A képzelgő zsidó

A képzelgő zsidó

Németh Gábor: Zsidó vagy? Kalligram, 2004. 182 oldal, 1990 Ft

Néhány évvel ezelőtt a JAK szerkesztői kitűnő érzékkel Né­meth Gábort kérték fel, írjon előszót Ian McEwan elbeszélései­hez. Nem véletlenül, hiszen mű­veiket ugyanaz a minden mondat­ban ott lappangó érzékiség jellem­zi, hőseik ugyanabban a kietlen szabadságban lebegnek, és nagy a hason­lóság abban is, ahogy írásaikban – jólle­het szándékosan – állandóan a felszínes­ség és valódi mélység közti vékony mezsgyén egyensúlyoznak. Csakhogy Németh sokkal bonyolultabb viszonyban áll a nyelvvel. A magyar irodalomtörté­netben nyilvánvalóan létezik egy poszt-Esterházy korszak, aminek jelenlegi vég­pontját – nem annyira a kronológia, ha­nem ahogy a fülszövegben áll, rendkívü­li nyelvi pontossága és kiérleltsége miatt – Németh regénye jelzi. Nem előzmé­nyek nélkül ugyan, de az Esterházy-életmű mutatott rá arra – amit a nyelvkritika, a modem pszichológia, de főleg Klemperer és a totalitarizmusok természetével foglalkozó többi filológus munkája nyo­mán biztosan állíthatunk, hogy a nyelv képes megdolgozni az embert, aki leg­alább annyira ura, mint teremtménye a szavaknak. A világot az írással mint tettel megérteni, részben a nyelv cselekvése – ez az emlékezet és képzelet, szerző és el­beszélő, nyelv és valóság egymást formá­ló erőiről való különös tudás munkálhat a Zsidó vagy? alkotójában is.

A provokatív cím, megtévesztő mó­don, mérhetetlen érzékenységet leplez, és inkább azt a nyers, gyermeki spontanei­tást tükrözi, ami az egész mű nyelvezetét meghatározza. Két dolgot is felvet ez a kérdő mondat: egyrészt, hogy kire vonat­kozik, a szerzőre vagy az olvasóra? – ám az első szám második személyre való gyakori átváltással nem az olvasót szólítja meg, csupán hangsúlyozza azt a három lépés távolságot, amit magával szemben is próbál megteremteni. Erre a kérdésre tehát többé-kevésbé egyértelmű választ találunk, az elbeszélő – nevezzük Né­meth Gábornak – önmagát faggatja, saját idegenségérzetének gyökereit kutatja, és igyekszik egyetlen szóba sűríteni ennek a magányosságnak, ön- és világidegenségnek a mibenlétét. Mindent elölről kell kezdenem – szól a könyv első mondata, és Peter Sloterdijk Világra jönni – szót kapni című munkájából tudjuk, mennyire ősi vágya az embernek, hogy kikerülve az ok-okozatiság végtelen regresszusát, megismerje a kezdet kezdetét, az önma­gáért való gondolatot. Németh regényét olvasva – legelőször mindig magadat árulod el – kiváltképp találónak tetszik Sloterdijk, aki ezt a kutatást a művész ki­szolgáltatottság utáni vágyakozásával hozza összefüggésbe. Az Egy, vagyis a tökéletesség mindent megelőző állapota nem más, mint a gyerekkor; a felnőtté vá­lás, a nyelv elsajátítása pedig a felejtés, ennek lassú felbomlása. A nyelv előtti szakasz felidézéséhez természetesen mind a beszéd, mind az emlékezet elég­telen eszköznek bizonyul, de az írás aktu­sa legalább felfedi sajátos, önteremtő ter­mészetüket. Nem egyszerű memoárról van szó, hanem hogy magyarázatot leljen másságára, megmagyarázhatatlan erede­tű melankóliájára és ok nélküli lelkifur­dalására. Helyzete meghatározására a zsidó szó tűnik a legalkalmasabbnak, mert ezt a szót – egy véletlenül megtekin­tett, a koncentrációs táborokról szóló do­kumentumfilm hatására – a bűnösséggel, az értelmetlen, elrendelt bűnhődéssel kapcsolja össze: zsidónak tartják, mint a csirkét levágásra. A múlt átmitizálása, regényesítése közben kétségek ébrednek az elbeszélőben, hogy az egymást szülő emlékek közül melyik a valós, a kiegé­szített, a másoktól hallott vagy a teljesen fiktív. A szelektív emlékezet ugyanis, csak a szorongással, titkokkal, elhallgatá­sokkal teli, zsidós élményeket őrzi, a kel­lemeseket viszont kirostálja; így végül bizonytalanná válik, igaz-e a sejtelem, hogy a zsidóságot – a robbanni készülő zsidó pokolgépet – valaki tényleg behoz­ta-e a családba, avagy azokról a képzel­gésekről ad-e számot, melyekbe mindun­talan befészkeli magát a zsidó szó és a hozzátapadó nyelvi, érzelmi asszociáci­ók. Szinte minden, amivel a zsidó jelzőként, elő- vagy utótagként érintke­zik, hihetetlen metamorfózison megy ke­resztül. Mindent felzaklat; a szavakat és dolgokat nyugtalanítóvá, ekképp gyakran vonzóvá, még gyakrabban rémisztővé varázsolja. Ilyen a tábor, amiről a gyer­meküdültetés helyett mindig a buldózer­rel gödörbe tolt hullahegyek jutnak eszé­be, így a táborlakó, táborvilág szavak is már-már az emberi lét metaforájává nőnek emlékezetében. A szenvedés egyik forrása éppen az értelmezés e sokfélesé­ge, ami ahelyett, hogy játékosságra csá­bítana, csak a kommunikáció korlátait, a közlés lehetetlenségét jelzi.

A zsidó jelentéséhez semmilyen ha­gyományos szociológiai meghatározással nem jutunk közelebb, de még a könyvben felbukkanó bolygó hollandi, a zsidó mint örök idegen szimbóluma sem fedi egé­szen. Végeredményben a zsidó, ami bár­mivel behelyettesíthető, egy másfajta élet reményét, a másnak mutatkozás sóvárgá­sát jelöli: Mindenütt jó, de legjobb máshol. Máshová mész és megörülsz, szé­gyenteljesen és aránytalanul, ha valahol másnak néznek. Nézzenek angolnak vagy spanyolnak. Legyek spanyol. Ugyanak­kor zsidónak lenni annyi, mint gyereknek maradni. A Zsidó vagy? fejlődésregény, a felnőtt világba való betagozódásról szól, ami alattomos módon kötelességgé ala­kítva töri le a lázadást, és a puszta létedet változtatja vereséggé (vö. Minden tábor. Mindig táborban vagy.). Nehéz volna megmondani, miféle könyv ez, mert az elbeszélőre, műfajra, cselekményre irá­nyuló kérdések irrelevánsak. Álmok, csa­ládi történetek, utazások, szerelmek, han­gulatok emlékeinek, egyszóval a lélek lenyomatainak finom egymásra rétegzett­sége, amiben – lehet, a mottó sugallatára – mintha kissé erősebben rajzolódna ki az apa figurája. A nyitva felejtett érzékszer­veken át beáramló külvilág megtapaszt­alásának krónikája, ahogy elkezdik beléd tölteni a kintet – ezért esne a választásom a szoros értelemben vett érzékiségre, ha egyetlen szóval kellene jellemeznem ezt a művet. Vagy a szomorúságra, ponto­sabban – Bergyajev óvatos különbségté­telével élve – a bánatra.

Németh feltétel nélkül fogadja el a kö­zölhetőség határait, tisztában van vele, hogy mint minden érzést, még a másik fájdalmát is csak saját élményeinkről őrzött emlékeink alapján rekonstruáljuk. A fájdalom és a fájdalom emléke persze nem ugyanaz, de azt is tudja, hogy az írásnál alkalmasabb közvetítőeszköz nincs. Nem vagyunk képesek kimászni magunkból. Ezen evidenciák hiánya mi­att képtelen értelmezni a többes számot, és dönt a szemlélődés, a lebegés mellett – e szó gyakori felbukkanása óhatatlanul felidézi bennem Didier Martin A lebegő fiú című regényének felnőni képtelen főszereplőjét -, ezért viszonyul olyan iro­nikusan a romantikus életérzés amúgy ki­aknázott toposzaihoz, mint elvágyódás, melankolikus alkat, idegenség. Az iróni­át, ami egymás mellé rendel mondókákat és bibliai, filozófiai „vendégmondatokat”, nem csak a gyermek organikus gon­dolatvilágába való belehelyezkedés iga­zolja Németh és a vele leginkább rokonít­ható Garaczi esetében, ösztönös írásmű­vészetnek érezzük, ám az olykor túlzott szarkazmus még a Zsidó vagy? egyes részleteit is kikezdi, kimódolt publiciszti­kához hasonítva azokat. Szögezzük le, ez a mű nemcsak Németh életművében, de az elmúlt évtized prózatermését tekintve is kiemelkedő alkotás, nem lepne meg, ha komoly irodalomelméleti tanulmányok foglalkoznának vele a közeljövőben. Van azonban egy nagyobb kockázata eme ob­jektivitást elvető szemléletnek, nevezete­sen, hogy a művészet önszántából mond le arról a vele szemben támasztott – talán régimódi – elvárásról, miszerint a teljes­ségre kell törekednie, s helyette megelég­szik a teljesség látszatával.

Csáki Márton