1985. április 19-e

Még jóformán alig léptünk be a varsói gettó negyvenkettedik év­fordulóján a parkba, amikor a fi­am szeme máris egy arra cikázó biciklista újonnan felspécizett bringájára tévedt és nyomban rákezdte a következő születésnapja örökzöld témáját, miszerint amennyiben halvány gőzünk se lenne ar­ról, mit szeretne – hadarva beszélt, mivel mindnyájan teli torokból tiltakoztunk, hogy hisz addig még tíz egész hónap van hátra – ő most segít nekünk egy kicsit, az a valami bé betűvel kezdődik. Volt idő, amikor el sem tudtam képzelni, hogy ilyen komoly alkalommal bármelyik gyerekem ennyire könnyelműen viselkedhet. Ez azonban akkoriban volt, amikor még meg sem születtek. Akkor tájban a régi kény­szerképzeteim még porrá zúzott népünk élő emlékművévé avatták a gyermekeket, így hát, mialatt egy darabig ott álldogál­tunk az utak virágágyai mellett, mindössze annyit mondtam, hogy ha már egyáltalán születésnapokról beszélhetünk, akkor az kizárólag a lányom születésnapja lehet.

A lányom nemsokára tizenöt éves lesz. Nem mintha olyan sietős lenne, de még mindig nem határozta el, mit szeretne er­re a születésnapjára. Azt mondta, nem iz­gatja magát miatta. Én a tizenötödik szüle­tésnapomra a mamámtól új iskolai alsóne­műt kaptam – tengerészkék flanelból, elasztikus bugyogóval -, apámtól pedig héber imakönyvet és öt shillinget.

– És nagyon jó fogásnak tartottam – si­ettem hozzátenni.

– Istennek hála – vágta rá a fruska az idők alaposan megváltoztak ama őskövület-napok óta. nehogy elmondd nekünk, mit vettél azon az öt shillingen, mert tud­juk! Nagyi elmondta nekünk, egyebet sem tesz, csak folyvást elmondja. Egy nagy, vastag verseskönyvet vettél rajta, és min­den verset kívülről bevágtál. Csodagyerek! – csípett az arcomba a lányom. – Az én csodagyerek mamikám! Én azonban nem szeretnék a születésnapomra egy nagy, vastag verseskönyvet és nem akarom kí­vülről bevágni a verseket.

– Én sem – visszhangozta a fiam mély érzéssel.

– Ha az ember a ti korotokban kívülről megtanulja a verseket – szívóskodtam -, arra egész életén át emlékszik. Ezek a ver­sek mindig veletek maradnak, társaságot adnak, beszélnek hozzátok, táplálnak, a legbarátságtalanabb időkben is a barátai­tok lesznek.

A fiam egészen másért esedezett, in­kább egy bármilyen kivénhedt kutyát sze­retett volna barátnak. A lányom azonban felemelte a hangját. – Jobb, ha most köz­löm veled, semmi kedvem ahhoz, hogy versek legyenek a barátaim! Bármit csiná­lok, bárhová megyek, mindig lesznek em­berek, akikkel összebarátkozhatok. Csak rendesek legyenek, ez minden, csak em­berségesek legyenek, más nem keli.

A művészet diszkvalifikálva, a betű eltö­rölve. Csak rendes emberek legyenek, ez minden, ez már elég is nekik! Hogy lehet megmutatni ennek a hamis, pop-kulturált emberiségnek, ennek az oroszlánbőrbe bújt szamárnak, hogy ez mekkora csalás!

– Ha, azért ne vedd magadra – adott a lányom egy vigasztaló kis puszit, és mind­ketten a játszótér felé igyekeztek. – Visz­lát, mutter! Most megyek, megnézem, ott játszanak-e ma is a kisbabáim.

A kisbabái, az ikrek velünk egy házban laknak. Az anyjuk számtalanszor elmond­ta, micsoda szerencsét, milyen nélkülöz­hetetlen kincset jelent háztartásukban a lányunk, hogy milyen végtelenül megbíz­ható, megértő, értelmes. – Kész kis bölcs, tudja, az ember szinte mindenről beszélhet vele. Én a legjobb barátnőm­nek nevezem.

Az ember mindenről beszélhet vele, mindenről, amit nem komplikálnak agyon a könyvek. A lányom intellektuális élete már az iskolában megtorpant. Ő a népi kultúra képviselője. Füle kizárólag a pop­zenére nyitott, a szobáját rock-sztárok fo­tóival tapétázza ki, ahhoz, hogy múzeum­ba menjen, irdatlan mennyiségű, mézbar­na hajánál fogva kellene odavonszolni, kivéve persze, ha az iskolában is kötelező. Az égvilágon semmit nem olvas, még az iskolai szöveggyűjteményt sem, csak ponyvát. Miféle táplálék fogja erősíteni, ha netán összeroppan? Ami a fiamat illeti, há­la Istennek, bátor lelkületű gyerek, de egyébként minden emelkedettebb gondo­lat iránti reménységet lerombol. Ha az em­ber megkérdi tőle, mi leszel, ha nagy le­szel, azt feleli, hogy gazdag.

Íme itt közelednek ketten, maguk előtt tologatják az ikrek babakocsiját. A mamá­juktól nyilván nem kellett kétszer elkérniük őket. Együtt odasétálunk az emlékműhöz. Mire odaérünk, már elég sokan összegyűl­tek – néhány öreg, túlélő európai és egy maroknyi fiatal, az örököseik és letétemé­nyeseik, és már mindnyájan énekelnek. Az ének után egy-két kurta beszéd követke­zik. Az egyik szónok, mialatt a varsói és vilnai gettókban elpusztított népünk emléke előtt tisztelgünk, felszólít bennünket, hogy emlékezzünk meg a haláltáborok keresz­tény áldozataira is. Ekkor jiddisül eléneklünk még egy utolsó himnuszt is, és egy csoport öregasszony virágokat dobál a vas­rácson át az emlékmű talapzatához. A körülálló gyerekek kezébe is virágot adnak. A lányom felveszi az ikrek egyik felét, a fiam a másikat, és ők is odahintik virágaikat a kő elé. Ahogy ott állok a gyerekeim mellett, hirtelen arra a névtelen apára gondolok, akiről néhány rövid szót írtak az egyik ostlandi tömegmészárlás összefoglalójában. Az apa, emlékszik vissza a túlélő, ott állt, fi­ával az oldalán, a gödör szélén, ahová rövi­desen be kellett feküdniük. Fia fejét simo­gatta, felmutatott az égre és szemmel lát­hatóan magyarázott valamit a gyermeknek.

Hazafelé felidéztem a jelenetet a gyere­keimnek. – Ha te lettél volna az apa, vajon mit mondtál volna a kisfiádnak? – kérdez­tem a fiamtól. Ő azonban nem az apára gondolt. – Én bepisiltem volna – jelentette ki a fiam.

Még mielőtt ugyanezt a kérdést a lá­nyomnak is feltehettem volna, felém for­dult. – Tegyük fel, te is velünk lettél volna. Mit mondtál volna nekünk?

Ezt válaszold meg! Mit mondtál volna nekik, az égre mutatva? Egyáltalán lett vol­na még ott ég? Mit lehet ilyenkor monda­ni, aminek még bármi jelentősége van? Ott állok a gödör szélén, a fiam az egyik ol­dalamon, a lányom a másikon, a hátunk­ban a puskák, a lábunk előtt a halál.

Azt mondtam volna nektek, milyen ki­váltság, hogy felnevelhettelek titeket. Tisz­ta szívemből köszönetet mondtam volna azért, hogy olyan gyerekeim voltak, mint amilyenek ti.

Komolyan mondod, mami? – kérdez­ték mindketten meglepve, de azért egyi­kük sem lepődött meg jobban, mint én.

Nem beszélhetnénk másról? – kérdez­te ekkor a fiam. – Ez az egész olyan kísér­teties.

De a fruska egy szót sem szólt. Hagyta, hogy az öccse tologassa a kisbabákat, ő meg egész úton hazafelé a kezemet szo­rongatta.

Kiss Marianne fordítása

Deirdre Levinson Walesben született és Észak-Angliában nevelkedett. Első regénye, a Five Years: An Experience of South Africa, 1966-ban, a második, a Modus Vivendi 1984-ben jelent meg. Irodalmat tanít New Yorkban.