A meg nem valósult ígéret földje

A meg nem valósult ígéret földje

Gereben Ágnes: „Engedd el népemet!” Zsidók a háború utáni Szovjet­unióban

(Athenaeum 2000, Budapest 2003; 416 oldal)

A kommunizmus összeomlásáig a világ harmadik legnépesebb zsidó­közössége a Szovjetunióban élt.

Erről a mintegy 2 milliós zsidó­ságról azonban mi itt Magyaror­szágon szinte semmit sem tudtunk. Nyugaton ugyan számos tudomá­nyos igényű könyv jelent meg a szovjet zsidóságról, de a művek rendszerint a szovjet statisztikák­ból kiolvasott és a disszidensek ál­tal közölt információk elemzéseire épültek. 1989 óta megváltozott a helyzet, és a spekulatív elemeket is tartalmazó szakirodalom néhány levéltári dokumen­tumokra épülő monográfiával, hiteles beszámolókkal és a vallási életre vonatkozó pontos statisztikákkal egészült ki. Ma­gyarországon a szovjet zsidóság történe­téről akkor sem jelent meg semmi, ami­kor már megjelenhetett volna. Különös volt ez az érdektelenség, hiszen mindaz, ami a Szovjetunióban történt közvetlen hatást gyakorolt Magyarországra is. Meghatározta az ország mozgásterét, befolyásolta az itt élők személyes lehetősé­geit, életmódját.

Ezt a hosszú csendet törte meg Gere­ben Ágnes történész és irodalmár, ami­kor 2000-ben Antiszemitizmus a Szovjet­unióban címmel megjelentette az első magyar könyvet a szovjet zsidóságról. E mű folytatása az „Engedd el népemet!” Zsidók a háború utáni Szovjetunióban cí­mű, most megjelent kötet.

Ez a 416 oldalas monumentális mű va­lójában „két könyv”, mert a zsidóság éle­tének bemutatása mellett részletesen fog­lalkozik a Szovjetunió történetével is. Természetesen a két téma szorosan kap­csolódik egymáshoz, mivel a szovjet poli­tika részletes bemutatása adja a mű fő té­májának történelmi hátterét. Hatalmas anyagot, közel ötven dokumentumkötetet és forráskiadványt, több mint száz mo­nográfiát, irodalmi művet és visszaemlé­kezést dolgozott fel a szerző a könyv megírásához. Ez a mű markánsan külön­bözik a nyugati világban eddig megjelent a szovjet zsidóságról szóló standard köny­vektől. Gereben Ágnes nem közöl korabeli statisztikai adatokat a zsidóság szá­máról és vallási intézményeiről, a bezára­tott zsinagógák számáról. Nem elemzi a szerző a zsidóság belső struktúráját, nem veti össze az askenázi és a szefárd közös­ség életét, és a zsidó-jiddis kultúra értéke­inek bemutatása sem tartozik a központi témák közé. De mindezeket megtaláljuk a legtöbb, újonnan kiadott nyugati és izrae­li kötetekben és a zsidósággal foglalkozó kézikönyvekben és honlapokon. Gereben Ágnes a szovjet zsidóság szenvedéstörté­netét írta meg.

A szerző rendkívül nehéz helyzetben volt. Az antiszemitizmus jelensége – a Szovjetunión kívüli világban – a politi­kai és a gazdasági élet, valamint a sok­színű sajtó és a parlamenti viták elemzé­sével jól nyomon követhető, és bemutat­ható. A szovjet társadalom azonban egy feje tetejére állított világ volt. ahol a lé­nyeg rejtve maradt, és ahol a dolgok megnevezése gyakran nem a tisztánlá­tást, hanem a félrevezetést szolgálta. A kutató számára nehéz minden szovjet té­ma, mert még a – ma sem könnyen hoz­záférhető – titkos dokumentumok je­lentős része is manipulált, és a sorok kö­zött kell olvasni ahhoz, hogy legalább halvány fény derüljön értelmükre, való­di mondanivalójukra. Az antiszemitiz­mus párthatározatok és belső titkos utasítások alapján azonban aligha doku­mentálható. A Szovjetunióban elvben mindenki egyenlő volt, antiszemita tör­vényeket nem hoztak, és a zsidók meg­bélyegzésére és a felelős pozíciókból va­ló kiszorítására hivatalos döntés, iránymutatás nem született. Az antiszemitizmus a levegőben volt, a szovjet élet ré­szét képezte. A szerző a szovjet zsidóság valódi helyzetét, életérzését, elsősorban visszaemlékezések, irodalmi művek és a korabeli sajtó alapján mutatja be. A sok tragikus egyéni sors mozaikkockájából ismerhetjük meg a szovjet zsidósorsot a negyvenes és az ötvenes években.

A bolsevik forradalmat a zsidóság felszabadulásként élte meg, de az „ígé­ret földje” a szovjet rendszerrel sem va­lósult meg. A forradalom után sokáig lappangó antiszemitizmus a harmincas évek második felében vált egyre nyíl­tabbá. 1937-től az NKVD-ből, valamint az államvezetés más bizalmi helyeiből kezdték lefokozni, illetve elküldeni a zsidókat. A szerző számos példával bi­zonyítja, hogy bár hivatalosan nem léte­zett, sok felsőoktatási intézményben mégis alkalmaztak numerus clausust a zsidó felvételizőkkel szemben. A német támadás után létrehozott Zsidó Antifa­siszta Bizottság elsősorban propaganda­célokat szolgált. Feladata többek között az volt, hogy a Szovjetunió érdekében megnyerje és mozgósítsa a nyugati köz­véleményt. A Zsidó Antifasiszta Bizott­ság a háború alatt részletes dokumentá­ciót készített a német megszállás alá ke­rült zsidóság szenvedéseiről, de az en­nek alapján összeállított Fekete könyv orosz kiadása 1990-ig nem jelenhetett meg. A háború utáni Szovjetunióban hi­vatalosan nem beszéltek a zsidók elleni irtóháborúról. Még a belső használatra készített szovjet dokumentumokban is kerülték a zsidóság említését, és az ál­dozatok valódi kilétét az „áldozatul esett békés szovjet polgárok” kifejezés­sel fedték el.

A háború utáni nyomor hozzájárult az antiszemitizmus erősödéséhez. Az evakuációból Ukrajnába, Fehér-Oroszországba visszatérő zsidók általában nem kapták vissza lakásukat, amelyeket má­sok már korábban elfoglaltak. Számos ukrán településen a zsidók éjszaka nem mertek kimenni az utcára. A szovjet kül­politika ugyanakkor nyíltan zsidóbarát volt. Irán egy részének bekebelezése és a Közel-Kelet ellenőrzése a Szovjetunió részletesen kidolgozott háborús céljai közé tartozott.

A szovjet-izraeli viszony alakulásá­nak történetét a szerző több fejezetben tárgyalja. Sztálin támogatta Izrael meg­születését, mert a zsidó államot a szovjet­hatalom előretolt bástyájának tekintette. A Szovjetunió támogatta a zsidók kiván­dorlását Közép-Kelet-Európából, sőt, segítségével cionista katonai kiképző tábo­rok is létesültek az ellenőrzése alatt álló térségben. Kár, hogy a szerző nem írja le, hogy pontosan mely országokban voltak ilyen táborok, és nem foglalkozik azzal az újabban fel-felbukkanó vélekedéssel sem, miszerint a kivándorlási mozgalmat jelentősen felerősítő 1946-os kelet-euró­pai pogromok mögött is a szovjet tit­kosszolgálatot kell keresni.

Az Izrael-barát politika azonban kétélű fegyvernek bizonyult. Izrael megszületé­se eufóriát váltott ki a szovjet zsidóság­ban. A Zsidó Antifasiszta Bizottsághoz sokan írtak levelet azzal, hogy a függet­lenségi háborúját folytató Izraelbe sze­retnének menni önkéntesként. Az eufória jele volt az a hatalmas lelkesedés is, ami­vel a moszkvai zsidók fogadták az első izraeli diplomatákat. A palackból kisza­baduló szellemet sztálini eszközökkel igyekeztek féken tartani. A háború utáni nagy antiszemita kampány beindulását a legtöbb történész a Zsidó Antifasiszta Bizottság egyik vezetőjének, a híres zsi­dó színésznek, Szolomon Mihoelsznek az 1948. január 14-i meggyilkolásához köti. Gereben Ágnes könyvéből megtud­juk, hogy a kampány valójában már 1946-ban megkezdődött. Már 1946-ban feljegyzések készültek a Központi Bi­zottság és a Minisztertanács számára a Zsidó Antifasiszta Bizottság munkatár­sainak „nacionalista” (értsd: cionista) megnyilvánulásairól. A Brezsnyev-korszak leendő főideológusa, Mihail Szuszlov 1947-ben már a bizottság likvidálását javasolta.

A „nacionalizmuson” vagyis cioniz­muson kívül volt egy nyíltan ki nem mondott vád is a Zsidó Antifasiszta Bi­zottság ellen. A szervezet dédelgetett egy tervet a Krímben létrehozandó zsidó au­tonóm területről. Volt már egy autonóm terület, az 1934-ben Kelet-Szibériában megalakult Birobidzsán, de a távoli hely nem bírt vonzerővel, aki tehette, eljött, elmenekült onnan. Viszont a Krímben már a húszas években zsidó kolhozok szerveződtek a Joint támogatásával. Uk­rajna déli részén és a Krímben öt zsidó nemzeti körzet jött létre, 13 mezőgazda- sági szövetkezettel. De a háború folya­mán ezek elpusztultak, és a háború után visszatérő menekültek már nem kapták vissza házaikat, termelőeszközeiket. 1944-ben hivatalosan is felszámolták a zsidó nemzeti körzeteket. Az eredetileg Molotov által is sugalmazott autonómia­tervek jó ürügyül szolgáltak mind Mihoelsz, mind a Zsidó Antifasiszta Bizottság likvidálásához. A színész „hivatalosan” autóbaleset áldozata lett, a bizottság pe­dig 1948 novemberében oszlott fel. Több vezetőjét letartóztatták és kivégezték.

1949-ben felszámolták a szovjet írószövetség jiddis tagozatát és bezárták a csernovici és a minkszi zsidó színháza­kat. Közben sajtókampány is indult a „gyökértelen kozmopoliták, hazafiatlanok, cionisták, és imperialisták előtt haj­bókolok” ellen. Mindegyik jelzőt a zsi­dókra értették. Számos újságnál is tiszto­gatásokat végeztek. A haditengerészet Krasznij Flot című lapja ki is mondta: „Ahogyan az egész német nép felelősség­gel tartozik a hitleri agresszióért, úgy az egész zsidó népnek felelnie kell a burzsoá kozmopoliták tevékenységéért.” A szov­jet antiszemitizmus ezen önleleplezése csak másodlagos forrásból került a könyvbe, pedig jó volna tudni, hogy a lap melyik számában milyen szövegkörnye­zetben jelent meg. Bár feltételezhetően nem áll rendelkezésre semmilyen statisz­tika, a szerző sajnos nem tér ki arra, hogy hozzávetőlegesen hány embert érintettek közvetlenül a zsidó ellenes kampányok, megtorlások. Mennyire volt „kollektív” a kollektív felelősségre vonás.

Rendkívül izgalmas és kellően részle­tes a zsidó orvosok elleni hadjárat törté­netének leírása. Miért éppen az orvosok lettek az 1953-as antiszemita kampány elsődleges célpontjai? – kérdezi a szerző a vonatkozó fejezet kezdetén. A bolsevik elit tagjai feltehetően Mihail Frunze halá­lakor döbbentek rá arra, hogy óriási hatal­muk ellenére mennyire ki vannak szol­gáltatva az orvosoknak. A gyomorpana­szokkal küszködő Frunzét Sztálin beszél­te rá a műtétre, mely orvosi műhiba miatt halállal végződött 1925-ben. Ugyancsak orvosi hiba miatt halt meg 1948 augusz­tusában Andrej Zsdanov. A szerző apró­lékosan bemutatja Sztálinnak az orvosok­hoz való viszonyát. Egyik orvosának naplófeljegyzése szerint a diktátor már 1937-től – torokgyulladásából felépülve – készült az orvosokkal való leszámolás­ra. De nemcsak a zsidó orvosok voltak veszélyben. Nagyszámú letartóztatásra került sor az iparban és a műszaki ter­vezőintézetekben. A szovjet zsidóság at­tól tartott, hogy a kollektív felelősségre vonás következő stációja a kitelepítés, a deportálás lesz. 1948 és 1952 között többször is felröppent a hír, hogy Sztálin deportálni akarja a 2 milliós szovjet zsi­dóságot. Sok zsidó már tudni is vélte, hogy kik és hogyan állítják össze a deportálandók listáját, mások a deportálásokra előkészített üres vasúti szerelvényeket is „látták”. Gereben Ágnes meggyőzően bi­zonyítja, hogy mindez csak mendemonda volt. Bár Sztálin közvetlen munkatársa Nyikolaj Bulganyin egy 1970-es interjú­ban nyitva hagyta a kérdést, a szovjet le­véltárakból semmilyen adat sem került elő, ami akárcsak közvetve is bizonyítaná a deportálás tervét.

Gereben Ágnes ugyancsak részletesen ír Sztálin halálának körülményeiről, és az azt követő belső hatalmi harcról. Sztá­lin halála után a letartóztatott orvosokat rehabilitálták, és hirtelen abbamaradt a nyílt antiszemita kampány. Mindez eufó­riával töltötte el a zsidóságot, de az öröm ismét korai volt. Ha véget ért is a nyílt le­számolások korszaka, Hruscsov alatt folytatódott a zsidók kiszorítása a nem­zetbiztonsági szempontból fontos mun­kahelyekről, a kül- és belügyminisztéri­umból, az ipari-katonai komplexumok­ból és a hadsereg kötelékéből. Cionista művek terjesztéséért, valamint az izraeli követséggel való kapcsolat miatt tovább­ra is elítéltek szovjet zsidókat. Megma­radt a gúnyolódásokban, zsidóverések­ben mutatkozó „népi” antiszemitizmus is. 1949 és 1958 között szünetelt a jiddis munkák kiadása, de 1958 után is csupán néhány kötet jelent meg, bár a Szovjet­unióban élő 2.268 ezer zsidóból 488 ezer jiddis anyanyelvű volt. Ugyanakkor a zsidóság növekvő elszántságát és egyben kiábrándultságát is mutatta, hogy 1956 után a korábbi néhány tucathoz képest megnőtt a kivándorlási kérelmek száma. 1957-ben már 1185-en nyújtottak be ké­relmet, majd hirtelen elvágták a menekü­lés hivatalos csatornáit. A szovjet rend­szer nem engedte, hogy a zsidók szaba­don éljenek, és azt sem, hogy a kivándorolással a szabadságot válasszák.

A szerző könyvében egységes tömb­nek mutatja be a szovjet zsidóságot. Ez a zsidóság öntudatos, a rendszer kollek­tív áldozata, és ha tehetné, Izraelbe me­nekülne. Bár nem szociológiai elemzés készült, utalni lehetett volna arra, hogy a kép ennél jóval összetettebb, hiszen – Howard M. Sachar kutatásai szerint – 1959-ben a zsidóság 13 százaléka volt párttag, messze megelőzve ezzel minden más, etnikumként nyilvántartott csopor­tot. Mintegy 800 zsidó volt a Legfelső Szovjet küldöttei között. Az akadémiku­sok 10 százaléka, az orvosok 15 százalé­ka és az ügyvédek 10 százaléka ugyan­csak zsidó volt. Érdemes lett volna tehát bővebben írni arról, hogy milyen volt a szovjet zsidóság viszonya magához a kommunizmushoz, törekedett-e az asszimilációra, és ha igen, miért és mennyire? A megválaszolatlan kérdések azonban a mű értékéből semmit sem vonnak le. A Szovjetunió összeomlása után történtek alapvetően igazolják a szerzőnek az egységes szovjet zsidóság­ról felvázolt képét. A zsidók többsége elment, amikor már elmehetett, és a ki­vándorlók túlnyomó többsége a régi/új hazát, Izraelt választotta.

Gereben Ágnes tudományos munkát írt, azonban a történelmi monográfiák megszokottan szürke, gyakran unalmas stílusa helyett ez a könyv olvasmá­nyos, érdekfeszítő. Olyan, mint egy történelmi krimi. A közölt dokumentu­mértékű képek korábban még nem je­lentek meg, a könyvhöz csatolt mint­egy 50 oldalas névmutató valóságos életrajzi kislexikon.

A szerző a szovjet zsidóság sorsát eb­ben a kötetben a hatvanas évek elejéig követi nyomon. Remélhetőleg mielőbb sor kerül a további évtizedekben történ­tek bemutatására is. Várjuk a folytatást.

Stark Tamás