A megalázás és a megaláztatás regénye

(Fenákel Judit: Levélária. Ab Ovo Ki­adó 1993. 198 oldal, 333 forint)

De ugyan mi más lehetne, ha az író realista, és története a 20. század közepének negyven-ötven éve alatt játszódik? Még ha egyik főhőse nem is volna zsidó, a másik pedig nagypolgári származású, és a harmadik lumpenproletár… Vajon elkerülhették volna, hogy megaláztassanak, és másokat, időnként akaratlanul is, de megalázzanak?

A történet olyan egyszerűnek tetszik, mint egy operalibrettó.

1. felvonás. A háború előtt Grosszmann Anikó beleszeret Turián Kálmánba, de az ifjú joghallgató nem viszonozza a gyengéd érzelmeket.
2. felvonás. A vészkorszak és egy-egy házasság után Anikó és Kálmán ismét találkoznak, a szerelem kölcsönös, a beteljesülés csonka.
3. felvonás. A szerelmesek újra eltávolodnak egymástól, élik házastársaik­kal magányos életüket, mígnem az öregség vissza nem hozza közéjük az – immáron kockázatmentes – egykori harmóniát… (Mellesleg az opera, az operák, a regény legfőbb szervező ereje a történelem után. Anikó és Kálmán rajonganak az operákért, és belefeledkeznek Puccini vagy Rossini zenéjébe, miközben valódi Walkürök lova­golnak a fejük felett.)

Persze most megkérdezhetik: mért

nevezem én Fenákel könyvét a megalázás és a megaláztatás regényének? Nos nem a jó hangzás miatt. Turián Kálmán megalázza Grosszman Anikót, amikor szerelmét férfi- cinizmussal felébreszti, majd semmibe veszi. A megalázást cifrázza, hogy mindez a háború előtt történik, s a történet egyik szereplője keresztény. Aztán a történelem megalázza, s majdhogynem ki is irtja a Grosszman családot, majd – egy másik érában -, maga alá gyűri Turián Kálmánt is. Jönnek az ötvenes évek, mindkettőjüket sárba tiporják, majd Grosszman Anikó alázza meg második férjét, aki aztán erőszakkal vesz elégtételt, azaz megaláz stb. (A többi megalázó akciót helyhiány miatt mellőzzük.)

Fenákel stílusa nem egyszerűen sallang­mentes próza, mint Mándy Iván írja. Több. Átszövi a szeretetteljes irónia. A megértés és a megbocsátás lebeg minden mon­datában. (Bár tudom, ennek gyökere az ősi szemlélet: beledöglök a valóságba, ha nem nézem komédiának.) Ha nem félnék attól, hogy az irodalomtörténészek, de tán még az írónő is kikaparja a szememet, jellemzésül és nem értékítéletként, a legszívesebben azt írnám, hogy Fenákel stílusa zsidó női próza. Az ironikus realizmus, pontosabban a hiperrealizmusból fakadó ironikus felhang ugyanis Kertész Imre Sorstalanságát is jellemzi, de abban a műben nincs meg a fenákeli megértés és megbocsátás. Emberként, zsidóként folyamatosan szüksé­günk van erre a szemléletre.