A kereszténység és Mózes törvénye

NÉHÁNY EMLÉKEZETES ÓRÁT szerzett azoknak, akik elmentek meghallgatni előadásait a New York-i városi egyetem bölcselet professzora, Michael Wyschogrod. A tudós rabbi magyar szülők gyermekeként kiskorában ke­rült ki családjával egyetemben az Egyesült Államokba, s ott is végezte iskoláit. Odahaza hallott magyar szót, meg­tanult magyarul, de ezen a nyelven csak most először, itt, Budapesten tartott előadást. Nem is egyet, hanem hár­mat egymás után. A sorozat első előadását Komoróczy Géza professzor vezette be a rabbiképző intézet nagy­termében, ahol a mai zsidó bölcseletről beszélt. A máso­dik és a harmadik előadást az ELTE Jogi Karának Szerb utcai épületében tartotta. A kereszténység és Mózes tör­vénye címűt Schweitzer József főrabbi, a rabbiképző igazgatója vezette be, a harmadiknak Martin Buber és a cionizmus volt a címe, ezt az összejövetelt dr. Zala Tamás vezette le. Mindhárom előadás sok érdekességet tar­talmazott és nemcsak tudós ismeretekkel gazdagította a szép számú hallgatóságot, de áttételesen néhány mai problémában való eligazodáshoz is adott bizonyos tám­pontokat.

Csak példaképpen említjük, hogy Buber kapcsán szóba került az európai zsidóság két teljesen eltérő útja, s eb­ből a magyarországi zsidóság mai vitáira nézve is levon­hatók bizonyos következtetések. Míg Lengyelországban és Oroszországban a zsidóság mindvégig megőrizte a maga etnikai különállását, addig Németországban és Magyarországon a kezdet kezdetétől ellenállhatatlan hajlamot mutatott a beolvadásra. Így, bár Theodor Herzl, a cioniz­mus elméletének megalapozója Budapesten született, az eszme és a reá épülő mozgalom csak a lengyel és az orosz zsidóság soraiban tudott mélyebb gyökereket eresz­teni, Németországban és Magyarországon alig.

Az alábbiakban Wyschogrod professzor második el­adását közöljük, kivonatos formában. A címből is meg­ítélhető, hogy a főrabbi, aki maga az ortodoxiához tarto­zik, de tudományos felfogását tekintve egyrészt a liberá­lis irányzathoz áll közel, másrészt lelkes szószólója a zsi­dó-keresztény párbeszédnek. Ezzel az előadásával egy­úttal nagyszerű példát is mutat, miként lehet a dialógust eredményesen művelni. Az előadás eredetileg angolul íródott. A szerző hosszan és gyakran idézi Aquinói Ta­mást, a keresztények egyik legnagyobb egyházbölcselőjét. Wyschogrod ismeri Tamás műveit, érti gondolatvilágát, komolyan veszi érvrendszerét, s a tan teljes ismeretében folytatja le vele vitáját. Ennek az értelmezési kísérletnek és polémiának nem az a célja, hogy aláhúzza a tamási gondolatfűzés elfogadhatatlanságát, hanem az, hogy kimu­tassa, hol teremt alapot a zsidó-keresztény párbeszéd­re és hol vannak azok a gyenge pontok, önellentmondá­sok, amelyeken a mai Tamás-követők és teológusok túl kell lépjenek, hogy zsidók és keresztények együttélésének útjából minél több dogmatikai akadály távolítódjék el. Anélkül természetesen, hogy bárki feladná a maga Isten­hitét és annak hitelvi pilléreit. A leírt szöveget némileg rövidítve közöljük, s helyenként oldjuk a szóban elhang­zott előadás egyes gondolataival. Az előadás szellemisé­géhez kívántunk hívek maradni azzal is, hogy egyidejű­leg és azonos szöveggel közöljük Wyschogrod professzor fejtegetéseit az Egyház és Élet című protestáns lappal.

A KERESZTÉNYSÉG és Mózes tör­vényének viszonyát a professzor a dialógus keretei között elemezte. Abból indult ki, hogy mindkét val­lás, a zsidó csakúgy, mint a keresz­tény, a Szentírást isteni kinyilatkoz­tatásként, Isten szavaként fogja fel. Szinte példa nélkül áll, hogy két vallás egyazon könyvet ismerjen el hite alapjának. Maimonidész erre utalt, amikor leszögezte, hogy a Tó­rát szabad tanítani keresztényeknek. A különbség tehát nem a textusban van, hanem annak eltérő értelmezé­sében. Két kritikus pontot említett előadásában a professzor. Az egyik, hogy kinek tekintsük Jézust, s a másik, hogy Mózes öt könyvének életvezetési szabályait ki hogyan értelmezi. A krisztológiai tanításban az a döntő mozzanat, hogy Jézussal elveszti aktualitását a törvény, s voltaképpen ez a nagy vízválasztó keresztényi szempontból a két val­lás között.

A kereszténység viszonya a mózesi törvényekhez azóta heves vita tár­gya, amióta az új hit megfogalma­zódott. Hosszasan foglalkozik vele leveleiben Pál és fellelhető az evan­géliumokban. Tekintettel arra, hogy ez a viszony benne foglaltatik ezek­ben az alapvető dokumentumokban, a keresztény irodalomnak ma is ál­landó témája. Ennek ellenére sem mondható el, hogy ezt a kérdést kellő mértékig tisztázottnak lehetne te­kinteni. Egy E. P. Sanders nevű tu­dós napjainkban jelentetett meg egy könyvet, amelyben Pál és a törvény fogalmát vizsgálja, s megállapítja, hogy „a tárgy bonyolult és minden tudományos erőfeszítés ellenére sem mondható, hogy egyetértés alakult volna ki ebben a kérdésben”. S al­kalmasint ugyanezt állapíthatjuk meg a törvény és az evangéliumok viszonyáról is.

A probléma nem új keletű, viszont újdonság, hogy a zsidó-keresztény párbeszéd összefüggésrendszerében tárgyaljuk. Foglalkozott vele már Aquinói Tamás is, híres Summa Theologica-jában körülbelül másfélszáz oldal terjedelemben. Bocsássuk előre, hogy arra egyáltalán nem volt tekintettel, miként ítélik meg a zsi­dók az ő gondolatmenetét. Keresz­tény világban élt és dolgozott, s szilárd meggyőződése volt, hogy az ó világnézete a helyes és az is, hogy az újszövetség fölötte áll az ószö­vetségnek. Ezzel együtt a fentebb említett szakaszokban gyakran hivatkozott Maimonidészre. Az a tény, hogy Maimonidész a judaizmust képviselte, nem okozott nehézséget Tamásnak, már csak azért sem, mert tökéletesen tisztában volt az­zal, hogy a kereszténység gyökérzete az ószövetségbe nyúlik és a tekintet­ben sem voltak kétségei, hogy az ószövetségi törvényt komolyan kell venni. Tudta, hogy végig kell gon­dolni a kereszténység és az ősi tör­vény viszonyát. Erre a feladatra vállalkozott is, mégpedig úgy, hogy meglepően nagyfokú érdeklődést ta­núsított az ősi törvény apró részletei iránt is. A sorok közül kiolvasható, hogy az ősi törvény problémája sok­kal jobban felzaklatta, semmint azt maga a szöveg elárulná. Minden esetre elérkezettnek látszik az idő arra, hogy megkíséreljük az ősi tör­vény tamási értelmezésének zsidó olvasatát. Bár a polemikus megkö­zelítés nem mellőzhető, mégsem a vita a célunk, hanem az, hogy a ta­mási gondolatvilágból magából há­mozzuk ki a gondolati és igazság- magvat, már amennyire erre egy zsidó képes.

Az ősi törvény Istentől való

Tamás nem foglalkozik azzal, hogy meghatározza az ősi törvény fogal­mát. De nem nehéz megállapítani, hogy mit értett ezen. Számára az ősi törvény azonos a mózesi tör­vénnyel. Felveti a kérdést, hogy „az ősi törvény Istentől való-e”, s igen­nel felel. De hogyan is kételkedhet­nék ebben valaki, hiszen az újszö­vetség isteni sugallatra keletkezett, s Mózes öt könyvének parancsolatai szintén Istentől valók és nem embe­ri kitalációk. Tamás önmagával is vitatkozik, felveti, hogy az ősi tör­vény nem tökéletes és nem elégsé­ges az ember üdvözüléséhez. Még­sem vonható kétségbe azonban is­teni eredete, mert bár abszolút érte­lemben ugyan nem tökéletes, de „egy meghatározott idő céljai szempontjából” mégis tökéletesnek te­kinthető. Viszonylagos tökélyről van szó, de egy adott korszakban ez a maximum, és éppen e viszonylago­san maximális tökély teszi méltóvá az ősi törvényt Istenhez.

Tamás tehát elismeri, hogy az ősi törvény, a mózesi törvény isteni eredetű, s utána továbbmegy egy lépéssel. Három részre osztja ezt a törvényt, s megkülönböztet erkölcsi, ceremoniális és jogi törvényeket. Nincs abban semmi meglepő, hogy Tamás a felosztás módszerét alkal­mazza. Ebben Arisztotelész tanítvá­nyának mutatkozik, tőle tanulta meg, hogy minden megértés kulcsa a felosztás. S ez a módszertani fogás végigvonul az egész traktátuson. De ha valahol, akkor éppen az ősi tör­vény értelmezésénél nyúl ehhez a metódushoz a legnagyobb mohóság­gal. Tamás jól látja, hogy az ősi törvény időtállósága megkérdőjelező­dik, s eljön az idő, vagy talán már el is érkezett, amikor az ősi törvény, vagy annak bizonyos elemei, elvesz­tik hatályukat. A problémát csak egyféleképpen lehet megoldani: be­vezetni a belső tagolódást. Így bizo­nyos részek elveszíthetik kötelező érvényüket, míg mások megőrzik, s nem kell hatályon kívül helyezni az ősi törvényt – a maga teljességében, mert ha ezt megtennék, akkor el­lentmondásba kerülnének az újszö­vetséggel, amely pozitív értelmű ki­jelentéseket tesz a mózesi törvény­ről. De előbukkannak negatív kije­lentések is, mert szó van arról, hogy az ősi törvény bizonyos vonatkozá­sai hatályukat vesztik Jézus eljöve­telével, s ezt az ellentmondást csak az ősi törvény részekre bontásával lehet logikailag feloldani.

Az erkölcsi törvény Tamás felfogásában nagyjából azonos a természeti törvénnyel. Az ószövetségben a természeti törvényre példa a „Tiszteld apádat és anyádat!”, a „Ne ölj!” és a „Ne lopj!” parancs. A dolog lényege az, hogy az ősi törvény erkölcsi parancsai benne foglaltat­nak a természeti törvényben, s eze­ket mindenki értelmi úton meg­ismerheti. A ceremoniális parancsok az Isten tiszteletére vonatkozó elő­írások. Nem könnyen különböztethetőek meg ezek sem a természeti törvénytől, de mégsem azonosak vele természeti törvény előírásai általános érvényűek és konkrét helyzetekre alkalmazandók.

A ceremoniális törvény nem más, mint a ter­mészeti törvénynek az Isten tisztele­tére vonatkozó konkrét alkalmazása. Ha pedig az emberek egymás közti viszonyára alkalmazzuk a termé­szeti törvényt, akkor jutunk el Ta­más értelmezése szerint a jogi tör­vényekhez, mint az ősi törvény har­madik alkotó eleméhez.

Három elem

Az ősi törvény három elemből te­vődik tehát össze. Az erkölcsi tör­vény azonos a természeti törvénnyel, a ceremoniális és a jogi tör­vény alkalmazott természeti törvény, s ezek emberi kodifikációt is igé­nyelnek, tehát csupán a természeti törvényből nem vezethetők le. Ta­más hosszan és részletesen időz a ceremoniális törvény előírásainál. Fejtegetései során erősen támaszko­dik a zsidó Ta’amei ha-Mitzvot ha­gyományos irodalmára. Ez az iroda­lom a Tóra előírásait magyarázza, elsősorban azokat, amelyek nem „racionálisak”, legalábbis első látás­ra nem. Maimonidész egyike volt azoknak, akik a legbuzgóbban fog­lalkoztak ezzel a kérdéssel, s Tamás gyakran hivatkozik rá, kivált akkor, amikor a ceremoniális előírásokat iparkodik „racionalizálni”.

Alkalmaz Tamás még egy distink­ciót a ceremoniális előírások tekin­tetében. Megkülönbözteti a szó sze­rinti és a képes értelmet, s hozzá­teszi, hogy mindennek, ami az ószö­vetségben áll, kettős értelme van. „A ceremoniális előírásoknak is kettős az értelmük, egyrészt szolgálják Is­ten tiszteletét az adott időben, más­részt előrevetítik Krisztust”, írja a Summa-ban. Ez tehát az ugrópont az ószövetség értelmezésében Tamás­nál, s a prefigurációval szorosan összefügg, hogy meddig szól az ősi törvény érvénye. Az erkölcsi törvé­nyek mindaddig érvényesek, amíg az ember mint értelmes lény létezik. De a ceremoniális törvényekkel más­ként áll a helyzet. A judaizmus megtartja ezeket a törvényeket, a kereszténység nem. Tamás ezt a döntő különbséget kísérli meg meg­okolni. Krisztus eljövetele az erköl­csi törvény érvényén nem változtat, de az ősi törvény másik két alkotó­elemét közvetlenül érinti, ha nem is egyenlő mértékig. A különbség az, hogy bár mindkettő hatályát veszti Krisztus eljövetelével, de aki a cere­moniális előírásokat továbbra is megtartja, az ráadásul még halálos bűnt is elkövet. A jogi előírásokat az uralkodó cikkelyezi be, ezeket te­hát tiszteletben lehet és kell tartani anélkül, hogy ezzel bűnt követne el az ember.

Wyschogrod professzor hosszan idézi Tamást, majd két tudós szerző kommentárjára hivatkozik. David Bourke és Arthur Littledale nyoma­tékosan és szemléletesen húzza alá, hogy az ószövetség embere abban hisz és abba veti reménységét, hogy a megváltás eszközét a jövő rejti magában, viszont a keresztény em­ber felfogása szerint Krisztus mint megváltó már eljött, az ő inkarná­ciója, halála és feltámadása a meg­váltás eszköztárát múlt időbe helyezi, s nem jövő időbe. Majd így folytatja Wyschogrod: íme, ez a kritikus pont, ahol a mizvoth hithű megtartása ha­lálos bűnné változik át. Tamás azt írja, hogy az ősi törvény ceremó­niáiban Krisztus majd valamikor megszületik és majd valamikor szá­mára Krisztus már megszületett és már keresztülment a reá mért szen­vedésen. Ha tehát valaki Krisz­tus eljövetele után is megtartja a mizuothot, azaz az ősi törvény pa­rancsait, ezzel tagadja azt, hogy Krisztus már eljött és ily módon kö­vet el halálos bűnt.

Újszövetség – Ószövetség

Miképpen ítéljük meg ezt az ál­láspontot zsidó szemszögből? Elő­ször is látni kell, hogy Tamás az újszövetség szemüvegén keresztül te­kinti az ószövetséget. Nem tagadja, hogy Krisztus megszegi a törvényt, amikor megérinti a leprást és nem tartja be a szombatra vonatkozó ti­lalmat. Hiszen szombaton csodákat művel, gyógyít, gabonát gyűjt. Ámde Tamás szerint Jézus csupán a mó­zesi törvény babonás értelmezésével helyezkedik szembe, s nem magával a mózesi törvénnyel, amely nem tiltja a jótékony célú tevékenységet szombaton. Tamás törekvése arra irányul, hogy azokat az ellentmon­dásokat feloldja, amelyek Pálnál a törvénnyel kapcsolatban fellelhetők. Ennek módja, hogy az ősi törvényt részekre bontja, s így próbálja meg­magyarázni, hogy Krisztus eljövete­lével mi veszti érvényét és mi nem.

Bizonyos problémák azonban szembeszökőek a tamási kísérletben. Először is azt kell leszögezni, hogy maga az ószövetség nem ismeri a természeti törvény fogalmát. A természeti törvény kifejezetten középkori kategória, s amikor Tamás a mózesi törvény értelmezésébe be­vezeti, akkor Mózes öt könyvébe olyan elemet visz bele, ami attól teljességgel idegen. Másodszor, a ceremonális törvényt a természeti tör­vény elvével nem lehet nullifikálni, csak a prefiguráció eszméje segítsé­gével. Tagadhatatlan, hogy a szak­rális szövegek tartalmazhatnak bizo­nyos próféciákat. De az ősi törvény értelmezésekor az efféle természetfeletti megközelítéssel ajánlatos óvatosan bánni, s a ceremoniális törvények prefigurális tagadása tel­jességgel elfogadhatatlan. Mert mi indokolja, hogy azok, akik tartják a disznóhúsfogyasztás tilalmát vagy a bűnbánati nagyböjtöt, halálos bűn­ben marasztaltassanak el?!

Tamás azt a hibát követi el, hogy képtelen differenciálni. Nem ismerte fel azt, amit ma már világosan lá­tunk, hogy az ősi törvény másként is felosztható, s ebben a felbontás­ban van olyan része, amely csak a zsidókra kötelező, miközben bizo­nyos elemei vonatkoztathatók a ke­resztényekre is. Mózes öt könyve több mint hatszáz életvezetési elő­írást tartalmaz. Pál idején lefolyt egy nagyszabású hitvita, amelyből az a tábor került ki győztesen, amelynek Pál volt a vezére. Az Apostolok cselekedetei 15. fejezete őrzi ennek a vitának az emlékét. Pál a nem-zsidóknak prédikált és azt hirdette, hogy nem kell a mózesi törvényt a maga teljességében meg­tartani, elég, ha a noéi törvényeket magukra nézve kötelezőnek. A körülmetélés és a Tóra előírásai­nak megtartása „zsidóvá tesz”, s er­ről beszéli le követőit. Az újszövet­ség hivatkozott helye tanúskodik arról, hogy Pál a jeruzsálemi egy­házzal elfogadtatta, hogy a nem zsi­dó keresztények csak Noé törvényeit tartsák meg.

Az a tanítás, hogy Krisztus eljöve­tele után a mózesi ceremoniális tör­vény halálos bűn, megterheli a kereszténység viszonyát a judaizmus­hoz, de ezen túlmenően fölöslegesen meggyengíti a kereszténység kötődé­sét az ószövetséghez. Nyilvánvaló lehetetlenség, hogy az egyház azt ta­nítsa, miszerint ez a törvény köte­lező érvénnyel bír mindenkire néz­ve, zsidókra és nem zsidó kereszté­nyekre egyaránt. De az már koránt­sem ennyire nyilvánvaló, hogy az egyház miért ne kívánhatná meg a zsidó keresztényektől, hogy eleget tegyenek eme követelményeknek. Talán mondani sem kell, hogy ha a nem keresztény zsidók szorosan kö­tődnek a mózesi ceremoniális tör­vényhez, azt csak pozitívan kell ér­tékelni.

Mi a halálos bűn?

Tamás nem látta és nem látta be, hogy miközben létezik a keresztény­ség, van létjogosultsága a zsidóság­nak is. Az újszövetségből indult ki, ahol Pálnál azt olvasta például, hogy „nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagy­tok a Krisztus Jézusban”. Volt még egy másik ok is. Az tudniillik, hogy a keresztények zöme szerint az ősi törvény nem elégséges a megigazuláshoz, ha pedig ez a helyzet, akkor mi szükség rá Krisztus eljövetelét követően. Tamás úgy okoskodott, hogy a törvény nem elég a megigazuláshoz, tehát megtartani sem kell. De nem okoskodott jól. Hitbéli alap­elv, hogy megigazulni csak Isten ál­tal lehet, vagyis a bűnöket egyedül ő bocsáthatja meg és csak ő adhatja vissza az embernek az ártatlanságát. Ebből azonban nem következik, hogy a törvény és előírásai érvényü­ket vesztették. A törvény nem arra való, hogy általa bárki megigazuljon vagy elkárhozzék, a törvény normákat állapít meg. S ha valaki megszegi ezeket, Isten előjoga a megbocsátás.

Az a tanítás, hogy Krisztus eljöve­tele után a mózesi ceremoniális tör­vény halálos bűn, megterheli a kereszténység viszonyát a judaizmus­hoz, de ezen túlmenően fölöslegesen meggyengíti a kereszténység kötődé­sét az ószövetséghez. Nyilvánvaló lehetetlenség, hogy az egyház azt ta­nítsa, miszerint ez a törvény köte­lező érvénnyel bír mindenkire néz­ve, zsidókra és nem zsidó kereszté­nyekre egyaránt. De az már koránt­sem ennyire nyilvánvaló, hogy az egyház miért ne kívánhatná meg a zsidó keresztényektől, hogy eleget tegyenek eme követelményeknek. Talán mondani sem kell, hogy ha a nem keresztény zsidók szorosan kö­tődnek a mózesi ceremoniális tör­vényhez, azt csak pozitívan kell ér­tékelni.