A kaifengi zsidók

A kiállítás a világot járja. Fényképekkel, rituális tárgyakkal, kéziratokkal és különféle egyéb emlékekkel egy távoli világról, a kaifengi zsidóságról számol be.

Az első megbízható forrás a kínai zsidókról egy héber betűkkel írt, ám perzsa nyelvű irat 718-ból, melyet Stein Aurél fedezett fel. Ez arra utal, hogy a kínai zsidók Perzsiából érkezhettek. Eredeti nyelvüket több évszázadon át megőrizték, amint ezt egy 17. sz.-i, héber-perzsa jegyzetekkel ellátott Haggada tanúsítja.

Útleírásaiban Marco Polo is beszámol pekingi zsidókról, később arab utazók említik őket. A legrészletesebb beszámolók, leírások 17. sz.-i jezsuita misszionáriusok, Matteo Ricci és Jean Domenge tollából származnak.

A kínai zsidók többsége a Dél-Közép Kínában fekvő Kaifengben, a 60 és 1126 között uralkodó Szung dinasztia fővárosában telepedett le. Első zsinagógájukat, mely 1163-ban épült, 1279-ben újraépítették, mivel árvíz pusztította el. 1635-ben ismét átépítették, s ekkor a szent iratokat is restaurálták. A kaifengi zsinagógát Jean Domenge rajzaiból ismerjük, melyek tanúsága szerint a bejárat fölött a következő felirat állt: „Az Igazság és Tisztaság Temploma”. A zsinagógához több épület is tartozott: mikve, tanterem, illetve rituális állatvágás célját szolgáló helyiség. A kaifengi hitközségnek tizenkét tóratekercse volt, melyek a hagyomány szerint Izrael tizenkét törzsét jelképezték. A tizenharmadik tekercset Mózesnak ajánlották fel. A kiállításon bemutatott kaifengi tóratekercseket a világ különböző országainak múzeumaiban, gyűjteményeiben őrzik.

A kaifengi zsidók élete alig különbözött a kínaiakétól. A férfiak copfot viseltek, a lányok lábát elkötötték. Sokukból mandarin lett, magas állásokat töltöttek be, ám hitüket, szokásaikat nem adták fel, amint erről néhány későbbi utazó, például William Edgar Geil beszámol. Egy másik utazót, Oliver Bainbridge-t pedig lelkesen fogadtak 1906-ban, mivel rabbinak hitték, aki majd segít rajtuk.

Maga a kaifengi zsidó hitközség 1850-ben feloszlott, ám a kaifengi zsidónegyed emlékét néhány utcanév máig őrzi. 1902-ben a kaifengi zsidók egy csoportja Sanghajba költözött, ahol már létezett egy zsidó közösség. Üzleti levelezésüket héber-perzsa nyelven folytatták. A családi nevek (Sin, Aikav, Csin Csang, Csao Li, Kadoori, Sassoon, Hardoon) őrzik a perzsiai, illetve indiai, bokharai eredet emlékét. A leghíresebb sanghaji családok hatalmas vagyonra tettek szert az ópium- és gyapotkereskedelem révén. E családok többsége 1949-ben, a kommunista hatalomátvétel után hagyta el az országot.

Kína menedéket nyújtott az 1917-es orosz forradalom után odamenekült orosz zsidók számára is. Ezek Harbin városában telepedtek meg, majd onnét tovább vándoroltak Palesztinába, illetve az Egyesült Államokba. Később mintegy 20 000 európai zsidó keresett menedéket a nácizmus elől Sanghajban.

Számos kínai ma is tudatában van zsidó származásának, noha a vallást már nem gyakorolja. Egyikük szerint a hagyományos tavaszi ünnep alkalmából ap­ja – számára érthetetlen okból – bárányvérrel hintette be az ajtófélfát, s a család egy héten keresztül ízetlen, kovásztalan kenyeret evett. Sem ő, sem apja nem tudott, nem hallott a Pészah ünnepről. Időnként felröppennek olyan híresztelések is, hogy Kaifengben még mindig él és virul egy kis létszámú zsidó közösség, amely titokban gyakorolja hitét. E hírek szerint e közösség kisebbségi státuszt kért a maga számára, mivel így mentesülne a Kínában bevezetett „egy család – egy gyermek” törvény hatálya alól, ám a kínai hatóságok ezt megtagadták, mivel nem akarták magukra haragítani az arab országokat. A kínai hatóságok cáfolják e híreszteléseket, s napjainkban sincs hír gyakorló kínai zsidókról.

Kertai Klára Seleanu Magdaléna

ságról számol be.

Az első megbízható forrás a kínai zsidókról egy hé- bér betűkkel írt, ám perzsa nyelvű irat 718-ból, melyet Stein Aurél fedezett fel. Ez arra utal, hogy a kínai zsi- dók Perzsiából érkezhettek. Eredeti nyelvüket több év- századon át megőrizték, amint ezt egy 17. sz.־i, héber- perzsa jegyzetekkel ellátott Haggada tanúsítja.

Útleírásaiban Marco Polo is beszámol pekingi zsi- dókról, később arab utazók említik őket. A legrészle- tesebb beszámolók, leírások 17. sz.-i jezsuita misszi- onáriusok, Matteo Ricci és Jean Domenge tollából szár- maznak.

A kínai zsidók többsége a Dél-Közép Kínában fekvő

Csao Ven-kuei, egykori sanghaji héber nyelvtanár

Kaifengben, a 60 és 1126 között uralkodó Szung di- nasztia fővárosában telepedett le. Első zsinagógájukat, mely 1163-ban épült, 1279-ben újraépítették, mivel ár- víz pusztította el. 1635-ben ismét átépítették, s ekkor a szent iratokat is restaurálták. A kaifengi zsinagógát Je- an Domenge rajzaiból ismerjük, melyek tanúsága sze- rint a bejárat fölött a következő felirat állt: „Az Igazság és Tisztaság Temploma”. A zsinagógához több épület is tartozott: mikve, tanterem, illetve rituális állatvágás célját szolgáló helyiség. A kaifengi hitközségnek tizen- két tóratekercse volt, melyek a hagyomány szerint íz- rael tizenkét törzsét jelképezték. A tizenharmadik te-