A Duce másik asszonya

Il Duce’s Other Woman címmel jelent meg Philip Cannistraro és i lirian R. Sullivan életrajza Margherita Sarfattiról, a diktátor zsidó szerelőjéről. A könyvről Dan V. Serge, a Haifa Egyelem nyugalmazott professzora írt a közelmúltban recenziót a The Jerusalem Report hasábjain. Ezt közöljük az alábbiakban rövidítve.

Elolvasni A Duce másik asszonyának 1316 lábjegyzettel ellátott 565 oldalát olyan, mint két lenyűgöző történetet olvasni egy könyvben; a fasizmus tündöklését és bukását, valamint a tündöklés nélküli bukást, az olasz zsidóság szerepét az olasz politikában.

Ennek az aprólékos kutatást sejtető, gyönyörűen megírt történelmi, életrajzi könyvnek a drámai főszereplője, Margherita Sarfatti, leánynevén Grassini. A gazdag velencei zsidó asszony 1880-ban született és 81 éves korában a Como tó partján fekvő vidéki házában halt meg.

A fasizmus fajüldözése elől Fran­ciaországba és Dél-Amerikába me­nekült. Két évvel a háború befejezése i után tért vissza hazájába, de honfitársai élete végéig alig vettek róla tudomást. A nyilvánosság előtt soha nem mutatott i megbánást a fasizmussal való korai kacérkodása miatt. Csak baráti körben ismerte el, hogy túl későn értette meg a diktátor valódi jellemét.

Ez a rendkívüli asszony 20 éven ke­resztül befolyással volt az olaszországi művészeti és politikai életre, olyannyira, hogy mind becsmérlői, mind hízelgői „Olaszország koronázatlan királynőjeként” emlegették. Valóban tehetséges volt. Folyékonyan beszélt több európai nyelvet, kitűnő művészeti kritikus volt, temérdek könyv írója, (Mussoliniról írt biográfiája, a „Dux”, 1926 és 1938 között 28 kiadást ért meg Olaszországban, 18 nyelvre fordították le.) négere volt az amerikai sajtóban megjelenő Mussolini-írásoknak, meg­osztva vele a jelentős honoráriumot.

1912-ben, mikor először találkoztak, Mussolini elszegényedett tanár és szo­cialista forradalmár volt. Hatalomra kerüléséig, Margherita anyagi támogatója, politikai tanácsadója, jó modorra tanítója – és szenvedélyes szeretője volt. 1915-ben együtt fordítot­tak hátat a szocializmusnak, a jövőbeli diktátor ekkor vált a háború támogatójává, Sarfatti pedig buzgó na­cionalista lett. Szerelmi viszonyuk 1924-ig tartott. Intellektuális síkon a 30-as évek közepéig közel álltak egymáshoz. Amikor viszont kapcsola­tuk véget ért, Mussolini érzelmeit azon­nal a gyűlölet váltotta fel; nem bírta elviselni hajdani anyagi, társadalmi és intellektuális függőségét.

Ennek a kitűnő könyvnek írói joggal állítják, hogy bár Sarfatti intellektuális teljesítményét elismerik, a hazájában kialakult brutális zsarnokságért a felelősség nagy része őt terheli. Meg­bántva, áldozatnak érezte magát, mikor Olaszországba való visszatérésekor semmibe vették, elhanyagolták. „De – írja Cannistraro és Sullivan – végül is lehetetlen áldozatként jellemezni, leszámítva, hogy olyan erők áldozatává vált, melynek kialakításáért ő maga oly sokat tett.”

Amit nem említenek az írók, az az, hogy csakúgy, mint oly sok más, kevésbé kiemelkedő, asszimilált fasiszta zsidó, Sarfatti annak a folyamatnak a végterméke volt, mely közel másfél évszázaddal korábban kezdődött. Akkoriban a zsidók még gettóban éltek, de gazdagon, belekóstolva a Napóleon által elfoglalt félsziget szabadságába, egyenlőségébe, felfedezve, hogy kis lélekszámuk ellenére (33000) kezdtek a növekvő világi, liberális, helyi bur­zsoázia kiemelkedő részévé válni abban az országban, ahol még nem voltak olaszok, csak velenceiek, nápolyiak, rómaiak, piemontiak stb.

A hazafiakat, köztük a zsidókat, akik az új nemzeti állam társalapítói szerepét töltötték be, hívták a „nomenclatura”, a félsziget régi arisztokrata államainak üresen maradt tisztségei betöltésére. Ebben a folyamatban kimagasló szerepet játszottak a zsidók, a katonai, politikai, diplomáciai, a titkosszolgálat területén, a bankügyekben, a tudomá­nyos munkában, a zsurnalisztikában és a gyarmatosítás terén. Közülük került ki egy miniszterelnök (Luigi Luzzatti, 1910), egy hadügyminiszter (Giuseppe Ottolenghi, 1902-1903), a külügy­miniszter állandó titkára és nagyszámú küldöttek, szenátorok (1922-ben a zsidó törvényhozók száma 35 fő volt!).

A hat élő itáliai születésű Nobel-díjas közül három zsidó volt – mindhármukat a fasizmus kényszerítette szám­űzetésbe. Nem csoda, hogy ennek a nagyon is asszimilált, ősi közösségnek a többsége – akik olaszabbak voltak az olaszoknál – a fasizmust támogatta, s az utolsó pillanatig hitte, hogy megme­nekül a zsidó sorstól.

Nem menekültek meg, amint ezt Margherita Sarfatti esete is bizonyítja. A nácik körülbelül 8000 embert depo­rtáltak, többségüket megölték, 10 000- en emigrációba vonultak. Azok a zsidók, akik a fasiszta tapasztalatok, a Holocaust, a száműzetés után Itáliában új életet kezdtek – és a túlélők többsége visszatért -, hamarosan rájöttek, hogy a zsidók minden befolyásukat elvesztet­ték Olaszországban.

Fordította Markó Beáta