A Dreyfus-ügy színpadon

– Soha el ne feledd ezt a nevet! – mondta kisfiának a papa abban a pesti zsidó családban, amelyben a ma Lon­donban élő színpadi szerző és rendező, George R.Whyte született. Dreyfus kapi­tányról volt szó, az 1894-ben kémkedés hamis vádjával elítélt francia tisztről.

A pesti zsidógyerek hétéves korában, 1939-ben került Angliába a szüleivel. A világraszóló botrányt kavart ítélet centenáriumára színpadi trilógiát írt az „Ügy”-ről. Sajátságos trilógia ez: három műfajban valósul meg.

„Dreyfus: az Ügy”– ez az opera címe; Whyte szövegéhez a svájci Jost Meier komponált zenét, és 1994 tavaszán volt az ősbemutatója a berlini Deutsche Operban. „Dreyfus: J’Accuse” – ez a balett címe, Whyte szövegét Valerij Panov, a bonni operaház jelenlegi balett­igazgatója koreografálta, zeneszerző az orosz származású Alfred Schnittke (ma Hamburgban él). Ez a bonni operában került közönség elé. Whyte kabarészín­padra is alkalmazta a témát – ez a triló­gia harmadik része -, a songok zenéjét Luciano Berlo szerezte és Ute Lemper német énekesnő adta elő tavaly április­ban, az angol Channel Four műsorában.

Whyte trilógiájával egy rókáról nem akart három bőrt lenyúzni. Dreyfusról szóló alkotásait egyfajta missziónak te­kintette. A párizsi ítélet óta megtanul­tuk – mondja -, hová vezethetnek az ef­féle dolgok, és mégsem vesszük tudo­másul a tanulságot. A volt Jugoszláviá­ban zajló etnikai horrorra, a kommuniz­mus összeomlása után bekövetkezett nacionalista fellángolásokra, a neonáci szélsőségesek németországi terrorcse­lekményeire utal.

Mindamellett Whyte bízik Németor­szágban. Az elmúlt ötven évben a néme­tek megpróbáltak leszámolni bűneik­kel – vélekedik -, míg a franciák igyekez­nek a szőnyeg alá söpörni a kellemetlen történelmi tényeket. – Való igaz, hogy a franciák közül sokan mindmáig nem fogadták el az igazságot a Dreyfus-ügyben, amely egykor annyira megosztotta társa­dalmukat. A vichyi rendszer idején az el­lentétek nyíltan kiújultak, és azóta sem tűntek el egészen. Ezek után talán nem is annyira különös, hogy Whyte trilógiá­jának egyes részei a centenárium alkalmával több helyütt színre kerültek, csak épp Franciaországból nem érkezett meghívás.

A kétfelvonásos opera másfél óráig tart, szünet nincs. Meier zenéje fokozza a történet drámai erejét, ami a siker fon­tos eleme, hiszen a cselekmény nem tar­talmazhat váratlan fordulatokat. Nagy szerepe van a kórusnak, amely egykori antiszemita gúnydalokat is megszólaltat, az egyiket épp a Marseillaise dallamára (!). Az opera befejezéséül a szerző a gyermek Dreyfust állítja színpadra, aki ezt mondja: Papa, ha nagy leszek, kato­na akarok lenni…

– Nem voltam elégedett, amikor elké­szültem az operával – vallja a szer­ző. – Az emberi test minden szónál éke­sebben képes megszólaltatni a szenve­dést, és tudtam, hogy Panovot érdekel­né a téma feldolgozása balettre. Ismer­tem őt, és azt is tudtam, hogy meggyűlt a baja a Szovjetunióban, amikor 1972-ben kivándorlásért folyamodott Izrael­be. (Panov a leningrádi Kirov Balett szó­lótáncosa volt.) Panov beszélt a dologról Schnittkének, aki nyomban felajánlotta, hogy zenét ír a baletthez.

Schnittke zenéjéből aztán Panov kivá­lasztott tizenhat részt, a háromórás ba­lett alatt élőben és felvételről szólalnak meg ezek a kompozíciók. A két felvonás során a táncosok a Dreyfus-ügy teljes történetét előadják, időrendben. Köz­ben a színpad hátterében függő hatal­mas tükörben vetített képek láthatók egykori francia és német antiszemita ké­peslapokból.

Whyte a témán nyolc éve kezdett el dolgozni, de a balett gondolata csak 1993-ban született meg. Németország­ban roppant nagy támogatást ígértek ne­ki, és ezt meg is kapta, elsősorban Ber­linben, ahol a Deutsche Oper főinten­dánsát, Götz Friedrichet hamarosan megnyerte az opera gondolatának. Friedrich és a város vezetősége jó al­kalmat látott ebben egy rendkívüli szín­padi produkcióra. Bonnban viszont, ahol a pénzügyi lehetőségek szerényeb­bek, a balettet nem tudták oly teljes jel­mezben színpadra vinni, amint a szerző szerette volna.

Az opera októberben Bázelben is szín­padra került, s rövidesen a New York City Opera produkciójaként lesz látható.