Szombat előfizetés 2017

Hernádi Miklós: Kilökődés

Írta: Hernádi Miklós - Rovat: Politika, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A Szombat áprilisi számában körkérdést intéztünk a magyar zsidó közélet néhány szereplőjéhez illetve jó ismerőjéhez arról, honnan hová jutott a magyar zsidóság 25 év alatt.

Az alábbi négy kérdésre kértünk választ:

  • Milyen folyamatok zajlottak le a magyarországi zsidóság körében a rendszerváltás óta, milyen eredményeket könyvelhet el, és milyen kudarcok érték?
  • Változott-e a közösség identitása, mentalitása, közérzete, intézményei, önszerveződési képessége, érdekképviseletének hatékonysága?
  • Miben bíztak negyedszázada, milyen vízióik voltak, mi valósult meg, és mi az, ami ma is hiányzik?
  • Milyen perspektívákat lát ma a magyarországi zsidóság előtt? Lesz-e, s ha igen, milyen lesz a magyarországi zsidó közösség negyedszázad múlva?

Az alábbiakban Hernádi Miklós válaszát közöljük.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Hernádi Miklós (fotó: Tóth Csilla)

Még a rendszerváltás előtt, a MAZSIKE megalakulásának lázas heteiben történt, hogy a magyarországi zsidóság egy világias, vagy mondjuk így: felvilágosult szegmense (élvonalbeli, nem csak zsidó értelmiségiek vezérletével) felesküdött egy addig soha nem látott dolog véghezvitelére: a magyarországi zsidóságnak mint zsidóságnak az akkori szélesebb magyar társadalomba való integrációjára. (Aki magyar zsidó addig integrálódni próbált, azt jobbára zsidó identitásának elrejtésével vagy megtagadásával tette.) Indító feltétel volt ehhez a „zsidó” név régóta esedékes kifényesítése. Ez – mint oly sokszor a múlt magyar történetében – hazafias alapon történt: holt és élő zsidó nagyjainknak nem csupán a szűkebben zsidó, hanem elsősorban a szélesebb magyar ügyekhez tett jelentékeny hozzájárulását hangsúlyozva. A mozgalom adta „együttes élmény” (Mérei Ferenc kifejezése) ebben tagadhatatlanul eredményes volt: a „zsidó” név egyszeriben lekerült a zsidó lelkek szégyenpadjáról. Elpárolgott a zsidó öngyűlölet java része. Emelt fővel lettünk egyszerre zsidók és magyarok.

Kissé idealisztikusak voltunk, hiszen minden egyenlőtlenség és diszkrimináció ellenzőinek akartuk hinni magunkat; nem akartunk különbséget tenni tagságunk vallásos és nem vallásos zsidói, egészleges vagy csak részleges, kikeresztelkedett vagy ki nem keresztelkedett zsidói között. Sőt, a Lauder iskola megszervezésekor nem-zsidó tanerőre-növendékekre is számítottunk. Komolyan vettük az egyenlőséget. Az SZDSZ holdudvarába is magától értetődő emberi jogi alapállásunk terelt legtöbbünket. Politikai értelemben ezenközben viszont nagyon is elhatárolódtunk számos zsidó politikustól, így például a Rákosi-féle pártvezetőségtől (ahogy az SZDSZ is tette), meg a Kádár-korszak vadul Izrael-ellenes külpolitikai újságíróitól, hiába voltak származásilag mind egy szálig zsidók. Sőt, hasonló politikai okokból még a magyar zsidóság vallási vezetői iránt is bizalmatlanok voltunk (noha ők kapedlit is hordtak, és olvastak héberül, amit tagjaink közül csak nagyon kevesen tudtak), egyszerűen a kommunista hatalomnak tett egykori gesztusaik miatt, pontosabban amiatt, hogy nem bizonyultak különbnek a keresztény egyházak besúgó papságánál.

Gondolhatnók, a MAZSIKÉ-be tömörült újfajta zsidó közösség a fenti egyenlőségi elképzeléseivel és politikai elhatárolódásaival igazán gusztusos falat lehetett volna a rendszerváltás terített asztalán. Igazán be lehetett volna fogadni őt magát is, és vele együtt az egész magyarországi zsidóságot is az ország újfajta politikai üzemelésébe. Nem így történt. Már nagyon hamar kitűnt, hogy az integrálódásnak ez az újfajta álma (mármint az olyan integrálódásé, amely nem kíván önmegtagadást, még kevésbé önfeloszlatást a kisebbségtől) éppúgy kudarcra van ítélve, mint ama egykori, az apáinké-nagyapáinké, amely a teljes megmagyarosodástól remélt legalább részleges elfogadtatást.

Csak címszavakban sorolom az elfogadás hiányát tükröző jelzéseket: már a legelső szabad választás antiszemita plakátfeliratait, a Csoóri-féle önfelmentően vádaskodó mondatokat, a megszégyenítő 30 000 forintos kárpótlási összegeket a munka- és haláltábori szenvedések fejében, Landeszman rabbi (és jóval később Kertész Ákos) elűzését. Azután a magyar őstörténeti áltudományosság legelső soron antiszemita mutatványait, lásd bármelyik rovásírásos „nemzeti” könyváruda bőséges Scharf Móricz, Henry Ford, Cion bölcsei vagy Mein Kampf kínálatát. Az ősmagyarozók ezen kívül a zsidóság legbőszebb muzulmán ellenségeivel követelnek államközi barátságot, ők tudják, miért. Említhetem még a felélénkülő kunbélázást mint minden trianoni, donkanyari, malenkij robotos vagy édeserdélyi sérelem aláfestését, a Kádár-korszak anticionizmusának a mai közvéleménybe való becsepegtetését holmi tel-avivi „ügynökök” beszivárgására hivatkozva (ld. Csurka színvonaltalan fantazmagóriáit), és talán a legfájóbb fejleményt, éppen az SZDSZ szélső liberálisaitól: a gyűlöletbeszéd és a holokauszt-tagadás tágkeblű felmentését.

Ne próbáljuk kisebbíteni az SZDSZ szélső liberálisainak talán szándékolatlan kártevését! Az ilyenformán politikai védelem nélkül maradt magyar zsidókkal – orrontották meg a kripto-nyilasok – most már csakugyan mindent meg lehet tenni. Inzultálni lehet őket a nyílt utcán. Évről-évre le lehet dönteni, el lehet csúfítani köztéri vagy temetői emlékműveiket. Ezt jelenti ugyanis a magyarság „önvédelme”: támadást. Ha egyszer állítólag a magyarság azáldozat”, nosza, üthessen szabadon „vissza”. Halállistákat lehet közzétenni a magyar zsidóság jelesebb képviselőiről, azok címével, telefonszámával felszerelve. Ki lehet lökni a zsidókat szervezetestül, intézményestül a „nemzettestből”, boldoguljanak egymás közt. Még Nobel-díjas képviselőjüket is „Imre Kertészként” lehet kitagadni a magyar irodalomból – betetőzéséül annak, hogy a zsidóságukat ábrázoló kisebb írók is gombnyomásra lekerülnek a magyar irodalmi díjlistákról. A nagy vagy kicsiny zsidók egykori szenvedéseit, többet mondok: még egykori létezését is ki lehet radírozni a nemzet emlékezetéből például egy gyáva, alamuszi emlékművel.

Ma olyan nemzetről beszélünk, amely nemhogy végre elfogadná nagy vagy kicsiny, holt vagy élő zsidó honfitársait, de továbbra is épp tulajdon zsidóit okolja azért, hogy mint nemzet nem nőhetett nagyra. Ahelyett, hogy beismerné – de hát miért is ismerné be, hol az az erő, amely rávehetné? –, hogy jó vastag része volt tulajdon zsidóságának kitaszításában és kiirtásában, vagyis abban, hogy nemzetként, vérszomjasságában, rabló ösztöneinek kiélésében, egykor saját hitványsága miatt nem nőtt nagyra.

Talán lezajlott némi integráció a rendszerváltás hónapjaiban, csendes utójátékaként a demokratikus ellenzékben létrejött időleges egységnek, de a kilökődés szinte nyomban elindult. A különállás ismét teljesnek mondható, csaknem olyan végletes formában, mint a negyvenes évek első felében. A különállás a szabály, és az átbarátkozás a véletlenszerű. Radnóti Miklósné most publikált naplójának 1940. augusztus 14-i bejegyzése megörökíti a két nagyszerű barát, Bálint György és Radnóti Miklós összeszólalkozását: „Gyurinak ez a legújabb őrülete… hogy mi köze a magyarsághoz, gyűlöli. Sokkal több köze van akármelyik angolhoz, és az egész egy fikció, egy sznobság, hogy magyar közösséghez tartozóknak vallják magukat még most is egyes zsidók… Persze áldatlan és eredménytelen a vita, csak Miklóst mindig erősen megviseli…”

Nos, a közeli jövő valószínűleg újra a magyar zsidóság elé fogja állítani ezt a komor dilemmát. Nem hiszem, hogy újbóli kilökődésünk a „nemzettestből” amiatt következett volna be, hogy valamit a rendszerváltás óta elhibáztunk volna. Talán túl szabadon, túl gyakran és túl gyenge érvekkel kezdtünk szólni zsidó identitásunkról? Talán túl serényen különültünk el öndefiníciónk során a magyarságtól, ami épp egybevágott az antiszemiták óhajával? Talán túl hamar hasadtunk vitázó csoportokra, a gyanakvást azzal is fokozva, hogy megosztottságunkban folyton-folyvást bűnöket olvastunk legközelebbi társaink, vagyis közvetve mindnyájunk fejére?

Ezeknél biztosan sokkal nagyobb baj, hogy a „nemzettestet” egy fikarcnyit sem fogja érdekelni, patriotizmusában melyik zsidó lesz Bálint György, és melyik Radnóti Miklós követője. Mert a „nemzettest” válasza, ahogy a negyvenes évek elején, most is csak az lesz, hogy törleszkedhet vagy vicsoroghat a zsidó – így is, úgy is gyanús, veszélyes, idegen elem.

 

Címkék:2015-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Matisyahu mégis énekelt a spanyol fesztiválon

Fellépését palesztin zászlólengetők igyekeztek megzavarni. Mint ismeretes az amerikai zenész-énekest kitiltották a spanyolországi Rototom Sunsplash Reggae fesztiválról, mert nem volt hajlandó a...

Szabó Ágnes: Csillagok

Close