A kevesek hírmondója

Írta: Kroó László - 1993-04-01 Rovat: Archívum, Interjú

Csendes kis kibucát cserélte fel egy évre hűvösvölgyi bérlakására, hogy az Anna Frank Gimnáziumban a héber nyelvet oktassa. Ötven évvel ezelőtt a sors szinte hihetetlen megpróbáltatásoknak tette ki a varsói kislányt. Ott volt a lángoló, fellázadt varsói gettóban. Ha minderről ideérkezése előtt nem hallottam volna, azt hihetném, hogy egy, az élet által dédelgetett nagymama ül velem szemben, akit nem suhintottak meg a világ kegyetlen dolgai, akinek életében a legjelentősebb esemény, hogy kertjét műveli, unokáira felügyel, szombatra sóletet főz. Aliz Somront budai lakásában kerestem.

Elöljáróban mondjon valamit olvasóinknak jom hásoáról, Izrael legszomorúbb napjáról.
Jom hásoá az emlékezés napja. Április 18-án tartjuk meg a varsói gettóban kitört felkelés első napjának évfordulóját. Már előző este bezárnak a szórakozóhelyek, a rádió, televízió ezekre a tragikus, ugyanakkor hősies napokra emlékező műsorokat készít. Az évfordulón pedig pontosan 11 órakor országszerte megszólalnak két percre a szirénák, leáll az élet, megtorpan a kocsiáradat, az emberek magukba mélyedten, szoborrá meredve, könnyezve tisztelegnek milliónyi áldozat emlékének.
Mi volt a Vész napjaiban az az éltető erő, amely Önben tartotta a lelket, a legreménytelenebb napokban is kitartásra buzdította?
A somer-mozgalom. Ezért az eszméért már serdülő korban, de a felnőtt gondolkodásával vállaltam az összetűzést a családdal. Csak egy esetet hadd mondjak el. Hajnalban vetődtem haza somer társnőimmel együtt ellenállásra, harcra szólító kiáltványt terjesztettünk illegálisan. Nos, az anyám ezért kitagadott. Megértettem felindulását. Hiszen az SS-ek semmiségért agyonlőtték az embereket, nemhogy földalatti mozgalom szervezéséért.

-A gettóban hogy értesültek a világháború eseményeiről, hiszen teljesen el voltak szigetelve a külvilágtól?

Fából faragott pisztollyal szereztünk egy rádiót, a legbátrabbak őrizték. A hírek terjesztésére egy külön csoport alakult, közöttük voltam. Lehet, hogy ma furcsán hangzik, hogy egy tizenhárom éves lány önt hitet a másikba, dehát azok a rendkívüli idők rendkívüli cselekedeteket követeltek tőlünk. Szinte leírhatatlan, milyen rémületet keltett, amikor az SS-ek, elkezdték átfésülni a házakat és a szülőktől erőszakkal elvették 13 éven aluli gyermekeiket. Pillanatok töredéke alatt kellett dönteni. Kilencéves kis testvéremet úgy mentettük meg, hogy egy hátizsákba dugtuk, és munkahelyi igazolványunkat lobogtatva átcsúsztunk a kordonon. Bemerészkedett a gettóba a treblinkai láger egyik szökevénye, hogy figyelmeztessen bennünket: a zsidók végállomása a treblinkai megsemmisítő tábor. S szinte érkezésével egyidejűleg kaptam a parancsot: mindent el kell követned, hogy életben maradj, ez több, mintha csak magadért tennéd. Legyen hiteles hírmondója e napoknak!

-Mi volt az Ön szerepe az ellenállási mozgalomban?

Összekötő voltam. Volt, hogy hét ház padlásán kellett keresztülvergődnöm feladatom teljesítésére. Egyik ilyen alkalommal tanúja voltam, hogy tapasztották a felnőttek kezüket a csecsemők szájára, nehogy sírásuk elárulja búvóhelyüket. Olykor tragédiával végződött az ilyen védekezés. Lehet ezért bárkit is vádolni?

-Hogyan viszonyultak Önökhöz a lengyelek? Rokon szemmel? Közömbösen? Ellenségesen?

Ez is, az is, amaz is előfordult. Örökké hálásak lehetünk Irena Milekának, ennek az egyszerű asszonynak, aki egymaga 12 zsidót bújtatott annak tudatában, hogy egyetlen zsidó elrejtéséért helyben agyonlövik. Mások viszont nehéz ezreseket vágtak zsebre zsidók néhány heti bújtatásáért. Mikor már lángszórókkal gyújtották fel a gettó házait az SS-ek (házilag készített gránátokkal védekeztünk ellenük), és engem kicsempésztek a gettóból, odakint ilyen hangokat is lehetett hallani: „égetik a zsidókat, mint a poloskát”. Őket is felülmúlták azok a banditák, akik a menekülő zsidókat kirabolták. Ha nem kaptak semmit, kiadták az áldozatokat a németeknek. A lengyel ellenállók meg olykor még pénzért sem voltak hajlandók fegyvert adni.

-Hogy került Bergen-Belsenbe?

Feljelentettek. Nem tudom, minek köszönhettem, hogy nem lőttek helyben agyon. Anyám végignézte elhurcolásomat. Csak tekintetünkkel búcsúztunk egymástól. Arra nincs magyarázat, hogy miért éppen a mi teljes családunk maradt meg milliók közül. Mikor újra találkoztunk anyámmal, azzal fogadott, épp ideje, hogy megjöttem, távollétemben nem volt ki frizurát csináljon számára.

-Járt-e Varsóban a felszabadulás után?

Mikor elvittek, megátkoztam ezt a várost. Megfogadtam, soha többé nem lépem át a kapuit. 1983-ban a gettólázadás 40. évfordulóján megszegtem fogadalmam. De csak azért, mert a program szerint a gettó egykori helyén a Hatikvát kellett elénekelnünk. Van-e a léleknek olyan ismerője, aki meg tudná fogalmazni, mit éreztünk mi túlélők ebben a pillanatban?

-És azóta?