A csodarabbi alakja a néphagyományban

Az ún. csodarabbik a XVIII. sz. óta tűntek fel Észak- kelet-Magyarországon és Erdélyben a Galíciából betele­pült chaszid zsidó vallási közösségek körében. A chaszideus (héberül: jámbor) zsidó vallási irányzat Len­gyelországban keletkezett a XVII. században, és innen terjedt át a szomszédos Ukrajnába és Magyarországra. A chaszidizmus központi alakja a csodarabbi, a caddik volt.

A csodarabbik híre, tevékenységi köre már életükben is meghaladta híveik táborát. így a helybeli és környéki keresztények is felkeresték nagy jelentőségű döntések előtt vagy betegség esetében, segítségüket, tanácsukat kérve. Ugyanígy: emléküket haláluk után a keresztény lakosság is megőrizte.

Magam most a nem zsidó lakosság körében élő em­lékanyaggal kívánok foglalkozni.

A következőkben néhány északkelet-magyarországi – a munkácsi, sátoraljaújhelyi, bodrogkeresztúri – rab­bik emlékkörét szeretném feleleveníteni.

A mondákban és emlékezésekben az egykori rabbik jóságos, segítséget nyújtó, természetfeletti képességgel rendelkező héroszok, „szent” papok. De vajon hogyan alakulhatott ki ez a pozitív mondakör ott, ahol a vér­vádnak még sokan hitelt adtak, különösen a múlt szá­zad végi, 1882-es Szabolcs megyei, tiszaeszlári per ha­tására? Általában a jiddisül beszélő, másként öltözkö­dő, idegen szokásokat tartó zsidó és nem zsidó lakosság között a különbség nagyobb volt, mint a Dunántúlon, ahol a zsidók letelepedése már több száz éve megtör­tént. Az antiszemitizmus jelei Északkelet-Magyarországon még néhány évtizede is nyíltan megmutatkoztak. Ezért a koncentrációs táborokból visszatért kisszámú zsidóság a falvakat elhagyta, és a nagyvárosokba vagy külföldre költözött.

A csodarabbik emlékkőre műfajilag rendkívül hete­rogén. Van közöttük egyszerű közlés, emlékezés, ame­lyekben a valóságos eseményeket, tényeket mérhetetle­nül felnagyítják, vannak sokszor elmondott realisztikus, „igaz” történetek s végül természetfeletti beavatkozá­sokról, csodákról szóló, több változatban élő mondák. Ez a jelenség egyébként nemcsak erre az emlékkörre vonatkozik, valamennyi valaha élő személyiséget övező hagyománykörben megtalálhatjuk a prózai folklór mű­fajok sokaságát. Az egyes műfajok között sokszor alig lehet határvonalat húzni.

A különböző emlékezésekben ugyan a rabbik nevét is megemlítik néha, az egyes csodatettek személyhez kö­tése mégis rendkívül bizonytalan. Így a két háború kö­zött Munkácson működő Spira rabbihoz olyan jósláso­kat fűznek, amelyeknek értelemszerűen a múlt század­ban kellett volna elhangzaniuk. A szájhagyomány kro­nológiája – mint mindig – ebben az esetben is meg­bízhatatlan.

Az adatközlők társadalmi helyük szerint különböző­ek. A falvakban földművesek, halászok, pásztorok vagy szőlősgazdák, de a felvidéki kisvárosokban egy-egy ne­vezetes rabbi csodálatos tetteiről a társadalomnak vala­mennyi rétegében beszéltek. Így egy gazdag munkácsi patikus özvegye máig is hiszi, hogy a gyakori villámcsapásoktól nem kellett addig tartaniuk, míg Spira rab­bi szőlőskertjükben tartózkodott.

Vallási hovatartozásukat tekintve az adatközlők egy kivételével keresztények voltak.

A rabbikról híveik általában tudták, hogy kinek a ta­nítványai. A rabbivá válás folyamatában ugyanis a ta­nulás mellett nagy szerepet kapott egy sajátos viselke­désforma, amelyet csakis a szeretett, nagyra becsült mester közelében lehetett elsajátítani.

A bodrogkeresztúri Steiner Sájeról – aki az olaszliszkai rabbi tanítványa volt – a keresztény lakosság emlékezetében azt mondták: „Úgy járt, mintha lebegett volna.” – „Olyan selyemféle fekete ruhában járt, csak úgy suhogott, ahogy lépkedett.” – „Mindig kísérték két oldalról. Ha ment, utat adtak neki. Két nő között nem mehetett el.” – „Közvetlenül nem is beszélgetett sen­kivel, csak tolmácsok útján.” Végül Bodrogkeresztúr utolsó zsidó lakója, az 56 éves Winkler Frida, aki 1962-ben már csak azért élt a faluban, hogy a rabbi sírját gondozza, ezeket mondta: „A Talmudban nagyon jára­tos volt. Soha nem aludt ágyban, soha nem feküdt le. Éjszakánként a karosszékben szundikált és gondolko­zott állandóan.” – Ami talán nem is azt jelenti, hogy a rabbi nem aludt éjszakánként, hanem azt, hogy hívei ezt várták el tőle.

A következőkben a leggyakoribb cselekménytípusok­ról lesz szó olyan sorrendben, ahogy a realitásból egyre inkább átcsúsznak a mítoszok világába.

„Úgy a kereszténység, mint a zsidóság, bárki mehe­tett hozzá tanácsért. Nem kért érte pénzt. Kisegítette bár akármilyen szegénységben … Kis Dávid városa vót ez. A zsidókból éltek. Voltak olyan szegény asszonyok, akik özvegyek voltak. Elhívta takarítani, meszelni, vi­zet vinni, fát vágni. Annak a papnak olyan szíve, olyan lelke volt, mint Jézus Krisztusnak a lelke, ö minden­kinek adott. Külföldről jött vagonnal a liszt, cukor, pulyka. Ha valamelyik szegény megszorult, mindenki­nek segített. Ő amit kapott, el is osztotta…” „Volt egy nagyon szegény ember, vett neki egy kis lovat. Keresz­tény ember volt. Csak vitt neki egy kis vizet, aztán már ebből megélt. Adott az egész családjának enni. Pénte­ken egész hétre kifizette.”

Ezek az emlékezések részben magyarázatot adnak a rabbik népszerűségére. Különösen a gazdasági pangás idején volt nagy jelentősége, hogy sok embernek adtak munkát, növelték egy-egy helység idegenforgalmát. Jó­tékonyságukban nincs okunk kételkedni. Másfelől a vá­ros vagy falu lakói híres embereknek tartották őket, akiket messze földről felkerestek, ami nagymértékben növelte tekintélyüket.

A zsidó és nem zsidó szájhagyományban egyaránt számtalan történet szól hasznos, néha látnoki tanács­adásukról. Egy bodrogkeresztúri volt szőlősgazda mond­ta el:

„Elment apám a szent paphoz, az azt mondta neki: ne búsuljon semmit, a jó Isten meg fogja segíteni. Egy évre vegyék ki haszonbérbe a szőlőt. Kivették a szőlőt. Olyan hatalmas termés volt, hogy vissza tudták venni a szőlőt, a házat, rendbe hozták a családot.”

Némileg ellentmond a chaszidizmus szellemének – amely az anyagiak megvetését hirdeti -, hogy praktikus, üzleti ügyekkel is sok keresztény kereste fel őket, és az emlékezések szerint mindig eredménnyel. Az in­tuitív, nagy élettapasztalattal és emberismerettel ren­delkező rabbik, akikben feltétlenül bíztak, bizonyára sok esetben valóban segítettek tanácsaikkal a hozzájuk fordulóknak.

„Tarnopol környékéről jött külön vonattal egy rabbi Munkácsra. Szolyván megállt a vonat. Ott egy küldött­ség fogadta. Spitzék is kimentek az állomásra, kivitték a beteg fiúkat, aki sánta volt, paralízises. A csodarabbi nekik is, másoknak is osztogatott gyógyfüvet. A Spitz gyereket be is mutatták neki, a rabbi megsimogatta a fejét, megáldotta. A gyerek meg is gyógyult. Nem ott, rögtön, de a gyógyulást ennek tulajdonították.”

„A nagyváradi rabbi, Goldlicht, betegeket gyógyított, a két háború között, de megtiltották neki. Egy keresz­tény asszony gyerekéről az orvosok már lemondtak. A fiúnak fekélyes volt a lábszára. Elment a rabbihoz és térdre borulva kérte, hogy gyógyítsa meg a gyereket. A rabbi előbb visszautasította, mert félt, aztán mégis meg­enyhült. Azt mondta, hogy vegyen az asszony egy új téglát, forrósítsa meg, öntsön rá kecsketejet és tartsa a gőzbe a gyerek lábát.”

A bodrogkeresztúri rabbiról beszélték a következőt:

„Ezt özv. Rácz Béláné mesélte, aki azelőtt Tályán la­kott. Rettenetes gyomor- és bélfájdalmai voltak, és orvostól-orvosig járt, még a miskolci kórházban is volt. Baján senki sem tudott segíteni. Óriási híre volt ennek a bodrogkeresztúri csodarabbinak, ők is felültek a két­kerekű homokfutóra, és elmentek Bodrogkeresztúrra. Már nagyon sok beteg állt ott, és várt a rabbival való beszélgetésre. Ennek a néninek füveket adott, és pon­tosan megmondta, hogy hogy éljen vele, mikor hány percig szedje. Ha három hétig issza a teát, elhagyja az orsós giliszta. Ez nagyon veszélyes. Az asszony a rabbi tanácsa szerint élt, betartott minden előírást, és egyszer csak tényleg kiment belőle a giliszta. Anna néni nem is hitte el, hogy giliszta okozhatta, olyan beteg volt. Na­gyon lefogyott, elszáradt. Ennek az orsós gilisztának olyan furcsa feje volt. Idő kellett, míg újra erőre ka­pott. A bodrogkeresztúri rabbi gyógyította meg.”

Nagy gyógyító erőt tulajdonítottak a XIX. században a sátoraljaújhelyi csodarabbinak, Teitelbaum Mózesnek (1759-1841), a „szent öregnek”, aki az 1836-os kolerajárvány idején vitt végbe csodálatos gyógyításokat.

Az, hogy a rabbik gyógyították a hozzájuk forduló betegeket, késői maradványa egy, a középkorban még általános gyakorlatnak. A kis, elzárt falvak többségé­ben ugyanis semmilyen orvosi segítségre nem lehetett számítani, és így a különböző felekezetű papok tapasz­talataikra és a népi gyógyászatra támaszkodva igyekez­tek híveik segítségére lenni. A református papok fele­ségei a falvakban megszervezték a gyógyfüvek szedését, és a papok még a XVIII. század közepén is orvosolták a hozzájuk forduló betegeket.

Gyakran emlegetik a csodarabbik látnoki képességét, legendák szólnak jóslataikról:

„A világ minden területéről jöttek hozzá, ő jósolt, és az mind bevált. Beteljesedett mind, amit a szent pap mondott. Nagyon egyszerű ember volt, kimondottan em­ber” – mondták a bodrogkeresztúri rabbiról.

A munkácsi Spira rabbi jóslatairól a keresztény vallásúak körében is sok monda keringett. Jóslásait külön­böző korokba helyezik. Mesélik, hogy megjósolta a múlt század derekán bekövetkezett nagy tűzvészt, és így sok értéket menthettek meg. „A munkácsi csodarabbi azt is megjósolta, hogy a zsidókat el fogják hurcolni, kiirtják őket” – mondta nemrég egy idős asszony.

A már említett Teitelbaum sátoraljaújhelyi rabbihoz fűződik az a monda, hogy már gyermekkorában megjö­vendölte Kossuth Lajosnak leendő nagyságát. A mon­dának több változata él máig is. Az egyik szerint gim­nazista korában járt Kossuth a papnál, aki megjósolta eljövendő dicsőségét. Vannak, akik úgy tudják, hogy a (beteg gyermeket, Kossuth Lajost az anyja vitte el a rabbihoz, aki megjövendölte, hogy az ország vezetője lesz. Ez a monda Sátoraljaújhelyen és környékén a ke­resztény és zsidó lakosság körében egyaránt általánosan elterjedt.

A kereszténység körében is elterjedt, hogy a csodarab­bi elhárítja az elemi csapásokat.

„A nagynénémnek a férje régi patikus családból szár­mazott. Neki is szép patikája volt. Nagy szőlőjük volt Munkácson és híresen szép angolkertjük. Keresztények voltak.

Spira rabbi a 20-30-as években sokat járt ki hozzá­juk a szőlőbe, késő délutánonként elmélkedni, imádkoz­ni. Vele voltak a tanítványai is. Mindig kérte, hogy amíg ők ott vannak, ne menjenek le nők a kertbe.

Egy alkalommal nagy vihar támadt. Nagybátyám le­ment a kertbe, és kérte a rabbit, hogy menjen fel a ház­ba, mert megázik. Eleinte hallani sem akart róla, mert asszony volt a házban. De azután egyre romlott az idő, nagy vihar támadt, mégiscsak felment, de elkerülte a nőket. A nagynéném borzalmasan félt a vihartól. Ezt meghallotta a főrabbi és megüzente neki, hogy amíg ő ott van a házban, nem üt be a mennykő.

Közben lecsendesedett valamennyire a vihar és Spira rabbi már készült elmenni. A nagynéném elészaladt, a rabbi megrökönyödve visszalépett, a tanítványai elébe álltak. A nagynéném kérdőre vonta, hogy még nem múlt el a vihar, miért megy el? Mi lesz, ha becsap a villám?

A főrabbi kijelentette:

– Ide villám nem fog becsapni!

Így is volt. Soha nem csapott be a szőlőjükbe a vil­lám.”

Gyakran szerepeltetik együtt a nevezetes rabbikat ka­tolikus és református főpapokkal. Közös áldásuk külön­böző katasztrófáktól menti meg a lakosságot.

„Szabó esperes, Bertók református püspök és Spira főrabbi sétáltak a Kamjánkán. (Lomb a város határá­ban.) Onnan látni Munkácsot. Mondták, hogy milyen szép ez a város. Megáldották: Tűz ne érje, víz ne érje, se égi, se földi csapás ne érje! Így is történt.”

A zsidóság és a kereszténység körében egyaránt gaz­dag mondakör övezte a nagykállói csodarabbi szemé­lyét. A keresztények mindig név nélkül emlegették, míg a hit dolgában jártas zsidók gyakran említik ezzel kap­csolatban a XVIII. század végétől Nagykállóban tevé­kenykedő Taub Eizik alapító főrabbi nevét.

A legelterjedtebb monda, amelynek sokan adnak máig is hitelt, hogy ő szerezte a Szól a kakas már kezdetű népdal zenéjét. Ez a monda Nagykállóban általánosan ismert. Egy gimnáziumi tanár elmondta, hogy maga is hitte és terjesztette diákjai körében. A keresztények el­sősorban azért helyeztek erre súlyt, mert így „igazol­ták”, hogy az országszerte ismert dal Nagykállóban szü­letett. Az erről szóló történet azonban világosan mutat­ja, hogy népköltészeti alkotással, mondával van dol­gunk. Volly István idézi Pásztor Mihály 1903-as közlé­sét, amely szerint „a dal Nagykálló egyik XVIII. sz. vé­gi rabbijától, Reb Eiziktől való, aki Mezőn sétálva hal­lotta a dalt egy juhásztól, s egy belső hang ellenállha­tatlanul ösztönözte őt annak megtanulására. Megvette hát a dalt két pengőért. Abban a pillanatban, amikor a vásárt megkötötték, a rabbi megtanulta a nótát, a ju­hász pedig elfelejtette.” Scheiber Sándor szerint a le­gendának több változata ismert, s „… ezúttal is ván­dormotívummal van dolgunk. Hasonló legenda járja Baál Sém Tov-ról. Jánk faluban úgy tudják, hogy a munkácsi rabbi írta a dalt.

Általánosan elterjedt, hogy Taub Eizik bizalmas em­bere volt Rákóczinak. (A történeti néphagyomány egyik sztereotípiája, hogy a kiemelkedő hősöket mindig szoros kapcsolatba hozzák egymással.)

A nagykállói rabbi „elmagyarosodását” reprezentálja a következő mondata:

„Szédereste a főrabbi és környezete egy percre némán felállt. Ez így szokás a zsidóknál, Éliást várják ilyen­kor. A csendben hallatszott, hogy a rabbi összecsapja a bokáját, közben fejet hajtott. Amikor letelt az idő, amíg szótlanul álltak, kérdezik a tanítványai, hogy miért csapta össze a bokáját? ’Megjelent előttem az Úristen, huszár-atillában!’ – mondta a főrabbi.”

Nagy esemény volt egy-egy neves rabbi temetése, amelyről néha évtizedekig beszéltek.

„Mikor meghalt, annyian voltak, elgyüttek még kül­földről is. Még a veteményt se lehetett látni, annyian voltak. Voltak keresztények is. Mindenki akarta egy ki­csit vinni. Eltemették… Kivitték fehér lovon. Ha ha­rangoztak, akkor addig letették. Amikor elhagyták a ha­rangozást, akkor szaladtak vele. De még a házak tetejin is voltak, annyian voltak a temetésén.”

Végül nagy legendakor fűződik ahhoz a szokáshoz, hogy a rabbik sírjára haláluk évfordulója alkalmából különböző kérelmekkel cédulákat írnak vagy íratnak is­merőseikkel – kisebb számban a keresztények is -, kérve a rabbi közbenjárását a túlvilágon. A cédulákat kis kövek alá helyezik el. A kívánságok beteljesülésé­ről számtalan történet kering a keresztény lakosság kö­rében is.

A bodrogkeresztúri Winkler Frida elmondta, hogy a csodarabbi halálának évfordulója előtt keresztény isme­rősei levélben írják meg óhajaikat, amelyeknek alapján jiddis nyelvű cédulákat helyez el kövek alá a sírra.

Különösen tanulságosak azok a Bodrogkeresztúron feljegyzett mondák, amelyekben a csodarabbi egyéni­ségét fokozatosan elveszítve a néphit alakjai közé emel­kedik, mitikus lénnyé válik. „Megégett a zsidótemplom és az az asztal, ahol a szent pap szokott imádkozni, de a könyv megmaradt.” Ugyanezt állították Jóéi Ungár paksi rabbiról is. – „Hallottam mástól, hogy volt egy nagy égzengés. Belecsapott itt az Antóniék házába, ő elment oda (a szent pap), egy kést belevágott a geren­dába. Elaludt a tűz.” (A vas természetfeletti erejébe ve­tett hit Európa-szerte ismert.)

A szájhagyomány alakulásával hozható kapcsolatba, amit Tarcalon a 82 éves Kovács János, volt kisbirtokos elmondott. Szerinte az I. világháború alatt a tarcali asszonyok csoportosan keresték fel a bodrogkeresztúri csodarabbit, hogy megtudják, él-e még a férjük. Az emlé­kezetben a rabbi a halottlátók funkcióját is betöltötte.

Másfelől a mondakör új környezetében krisztianizálódott. Erre vall, hogy csak „szent papként” emlegetik: „… olyan lelke, olyan szíve volt, mint Jézus Krisztus­nak” – mondta egy asszony. Az emlékekben a rabbi „a jó Isten segítségét kéri”. Úgy emlékeznek, hogy te­metése idején zúgtak a harangok.

Egy legenda Jézus csodálatos halászatának történetét (Luk. V. 1-11.) köti személyéhez.

„Az apósom halász volt, az öreg Városi, ő mesélte. Kellett a hal. Nem akartak menni a halászok, mert nem fogtak. Azt mondja a szent pap megbízottja, minden do­básra ötven krajcárt, csak fogjanak. Kellett volna a hal… Dobóhálóval hajigáltak. Elmegy haza és mondja, hogy nem fognak. Saját szememmel látom!’ Akkor el­jött a szent pap a Bodrog partjára. Hozzáfogott imád­kozni. Annyi halat fogtak mindjárt, hogy nem bírták kihúzni. Azt mondta: Hagyják már!”

A zsidóságtól érkező hatás új környezetében kiegé­szült egyfelől a néphit, másfelől a kereszténység elemei­vel, ahogy különböző kultúrák érintkezése esetében ál­talában történni szokott.

A csodarabbik egyik legnagyobb kollektív csodája ép­pen az a gazdag mondakör, amely heroizált alakjukat ebben az ellentmondásos környezetben máig tovább él­teti.

(A hagyomány kötelékében. Tanulmányok a magyarországi zsidó folklór köréből című kötetből, amely Kriza Ildikó szer­kesztésében, az Akadémiai Kiadó gondozásában rövidesen meg­jelenik.)