A lélek mélységei

A NYOLCVANAS ÉVEK DERE­KÁN a rendőrség megneszelte, hogy budapesti zsidók három magánla­kásban is rendszeresen összejönnek és zsidó témákról beszélgetnek, ne­tán gyertyát is gyújtanak, sőt, ami a leggyanúsabb, Izraelből jött ven­dégeket is fogadnak. A házigazdákat és a résztvevőket sorra becitálták a kapitányságra, kifaggatták, megfe­nyegették, mire az összejövetelek abbamaradtak. Értesülvén erről, föl­kerestem a köztiszteletben álló tu­dós rabbi, hogy megkérdezzem: Mit tanácsol? A hitközség, a rabbikar vagy a MIOK talán fölszólalhatna e jogtalan zaklatások ellen?

A rabbi úgy vélekedett, hogy erre nincs mód. Annál is kevésbé, mivel hivatalosan nem is tudnak az ügy­ről. De meg különben is, ott kell összejönni, ahol szabad, nem kell keresni a bajt.

Évek múltán merőben más körül­mények közt találkoztam újra a köztiszteletnek örvendő, tudós rabbi­val. Az Állami Egyházügyi Hivatal már szétoszlott, mint egy rossz il­latú gázfelhő, a főkapitányságon is túl voltak már az évszázad nagy aktapusztításán, ám minden azért még nem változott meg gyökeresen: az antiszemitizmus például még nem szűnt meg. Épp ennek okán jött össze a gyülekezet, amelynek köré­ben Rabbénu is jelen volt. És ami­kor fölmerült a kérdés, mit kellene tenni a gyűlölködés prepotens meg­nyilatkozásai ellen, ő igen spontán módon úgy nyilatkozott, hogy tün­tetni kellene az utcán.

Kétségtelen, hogy ez a válasza sokkal rokonszenvesebb volt szá­momra, mint ama korábbi. Ámbátor voltak, akik kissé forrófejűnek ta­lálták …

TÖRTÉNT AZUTÁN – és nem is sokkal az előbbi eset után -, hogy az antiszemitizmus egy-két újabb megnyilatkozását könyvelhettük el. E nem éppen rendkívüli fejlemény – úgy látszik – gondolkodóba ej­tette a már említett, köztiszteletben álló, tudós rabbit. A gondolkodásnak eredményeként azonban nem vonult ki tüntetni az utcára, – ehelyett megírt néhány levelet. (Szigorúan és hangsúlyozottan magánemberként, céges levélpapíron, aláírása mellett az ugyancsak köztiszteletben álló zsidó intézmény bélyegzőjével.)

A levelek arra kérték a Magyar Rádió, illetve a Magyar Televízió el­nökét, valamint a művelődési minisztert, hogy hassanak oda: az an­tiszemitizmus mérséklése érdekében essék kevesebb szó a nyilvánosság előtt a zsidóságról. Mert még a vé­delemből is megárt a sok… És amint a miniszternek szóló levélben állt, „politikus-jelöltjeink, állítóla­gos szociológusok, tudósok, áltudó­sok ne olyan hangosan foglalkozza­nak ezzel a kérdéssel, mert ennek valójában már a felvetése is sértő, bántó, megalázó”.

A levelek eredményeként a Rádió és a Televízió különböző osztályain végigcikázott az utasítás: leállni a zsidó témákkal, háromszor is meg­fontolni, készüljön-e új műsor az antiszemita előítéletek ellen, a kö­zelmúlt történelem zsidóságot érintő problémáiról stb.

A köztiszteletben álló, tudós rabbi pedig megnyugtathatta lelkiismere­tét: a tüntetést igenlő, megbocsátha­tatlan excesszusa után visszatalált a korábbi évek kiegyensúlyozott, har­monikus magatartásához.

Hogy hol látok én itt összhangot az akkori fel nem szólalás és a mos­tani buzgó felszólalás között? A lé­nyegben. Amit egy mondatban lehet kifejezni: Lapulj, zsidó!

– salamon –