A diáklázadások és a madmazelek

Írta: Oszip Mandelstam - Rovat: Archívum, Irodalom

Mindig jó előre tudni lehetett, hogy mely napokon lesz diáklázadás a Kazányi székesegyháznál. Minden jobb családnak megvolt a maga egyetemista informátora. Így aztán óriási közönség jött össze, hogy – igaz tisztes távolból – megtekintse a lázadást: voltak ott kisgyermekek a dadussal, anyukák és nagynénik – akik nem tudták otthon tartani az ő kis lázadóikat -, öreg csinovnyikok és mindenféle naplopó. A tervezett lázadás napján nézők sűrű tömege hullámzott a Nyevszkij járdáin, a Szadovaja utcától egészen az Ányicskov hídig. A gyülekezet megközelíteni azért nem merte a Kazányi székesegyházat. A rendőröket udvarokon, például a katolikus Szent Katalin-templom udvarán szokták volt lesbe állítani. A székesegyház előtti tér viszonylag néptelen volt, kis csoportokban csak egyetemisták és valódi munkások járkáltak föl-alá, ámbár az utóbbiakra azért ujjal mutogattak. Hirtelen a Kazányi tér felől elnyújtott, egyre erősödő üvöltés, valamiféle szűnni nem akaró bömbölésbe átcsapó „ú” vagy „i” támadt, és egyre közeledett. Ekkor a nézők visszahőköltek és a tömeget lovasok szorították meg. „A kozákok, a kozákok!”-terjedt villámsebesen, sokkal sebesebben, mint ahogy maguk a kozákok vágtattak. Tulajdonképpen annyi történt, hogy gyűrűbe fogták a „lázadást” és átterelték a Mihály Lovardába, a Nyevszkij pedig olyan üres lett, mintha kisöpörték volna.

Komor néptömeg az utcán: ez volt az én első tudatos, tiszta élményem. Pontosan hároméves voltam, az esztendő pedig a kilencvenhármas, és azért hoztak fel Pavlovszkból Pétervárra, hogy ott legyünk III. Sándor temetésén. A Nyevszkijen, valahol a Miklós tér közelében vettünk ki szobát, egy hónapos ház harmadik emeleten. A temetés előtti estén fölkapaszkodók az ablakpárkányra, és látom, hogy emberektől feketéllik az utca. „Mikor indulnak el?” – kérdem. „Holnap” – mondják. Különösen az volt rám nagy hatással, hogy a tömeg az utcán húzza le az éjszakát. Még a halál is teljesen életidegen, káprázatos és ünnepi külsőségei közt jelent meg elöltem először. Egyszer a dadussal és édesanyámmal elmentünk az olasz követség csokoládé-házikója előtt a Mojka utcán. Látom, hogy nyitva a kapu, akárki bemehet, odabentről meg gyanta-, tömjén-, és még valamilyen kellemes, édes illat árad az utcára. Fekete bársony vonja csendbe a bejáratot és az ezüsttel, trópusi növényekkel körberakott falakat; nagyon magasan feküdt Itália bebalzsamozott küldötte. Hogy mi közöm volt mindehhez? Fogalmam sincs róla, de erős, határozott, tiszta élményem ez, és még most is drága emlékként őrzöm.

A város hétköznapi élete különben egyhangú és szegényes volt. Délután ötig folyt a korzózás a Bolsaja Morszkaja utcán, a Gorohovaja utcától a Vezérkar Diadalívéig. Minden, ami léha és piperkőc volt a városban, az meghajlások, összenevetések közepette oda-vissza hömpölygött a járdán; sarkantyúpengés, francia, angol szó hallatszott – mintha csak az angol bolt vagy a jockey klub megelevenedett kiállítása tartott volna. A bonne-ok, a nevelőnők, ezek a fiatalos francia nők is idejártak a gyerekekkel, hogy sóhajtozzanak és összehasonlítsák a helyet a Champs-Elysées-vel.

Mellém annyi francia nevelőnőt fogadtak, hogy teljesen összekeveredtek a vonásaik, és egy általános portré-folttá álltak össze. Az én meglátásom szerint ezek a francia és svájci nők visszagyerekesedtek a saját dalocskáiktól, írásmintáiktól, szöveggyűjteményeiktől és igeragozásaiktól. A szöveggyűjtemények-kificamította világnézetük középpontjában Napoleon, a nagy császár és a nyolcszáztizenkettes háború áll és csak ezután jött Jeanne d’Arc (pedig az egyik svájci nő kálvinista volt) és én, őszinte tudásszomjtól vezérelve, hiába próbáltam bármit is kiszedni belőlük Franciaországról, semmit sem sikerült, azon kívül, hogy gyönyörű. A francia nők ázsióját az a művészet adta, hogy sokat és gyorsan beszélnek, a svájciakét meg a dalocskák, amelyekre a Mahlbrückéről szóló tette fel a koronát. Ezeket a szegény teremtéseket teljesen átjárta a nagy emberek – Hugo, Lamartine, Napoleon, Moliére-kultusza. Vasárnap elmehettek misére, ismerkedniük viszont nem lehetett.

Ile-de-France: boroshordók, fehérlő utak, nyárfák; egy szőlősgazda elutazott a lányaival Rouen-ba, a nagymamához. Arra érnek haza, hogy mindenen scélle, a prések, a kádak lepecsételve, az ajtókon, a borospincéken is pecsét lóg. Az intéző megpróbált eldugni néhány vödör újbort a fináncok elől. Lebukott. Megpecsételődött a család, sorsa. Óriási büntetést vetettek ki rájuk, és a vége az lett, hogy a kíméletlen francia törvények szállítottak nekem egy nevelőből.

Ugyan, mi közöm lehetett a gárda ünnepekhez, a lovak és gyalogosszázadok egyöntetű dekorativitásához, a dübörgő léptekkel, megkövült arccal a gránittól és márványtól hályogos Milionnaja utcán hömpölygő zászlóaljakhoz?

Álom volt csak Pétervár megkonstruált délibábja, a feneketlen űrre vetett ragyogó takaró; közvetlen körülöttem viszont júdeai káosz terjengett: nem szülőhaza, nem otthon, nem házitűzhely volt ez, hanem éppenséggel káosz, az az ismeretlen hasmeleg világ, amelyből jöttem, amelytől féltem, amelyre homályosan ráéreztem és amelytől menekültem, örökké menekültem.

A júdeai káosz a fenyegető összeomlásnak, a vidéki vendég bent is fönnhagyott sapkájának, a könyvszekrény Goethe és Schiller alatti polcán romként heverő Tóra betű-horgainak és a fekete-sárga rituálé dirib-darabjainak képében bevette magát a pétervári kő-lakás minden zugába.

Húsvéti tojásostól, karácsonyfástól, finn acélkorcsolyástól, decemberestől, dácsástól, finn kocsisostól végiggördült az erős, kicsattanóan piros képű orosz esztendő a naptáron, de azonnal megjelent mellette valami kísértetalak is a szeptemberi újévével és a vad nevükkel már az ember fülét is kínzó, bánatos és furcsa ünnepeivel, a Ros Hasonéval és a Jóm Kippurral.

Bratka László fordítása

A fenti írás a Széphalom Könyvműhely gondozásában a közeljövőben megjelenő Mandelstam önéletrajzi prózakötet egyik darabja.

Oszip Mandelstam

Ó, te éj, gyógyíthatatlan

Ó, te éj, gyógyíthatatlan,

Gyújtsatok bár mécseket:

Jeruzsálem, kapuidban

Fekete Nap fenyeget.

Szörnyebb Nap a sárga-ében,

Tente, aludj el, babám –

Jeruzsálem szentélyében

temették el szép anyám.

Áldás nélkül a sötétben

nem jut Isten üdve sem:

Jeruzsálem szentélyében

gyászolták a kedvesem.

Anyámtól elköszönőben

zengtek zsidók hangjai –

Ébresztettek a bölcsőben

Fekete Nap hamvai.

1916

 

Címkék:1992-11

[popup][/popup]