A balkányi szégyen

Pénteken, július tizenharmadikán délután a televízió Ablak című mű­sorának szerkesztői helyszíni riport­ban számoltak be arról, hogy a Sza­bolcs megyei Balkány községben emlékművet avattak. A község ve­zetői és lakói kőbe vésették a hábo­rúban hősi halált halt valamennyi katona és polgári áldozat nevét, de megfeledkeztek a községből elhur­colt sok száz zsidó mártírról. Őket a nyíregyházi gettóból mintegy ti­zenhét ezer szerencsétlen sorstár­sukkal együtt 1944 májusában ke­gyetlen megkínoztatásuk és kifosz­tásuk után a csendőrök Eichmann megsemmisítő kommandója szabol­csi parancsnokának, Siegfried Seidl Sturmbannführernek kezébe adták. Nagyon kevés túlélő kivételével Auschwitz gázkamráiban fejezték be életüket.

A televíziónak az ünnepélyes em­lékműavatáson megjelent munka­társai megkérdezték a helyi vezető­ket, mivel magyarázható, hogy a hosszú névsorban egyetlen megölt balkányi zsidó neve sem olvasható, csupán az oszlop hátoldalára véstek rá – utólag – egyetlen, a zsidók sorsára utaló mondatot.

Az egyik megkérdezett helyi úr meglehetősen indulatos hangon kö­zölte: ők gyűjtést rendeztek a hoz­zátartozók körében, s ezek adakozá­sa tette lehetővé az emlékmű létre­hozását. Zsidók hozzátartozóitól er­re a célra nem kaptak pénzt. A ta­nács elnöke ezt mondta: Az ok ab­ban keresendő, hogy valójában nem is áll rendelkezésükre az egykor on­nan deportált lakosok névsora. A plébános véleménye pedig így hang­zott: Nekik külön emlékművet kel­lene felállítani, ehhez minden erköl­csi támogatást megadnánk.

Déri János műsorvezető, e véleke­dések hallatán szemmel láthatóan megdöbbent és azt mondta: A balkányi zsidókat, akiknek ősei évszá­zadokkal ezelőtt telepedtek le a helységben, hozzátartozóikkal együtt megölték, így hát e „hozzátartozók” a helyi akció vezetőinek gyűjtésé­hez nem is csatlakozhattak. Egyéb­ként – vélekedett Déri – a csak­nem nyolcszáz lélekszámú zsidó kö­zösség után néhány középület – is­kola, üzem – és tekintélyes mennyiségű lakóház mégis csak maradt, ezek értékéből a kőfaragó munka­bérére valószínűleg telt volna. A névsor hiányára vonatkozóan a mű­sorvezető felvilágosította a tanácsel­nököt: A község gazdátlan zsidó te­metőjének egy emlékoszlopába an­nak idején bevésték százötven meg­gyilkolt család nevét, így hát leg­alább a családnevek, onnan – ha akarják – lemásolhatok lettek vol­na.

A televízió egyik munkatársnője a látottakat a stúdióból kommentálva. Dérinek némileg ellentmondva, megjegyezte, hogy véleménye sze­rint ez végül is a balkányi lakosok ügye. Az Ablak stábjának másik munkatársnője mondta ki az egy­szerű igazságot: Ez Magyarország és Európa ügye.

A mi véleményünk az, hogy a plébános úr „erkölcsi támogatását” a hatszázezer elpusztított magyar zsidó életben maradt utódai semmi­képpen ne vegyék igénybe. Ne ál­lítsanak ebbe a községbe külön osz­lopot a kiirtott zsidók emlékére. Ékesítse Balkányt az a megkülön­böztető jegy, amit 1990 nyarán ön­maga sütött a homlokára.

V F