A felháborodás képessége, avagy az áldozat legyen megértő?

A felháborodás képessége, avagy az áldozat legyen megértő?

Az utóbbi időben egy-két olyan írás je­lent meg a Szombatban, amely kételyt éb­resztett bennem az iránt, vajon fiatal szer­zőikben megvan-e az indokolt felháboro­dás képessége, ami nélkül pedig morális erő sincs. „Felháborodom, tehát vagyok” – írta egykor Bálint György, és erre ma sincs kevesebb okunk. A tíz éve még vi­szonylag halk zsidózásban jelentkező po­litikai antiszemitizmus ma már politikai szervezetekkel, parlamenti képviselettel, sajtóval, könyvkiadással és befolyásos politikai szövetségesekkel rendelkezik, és ideológiája a jobboldal hajszálcső­rendszerén át hovatovább messze ható tényezővé válik. A tisztességes embert mindez nemcsak hidegen nem hagyhatja, hanem a felháborodás erőteljes és meg­megújuló megnyilatkozásaira kell, hogy késztesse.

Nincs itt helye semmiféle áltárgyilagosságnak, és nem lehet egyaránt elmarasz­talni a holtak meggyalázóit, a tömeggyil­kosok és felbujtók mentegetőit, az áldo­zatok kárhoztatok egyfelől, és az őket bí­rálók egy-egy kemény kifejezését, felhá­borodásának és tiltakozásának egyes megnyilatkozásait másfelől.

Nem lehet meghátrálni a történelmi revizionizmus jegyében támadók elől és megengedni világtörténelmi arányú gaz­tettek relativálását. A (szélsőjobboldali uszítok, rágalmazók és ködösítők arcát­lansága és cinizmusa olyan mértékű, hogy első-, másod- és harmadsorban is ezt kell támadni, leleplezni, nem pedig el­lenfeleiken (és áldozataikon) kérni szá­mon, ha egy kifejezésük netán nem elég­gé mívesen cizellált, vagy hiányzik belőle a biedermeier báj.

Úgy vélem, Karsai László nem „ledo­rongoló kritikát” írt a leendő új magyar Auschwitz-kiállítás Ihász-féle forgatókönyvéről, amint ezt (g.j.) megfogalmaz­ta („A kulisszák előtt és mögött”, Szom­bat, 1999. 8. sz.), hanem teljesen jogo­sult és tényszerűleg indokolt, kemény minősítést. És Horn Emil sem holmi „túlmé­retezett zsigeri reakciónak” adott hangot, amint ezt Novák Attila értelmezte („Egy kiállítás képei”. Szombat, 1999. 8. sz.), hanem érvekkel bőven alátámasztott, ám épp ezért kérlelhetetlenül elutasító álláspontot fogalmazott meg. Hogy e vélemé­nyekben a felháborodás is megszólalt? Teljes joggal! És ezt semmiféle objektivi­tás nevében nem lehet felróni. Felróni azok magatartását lehet (és kell), akik fel­háborító szerecsenmosdatást végeznek, és ezáltal a magyar zsidóság ellen (és mellesleg, ráadásul: a magyar nemzet el­len) elkövetett bűnök megismétlődése fe­lé egyengetik az utat.

Horn Emil – Novák Attila véleményével ellentétben – nyilvánvalóan nem „rögtön” gondolt egy eljövendő antiszemita kur­zusra, hanem egy tíz éve eszkalálódó fo­lyamat láttán, amely ma már nem a jövőt fenyegeti efféle kurzussal, hanem a jelen­ben igyekszik azt kiépíteni. És nem fenye­getőzés az, ha háborús bűnösök rehabi­litációja kapcsán, a zsidótörvények és megalkotóik mentegetése kapcsán, a leg­vadabban uszító antiszemita kiadványok tömeges terjesztése kapcsán (és az Ihász­-féle forgatókönyv, meg egyáltalán a leen­dő Auschwitz-kiállítás témáján messze túlmenőleg) figyelmezteti, figyelmeztetjük azokat, akiket kell: veszélyes játékot űz­nek, ártanak az országnak, vétenek az európai normák ellen!

Itt nem „eldurvult és paranoiás közeg”-ről kell beszélni (Novák A.), hanem arról, hogy a politikai establishment jobbolda­lán befolyást nyert a szélsőjobb, és ez tet­te a „közeget” durvává, ez élesztett fel – nem paranoiát, hanem indokolt félelme­ket, ez kelt jogos undort, ez tép fel alig behegedt sebeket.

Elfogadhatatlan szemlélet az, amely sze­rint itt „az ellenségkeresés és -képződés… a zsidózásban és az antiszemitázásban (az én kiemelésem – G. Gy.) éledt újjá” és „pár ellenzéki publicista és közéleti orgá­num állandó antiszemitázása” lenne a ba­jok egyik oka (Novák A.). Egyelőre az a sajnálatos helyzet, hogy a nyílt és burkolt zsidózás tart, az ebben bűnösök pedig még messze nem részesülnek abban a közmegvetésben és elszigeteltségben, amiben kellene. Nem tudok arról, hogy el­lenzéki publicisták és orgánumok bárkit is antiszemitának minősítettek volna kel­lő alap nélkül. És azt sem állítja egyetlen komoly személyiség vagy orgánum sem, hogy aki antiszemita, az egyben már fa­siszta is. Novák A. ilyen irányú intelme tárgytalan.

A népi-urbánus ellentét eufemizmusa mögött feléledt (a jobboldal által felélesz­tett!) zsidó-nem-zsidó szembenállás miatt mindkét felet elmarasztalni (bár „eltérő mértékben”), amint Novák A. teszi – ugyancsak elfogadhatatlan. Itt ugyanis nem „többek ügyködéséről” van szó, aho­gyan Novák A. látja, hanem a politikai an­tiszemitizmus ösztönös és tudatos hívei­nek a célirányos tevékenységéről.

Persze, a politikai antiszemitizmus erői nem szeretik, ha rajtakapják, és azt sem, ha nevükön nevezik őket. (Még a Szálasit és a vérvádat propagáló Hunnia szerkesz­tője is „méltatlankodik”, ha folyóiratát ná­cinak vagy fasiszta szelleműnek mond­ják.) Nekünk pedig épp ez a dolgunk, és senki sem várhatja el tőlünk, hogy – amint Fricz Tamás írta a Szombat 1999. nyári számában – „nagyvonalúan” túllép­jünk bizonyos antiszemita megnyilvánulásokon. Nem lépünk túl. Amíg tart az uszí­tás, az uszítok takargatása és fedezése, a gyilkosok és a potenciális újabb gyilkosok mentegetése, addig a nevükön fogjuk ne­vezni őket.

Gadó György

Válasz Gadó Györgynek

Nehéz egy elfogult emberrel vitatkozni. Gadó György által kritizált írásaim ugyan­is nem fílippikák, hanem elemzések, így már műfajukat tekintve is különböznek bírálóm publicisztikájától.

Elemzések keretében pedig igenis szóvá kell tenni a zsidók által elkövetett hibákat is – hol, ha nem egy zsidó lapban? -, hiszen mi is olyan emberek vagyunk, mint a többi­ek, így hibázni is tudunk. Zsidó származá­súak tollából is születtek olyan cikkek (egyébként nemcsak zsidók írnak ilyen cik­keket), amelyek a kormány egyébként való­ban gyanús „médiaegyensúlyra” törekvését az első zsidótörvénnyel hasonlították össze (ami igazságtalan), meg olyanok, amelyek a magyar társadalom és az egyetemi ifjúság között rohamosan terjedő (semmivel sem bizonyított) antiszemitizmusról számolnak be. Ezeket a cikkeket nem fűzfapoéták vagy nevenincs újságírók, hanem igen be­folyásos és politikailag is jól azonosítható értelmiségiek írták, akiket az ún. véleményformálók közé számítanak. Még ha el is tekintünk ezeknek a megállapításoknak az igazságtartalmától (egyébként így nem iga­zak), sűrű ismételgetésük mindenképpen kontraproduktív, mivel a differenciálatlan vádaskodások hatására egy nem antiszemi­ta (persze nem az ősantiszemita Cs. I.-re vagy a Hunniára gondolok) is úgy érezheti, hogy igaztalanul rágalmazzák, fasisztázzák, ami belehajthatja őket az egész problema­tikára kész recepttel rendelkező radikális jobboldal táborába. A józan, nem zsidó egyetemisták sem igen olvassák kitörő örömmel a körükben rohamosan terjedő antiszemitizmusról szóló állításokat egy be­folyásos lapban. Természetesen nem gon­dolom, hogy az antifasizmus miatt van fa­sizmus, de azt igenis gondolom, hogy az antiszemitizmus elleni küzdelemnek tény­leg csak arról kell szólnia, amire eredetileg is hivatott a zsidóellenességgel szemben folytatott harcról. Ami pedig a vitapartne­rem által említett „tíz éve eszkalálódó folya­matot” illeti, azt magyar demokráciának hívják kicsi, fanyar az íze, de a miénk (is).

Novák Attila