A diaszpóra könyve

(Marek Halter: Ábrahám emlékezete. Fordította Bognár Róbert, Sík Kiadó, 1995, 611 oldal, 1390 forint)

Nyolcvan nemzedék életidején ível át e könyv, a második Jeruzsálemi Szentély lerombolásától a var­sói gettófelkelésig. Ábrahám, a pusztuló városból menekülő írnok utódaira hagyo­mányozza hitét és kételyeit, a papiruszt, melyre a zsidó időszámítás 3831. évében (71-ben) már Alexandriában írja első feljegyzését, hogy ivadékai „megőrizzék a lajstromot, folytassák és adják tovább nemzedékről nemzedékre”.

Minden generációban lesz egy írnok, aki örökli a tisztet, hogy a család életé­nek sorsfordító pillanataiban elővegye a féltve őrzött ládikából az egyre bővülő tekercset, magára öltve taleszát felolvas­sa az addigi bejegyzéseket, s hozzáfűzve a magáét, rábízza a szöveget utódjára. Kísérteties köröket ír le a történet. Érke­zés, megtelepedés, virágzó lét, üldözte­tés, menekülés vagy pusztulás. Cordoba, Marbonne, Troyes, Soncino, Velence, Odessza vagy Varsó – egyre megy. Majd kétezer éven át ciklikusan ismétlődnek a történelmi forgatókönyv fejezetei.

Prózapoétikai értelemben nem nevez­ném Marek Halter munkáját regénynek, nincsenek hősei, csak epizodistái, leg­feljebb húszlapnyi sors, vagy inkább idő­metszet átélői, akik emlékezetes helyze­tekben tűnnek fel, karakterük maga fe­ledhető, alakjuk aláhull, odavész a több száz név, s a dúsan áradó események sodrában. Legfeljebb Ábrahám emléke­zete, a tekercs őrzi egykorvolt létezésük emlékét.

Az írás emlékezés. Az emlékezet élet­ben tartja az elmúlót, a megőrzés gesz­tusa eltörli az időt. Halter gesztusa impo­náló. Műve könnyen befogadható prózá­ba oltott filozófia. A zsidóként való léte­zés (a túlélés mint életstratégia) mecha­nizmusába enged bepillantást, ám azál­tal, hogy egy családlegenda példázatá­ban végső fokon a nép történetét adja közre, s maga is utal rá egy helyütt, hogy bár tud figurái gyengeségeiről, nem szí­vesen ír azokról, végleg és nyíltan elveti a regény kívánta komplex ábrázolás nor­máját. Lemond az analitikus közelítésről (lehetetlen volna persze kétezer eszten­dő arányos áttekintése mellett ez a rész­letező, pszichologizáló módszer), ám ezáltal egyes történelemformáló és egész nemzedékek sorsát meghatározó jelenségek hátterére nem terjed – nem terjedhet – ki figyelme. Homályban ma­rad példának okáért a haszidizmushoz, a haszkalához vagy a baloldali mozgalmak jelentette asszimilációhoz vezető út, me­lyekről említés tétetik, ám horderejükhöz mérten kevéssé motivált szereplői sorsában betöltött jelentőségük. Ugyan­az a vázlatszerűség érvényesül itt, amire már utaltunk, ám talán itt a legszembe- szökőbb a hiányosság.

A szerző által választott térben és idő­ben zajló pálya, amit könyve bejár, rend­kívüli. Ám mert a forma a regényé, nem mentesülhet a műfaj szabályainak szá­monkérése alól. Ugyanakkor ha szövegét inkább sorspéldázatnak, regényesített tör­ténelmi hitvallásnak tekintjük – és jog­gal feltételezhetjük a kötet hol esszéisztikus, hol betétnovella jelleget öltő, ön­kommentáló részleteiből, hogy e törek­ vés nem volt idegen Marek Haltertől – más az olvasata, s persze az értékelés szempontjai is mások lehetnek.

A Megillát Ávráhám a zsidó lét – s a zsi­dó irodalom – folytonosságának doku­mentuma. A hit – s a kései utódok némi­képpen már reflektált, hitbe vetett hite – megtartó erejének emlékműve. Az akéda – Ábrahám és Izsák története – újra és újra alakot ölt, a galut legfájdalma­sabb megpróbáltatásai mind erre utal­nak vissza, sugallja a textus. Őrizni a hi­tet és akár meghalni érte, vagy túlélni mivoltunk feledve, széthulló közösség­ként, ez az alternatíva, mely a legkiélezettebb válsághelyzetekben élet-halál közötti egyetlen választásra kényszerít. Mit reméltek Worms, Speyer, York már­tírjai, kik meg nem tagadott hitük miatt pusztultak el? Ez a kérdés lüktet a sorok között, kimondatlanul. Bízhattak-e ben­ne, hogy mártíriumuk példázat lesz, mely erőt ad, s vajon ez jelentette-e az erköl­csi töltetet utolsó döntésükhöz, vagy a tiszta, feltétlen hit: Ábrahám hite.

Halter mítoszt teremt, ahogy őseit majd két évezredre visszavezetve, nem zedékekből emlékművet épít. Létezett-e a tekercs, vagy ahhoz hasonló, nem tud­juk. Ám azáltal, hogy az író saját műve létrejöttének fázisait is megírja, felidézi kutatásait, létező személyekkel, így pél­dául a jeruzsálemi Adin Steinsaltz rabbi­val vagy Dov Szádán irodalomtörté­nésszel folytatott beszélgetéseit, ke­mény tényekkel hitelesíti a fikciót, azt az érzést keltve, hogy a mű valóban a nyolcvan nemzedéknyi családtörténet rekapitulációja, az elveszett tekercs he­lyébe lépő dokumentum.

A könyv szereplői között épp úgy fel­tűnik Jochánán ben Zákkáj vagy Rási, mint Gutenberg vagy Pico della Mirandola. Császárok, pápák sorjáznak, és interaktív viszonyba kerülnek a Have­rokkal. Az alexandriai könyvtár leégése, a Római Birodalom bukása, az arab hó­dítások, a keresztes háborúk, Spanyolország aranykora, a francia forradalom, a kommunista mozgalom születése mind jelen van a figurák sorsában, mert személyes résztvevői, tanúi vagy el­szenvedői lesznek az eseményeknek. Az írnokok, később nyomdászok famí­liája jelen van a történelemformáló sze­mélyiségek közelében, ott van a sors­fordító történéseknél, vagy ezek örvé­nye rántja magába őket. Beágyazni a család, a nemzetség történetét a népé­be, a zsidóság történetét az egyetemes históriába – a csiklandó kuriozitáson túl ez az általános szándék és szemléletmód világlik ki a cselekményvezetés­ből, ám ez a már ismertetett arányproblémák miatt csak töredékesen sikerül. Erénye azonban Halter munkájának, hogy nem válik erőltetetté figuráinak történelemben való léte, hihető fordula­tokkal sodródnak éppen oda, ahol az új születik. Cseppben a tenger: a zsidók általános diaszpórabeli szerepvállalása képeződik le e lapokon.

Bizonyára vitatható az író történelemszemlélete, a mindenkori potenciális ál­dozat s az örök túlélő nézőpontja, de a kortárs zsidó közönség számára minden­képpen megfontolandó, hogy e fő vona­laiban helytálló előtörténet leszármazott­jaként hogyan tekint magára, mivoltára, helyzetére.

Feltétlenül említést érdemel a szerző honi irodalmi viszonylatban újszerűnek ható autenticitása a zsidó hagyomány világában, a nyilván rendkívül türelmes kutatómunkát igénylő, s a befogadó szá­mára is érzékletes helyismeret, mely a százszámra felvillanó városok egyes korszakainak hangulatát is képes elénk vetíteni.

Bognár Róbert gördülékeny fordításá­ban olvashatjuk a szöveget, ami talán túlzottan egységes is, figyelembe véve, hogy nem érződik rajta a kétezer eszten­dőt átívelő időtáv. Mikes Katalin részle­tes szómagyarázata könnyíti meg a „szakszavaik” megértését a laikus olvasó­nak. A Sík Kiadó szép formátumú, ke­ménytáblás borítójú kiadványt jelente­tett meg. Talán valamivel jobb belívpapírt érdemelt volna e külsőre impozáns kötet.

*

Az Ábrahám emlékezete eddigi kiadá­saiból hárommillió példány fogyott el. Bestsellert tarthat kezében immár a ma­gyarul olvasó közönség is. Olyan művet, amiből a zsidó történelem (és sors) alap­fokú és vázlatos ismeretét szerezhetné meg élményszerűen akár egy zsidó isko­la diákja is, aki a historiográfiai munká­kat talán félretenné.

Ábrahám emlékezete – megillát há gálut: a diaszpóra tekercse – folytatás és előzmény. Halter átadja művét s általa önmagát is annak a nagy narratívának, ami a tradíció szerint 5756 esztendeje kezdődött. S ha belemélyedünk könyvé be, ami hidat emel az időben, hinni tud­juk, hogy ez az elbeszélés ama történet folytatása, valamennyiünk előtörténetéé. S általa remélhetőleg tudatosul, hogy mi, mai zsidó olvasók, valamennyien Ábra­hám s a nagy narratíva örökösei va­gyunk.