgatjuk a szép szavakat.
Mi újság a városban? – kérdezte titkárát aznap este Ben Gurion. Tel-Aviv ujjong, és mindenki vidám, mondta a titkár. Ben Gurion: “- Semmi boldogságot nem érzek, csak mélységes aggodalmat, mint a gyászoló egy vidám ünnepen.”
Tel-Avivot aznap egy egyiptomi repülőgép bombázta, hamarosan öt arab állam jól felszerelt hadserege támadta meg az új államot.
A táborokból szabadult hontalan férfiak és nők háttal a tengernek halálra szántan ellenálltak és győztek. A támadóknak volt hova visszavonulniuk, a védekezőknek nem volt hova menekülniük.
Hatszázezer zsidó élt ekkor Izraelben, befogadták és sátrakban elhelyezték az arab államokból bosszúból az államalapításért elűzött kilencszázezer zsidót. Annak a nemzedéknek és utódainak azóta öt háborúban kellett megvédenie az országát, amelynek területe kisebb, mint a Dunántúl, de a lakossága már elérte a hétmilliót. Ásványi kincsei nincsenek, de a modern technika élvonalában van. Hadserege erős, de oka van tartani a határokon átrepülő rakétáktól és az iráni készülő atombombától. Létébe az iszlám radikalizmus mindmáig nem tudott beletörődni.
A lakosság többsége bízik a jövőjében, de elégedetlen a politikusaival. Örülnének, ha lenne kivel megegyezni a zsidó állam és egy palesztin arab állam békés együttéléséről. A szemben álló fél csak egy tízéves fegyverszünetre hajlandó, állítólag. A lakosok létbiztonsága úgy-ahogy megvan, de mint kétezer éve minden időkben: ideiglenes.
