„A holocaustban a személyes történeteket akarjuk megmutatni”

Beszélgetés Oma Ben-Dor-Nivval

 

A rendezőnő nálunk Por és hamu címen játszott dokumentumfilmjében (Because of that War) két közismert fiatal izraeli muzsikus és a holocaustot túlélt szüleik beszélnek emlékeikről, múltjukról, szorongásaikról. A Benzin nevű, egykor igen népszerű, mára felbomlott együttes szólistájának, Yehuda Polikernek az apja Görögországban a háború idején egy koncentrációs táborban vesztette el terhes feleségét és kétéves fiát. Az együttes felfedezőjének – aki Yehudával együtt komponál zenét és készít lemezeket -, Ya’acov Giladnak az anyja tízéves korában csodával határos módon menekült meg a gázkamrából, de mindenkijét elvesztette.

-Mik voltak a személyes indítékai a dokumentumfilm elkészítésénél? Honnan származik a családja, és vannak-e olyan tagjai, akik túlélték a holocaustot?

– Szüleim mindketten a holocaust túlélői. Apám sok-sok évvel a film elkészülte előtt szinte mindennap a túlélése történetét mesélte nekem. Amikor felnőttem, én is el akartam mondani a saját történetemet, a személyes, egyéni történetemet. Rátaláltam a két rocksztárra, akik lelki testvéreim – a saját történetemet általuk mondtam el.

– Az izraeli filmben mennyire központi téma a holocaust?

– Hosszú éveken keresztül állt a közfigyelem előterében, de csupán mint nagy, nemzeti és anonim dráma. Az egyénről nem beszéltünk, nem próbáltuk megérteni azokat, akik onnan jöttek, úgy tekintettünk rájuk, mint valami leírhatatlan és borzalmas dolog részeseire. A helyzet csak a legutóbbi években változott meg, amikor a második nemzedék felnőtt, és tagjai elkezdtek filmeket csinálni, verseket írni a szüleikről. Mi a holocaustban a személyes történeteket, drámákat akarjuk megérteni és megmutatni. Filmem egyébként kasszasiker volt, százhatvan ezren nézték meg, s ez hazai filmnél Izraelben rekordnak számít.

– Ez az első egész estés filmje?

– Igen. Korábban tévéfilmeket rendeztem.

– A Por és hamu után készített más filmeket is?

– Egy dokumentumfilmet arról, hogy Izrael miképpen fogadta be a holocaust túlélőit 48-ban, az államalapítás évében. Két dokumentumfilmem egyetlen téma két része. Az utóbbi években ez a téma izgat engem.

– Nehéz Izraelben filmrendezőnek lenni, kivált egy nőnek?

– A filmrendezőnők helyzete sokkal nehezebb a férfiakénál. Főleg a dokumentumfilmesek között vannak nők, mert az olcsóbb műfaj. A filmrendezőnőnek a szakma mellett a családdal, a gyerekeivel is foglalkoznia kell, s a férfiak nemigen tekintik őt egyenrangúnak.

– Ön meg tud élni ebből a munkából?

– Nem. Emellett még dokumentumfilm-rendezést tanítok egy nagyon jó állami filmiskolában, illetve a tévének készítek reklámokat.

– Az óráin foglalkozik a magyar filmrendezőkkel is?

– Nagy csodálója vagyok a magyar filmeknek, nagyon szeretem Szabó filmjeit, és nagyon hatott rám az Angi Vera. Ismerjük és szeretjük a magyar filmeket.

– Legközelebb játékfilmet vagy dokumentumfilmet rendez?

– Játékfilmet, amely az 1948-ban újonnan érkezettekről, a holocaust gyermekeiről szól, akik Izraelbe jöttek és első napjaikban semmiféle vigaszt nem találtak az új államban.

(gervai)