“A rendszerváltás óta eltelt időszak… a tépelődés időszaka volt”

Írta: Frölich Róbert - Rovat: Hagyomány, Politika

Fináli Gábor minapi cikke a neológia jövőjéről, úgy tűnik, vitát generált. Várjuk a további hozzászolásokat is.

Frölich Róbert

בְכָל דּבָריָ ומַעֲשֶֹיָ ומַחְשְׁבותֶיָ, ובְכָל עֵת – חֲשוב בְלִבְָ כְאִלו אַתָּה עומֵד לִפְנֵי הַקּדוש בָרוְ הוא ושְׁכִינָתו
עָלֶיָ, כִי כְבודו מָלֵא הָעולָם. ודבָריָ יִהְיו בְאֵימָה ובְיִראָה, כְעֶבֶד לִפְנֵי רבו

Minden szavadban, cselekedetedben és gondolatodban mindenkor éld át, mintha a Szent, áldassék Ő és dicsősége előtt állnál, hisz dicsőségével telve a Föld. S legyenek szavaid félelmével áthatva, mint mikor az inas mestere előtt áll. (Rámbán levele, 1/9)

 

Fináli Gábor az ifjú titánok vehemenciájával, az újítani vágyás szándékával eltelve vázolta fel a neológia általa elképzelt jövőképét, és útját. Sok ponton akár egyet is érthetünk vele, írásának azonban vannak olyan szegmensei, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül, hiszen a jövőképünk gyökeresen eltér egymástól.

Ha szintetizálnunk kellene hosszas írásának lényegét, a következőket tudnánk felsorolni: a neológia jövője két pilléren nyugszik, jelesül a betérések számának növelésén, valamint a nők liturgiába való bevonásában, aktív szerepet biztosítva nekik az I.tentiszteleteken. Apropó liturgia: a szerző kívánatosnak tartja a kialakult, és meglévő „barokk jellegű túlzásait lenyesni”, és ki nem mondva bár, de utalva arra, hogy esetlegesen a hébert fel kellene olykor váltani a magyarral…

Írásunkban először sorra vesszük a kérdéseket, melyeket a szerző dolgozata felvet, s a végén jutunk majd vélhetően teljesen más konklúzióra.

Kezdjük a végével, mert az a legkönnyebb. Mint maga is elismeri, a ma használt neológ liturgia hosszas fejlődésen ment keresztül, mire elnyerte végleges formáját. Imakönyveink legrégebbi textusai a Bibliából valók, a „legfiatalabb” szövegek is valóban több száz esztendősek. Igaz az is, hogy például a Dohány utcai Zsinagóga nagyünnepi imakönyve a Hevesi Simon által szerkesztett, és jelentősen lerövidített verzió.

Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy az imakönyv, a liturgia nem véletlenszerűen állt össze. Az imarendnek gondolati, szellemi, érzelmi és spirituális íve van, melyet csak nagy érzékenységgel, bölcsen és szakértelemmel lehet megváltoztatni. Nem csoda, hogy a magyarországi neológiában Hevesi Simon óta nem volt senki, aki vállalkozott volna erre.

A héber nyelv amennyire akadály, ugyanannyira kohéziós erő. A nagyvilágban bárhol betérhetünk egy zsinagógába, ha ott héber nyelvű imát hallunk, már otthon vagyunk, tudjuk, hol és mit mondanak. Még akkor is, ha nem értjük a szöveget (e sorok írója sem értette gyerekkorában a templomban hallott és elmondott imákat), akkor is érezzük, hogy ez csak a miénk, a héber nyelv mint valamiféle közös kincs, egybefűz bennünket, zsidókat.

Persze, könnyebb áttérni a magyarra, mindenki értené a szöveget, de elvesztenénk vele egy közösségmegtartó erőt, mely átível határainkon. A  neológiát így is támadhatóvá teszi provinciális jellege (mely egyébként az erénye is), mennyivel inkább azzá tenné a magyar nyelvű liturgia, mely csak és kizárólag Magyarországon, vagy a kisszámú magyarajkú közösségben lehetne értelmezhető. Itt utalunk a szerző egy megjegyzésére: “arról határozunk majd, melyik nemzetközi áramlathoz fogunk közeledni a zsidóságon belül”. Ki határoz? Kinek a nevében? Mikor? Milyen széleskörű felhatalmazással? Tudja-e a szerző, hogy minden közeledéshez, minden interakcióhoz, két fél szükséges? Akarunk-e egyáltalán közeledni, ha ez azzal jár, hogy feladunk lényegi elemeket a mai vallásos életünkből?

Lehávdil, összevetve a római egyház megújító szándékú gyakorlatával, a magyar nyelvű liturgia ugrásszerű növekedést ott sem hozott a templomlátogatók számában.

A szerző úgy tűnik, nem rendelkezik tapasztalatokkal a saját közösségén kívül. Bátran állíthatjuk, hogy a Rabbiképző templomától Lágymányosig, Újpesttől a Dohányig, és szerte az országban a prédikációk, a dvár Tajrek, mind-mind foglalkoznak a modern kor kérdéseivel, a mindenkori jelennek szól a tanítás. Persze, mondandónkat erősíti, ha rámutatunk, hogy évszázadokkal ezelőtt már küzdöttek hasonló gondokkal, mint mi, és érdekes lehet megmutatni, mi volt a válasz akkor, és mi mondható el ma. A problémák, kérdések hasonlósága és a reájuk adott megoldási javaslatok különbözőségében rejlik a zsidó megújulás titka: a kor iránti érzékenység, a hagyományra és az ősi tudásra épülő modernitás.

Fontos kérdést, és a nemzetközi zsidó életben évtizedek óta visszatérő, a jövőnket alapvetően befolyásoló problematikát boncolgat, jelesül: a vegyesházasságokét.

Ahol a feleség zsidó, úgy mondhatnánk, hogy a mi szempontunkból nincs probléma, hisz a megszületett vagy születendő gyermek zsidó. A fordított esetek a problematikusak, hisz a nem zsidó édesanya gyermeke nem lesz zsidó. Itt valóban csak a gyermek betérése a megoldás.

Azonban a kérdés ennél jóval összetettebb. Senki nem dönthet a másik helyett, kibe legyen vagy ne legyen szerelmes, a szívnek -mint tudjuk- nem lehet parancsolni.

Ráaadásul, csak a kérdés nem újszerű volta miatt, tudnunk kell, hogy a Babilóniából hazatért zsidók körében is komoly feszültségeket és gondot okozott a vegyesházasságok nagy száma. Igaz, ott más szempontok is közrejátszottak, melyek nem témái írásunknak.

Fenti gondolat csupán cáfolata a szerző kijelentésének, mely szerint: “A vegyesházasságok éppen azt jelzik biztosan, hogy a törzsi jellegű, a holokausztra és Izrael csapásmérő erejére építő zsidó identitásnak Magyarországon nincs jövője, valami más kell”.

Már maga a megfogalmazás: “törzsi jellegű” valamint “a holokausztra és Izrael csapásmérő erejére építő zsidó identitás” véleményünk szerint pejoratív, érzéseket bántó, helytelen csengésű.

A zsidóság első nemzedékei, korai történelmének alakítói a tizenkét törzs voltak. Ezekből nőttünk ki, “mint fatörzsből gyönge ága”. Máig keressük, kutatjuk az elveszett tíz törzset. Lévi törzse a mai napig megkülönböztetett szerepet játszik: kohaniták, leviták e törzs, és csak e törzs leszármazottjai. Mordechájról Eszter könyve nem tartja szükségtelennek kijelenteni, hogy benjáminita. Értve a szerző szándékát, fenti sorokat csak azért írtuk le, hogy világossá tegyük: a törzsi jelleg nem feltétlenül pejoratív, nem elmosandó história. A narratíva téves következtetésekre sarkall.

Súlyosabb ennél az identitás megjelölése. Mind nemzsidó, mind zsidó oldalról hallatszik a hang: sok már a Vészkorszak, sok már az emlékezés. Uralkodó téveszme, hogy a mai zsidóság identitásának alapját a Vészkorszak képezi.

Sokféle identitási alapot sorolnak fel azok, kik más-más módon vallják, élik magukat zsidónak: vallási, nemzetiségi, kulturális, hagyományőrző, de még soha nem találkoztunk senkivel, aki magát úgy definiálta volna, hogy Holokauszt-zsidó. Nem képez identifikációs alapot, igaz azonban, hogy a Vészkorszak szervesen beépült az azt túlélt zsidók mindennapjaiba, gondolkodásába, s rajtuk keresztül a másod- vagy harmadgenerációs nemzedékekbe. Identitásunk része, de nem fundamentuma. Mindaddig így lesz ez, amíg él az a nemzedék, amely a túlélőktől hallotta a történteket. Utána, utánunk, már valóban történelem lesz, nyilván más érzelmekkel megtöltve, mint például a Nagy Francia Forradalom, de történelem. Identitásunk alapjait összekeverni egyes elemeivel nem szerencsés.

Hangsúlyozzuk: nem kívánunk, és nem is lehet a Vészkorszak és más történelmi szörnyűségek között összehasonlítást tenni. Általános elvként azonban elmondhatjuk: minden népnek, minden nemzetnek megvolt és van a saját tragédiája, melyet megtörténtekor soha nem látott csapásként élt meg, s az idő munkálkodása nyomán a csapás érzelmi töltete kimúlt, de megtörténte a mai napig a nemzeti emlékezet része.

Feltehetően így volt ez a II. Szentély pusztulása után, vagy a spanyol kiűzetés, esetleg a kelet-európai pogromok után. Míg élt az a generáció, amely szemtanúk beszámolóin nőtt fel, addig élő valóság voltak az események, utána már történelem. Nem kell sokat várnia a szerzőnek, a Vészkorszak még az ő életében már csupán történelem lesz. Addig azonban adja meg a fájó lelkeknek az emlékezés életben tartásának jogát.

A Vészkorszak nem csupán fenti gondolatok forrása, jelentős hatással volt és van a vegyesházasságok témakörére is. Míg előtte előfordult ugyan, de nem volt ilyen nagyarányú, mint napjainkban, a visszatért zsidók önfenntartási és túlélési ösztöne odahagyta a zsidóságot, s olykor nemhogy nem ellenezte, de egyenesen javallotta és támogatta a zsidóság vegyesházasság általi megszakítását. A mai helyzetnek ez is az egyik gyökere. A zsidóság ugyanis nem csupán, mint vallás vagy nép, de mint családi örökség is elpusztíthatatlan. Látjuk ezt a vegyesházasságokból származó gyerekekben és unokákban, akik most kívánnak visszatérni a gyökerekhez.

A legtöbb vitát kiváltó része az írásnak, s egyúttal a legtöbb támadási felületet adó pontja pro és kontra a női egyenjogúságról szóló rész.

Egyszerű lenne elintézni annyival, hogy van ilyen már Magyarországon is, s ha a szerző ilyen közegben akarja vallását gyakorolni, két hitközség is tárt karokkal várja, a különböző kis kezdeményezésekről nem is beszélve.

Mi ennél azonban alaposabbak szeretnénk lenni. A közösség definíciója nem ugyanaz, mint a templomi közösségé. Közösségeinknek a nők megbecsült és elismert tagjai, miként mindig is azok voltak. Nem csupán a kiemelkedő női személyiségekre utalunk, mint például Bischitz Johannára, hanem a nőegyletekre, a szeretetszolgálatban résztvevő asszonyokra, s számtalan más zsidó területen helytálló társaikra.

Voltak még a Dohány utcai Zsinagógában is, és vannak ma is akár orthodox helyeken női I.tentiszteletek. Nők százai tanulnak azért, hogy taníthassanak és tanítanak is jiddiskeitet még othodox helyeken is. Ezt azért tartjuk szükségesnek megjegyezni, hogy bemutassuk, a nők szerepe milyen fontos, hogy a zsidó jövő az ő kezükben van. A zsidó közösségek számtalan területén szerepet vállalnak és kapnak, vezetők és vezetettek, akár közösségi elnökök vagy más, fontos tisztség betöltői. Tisztelik és becsülik őket a közösség férfi tagjai.

Való igaz, van egy terület, ahol nincs emancipáció: a rituálé, a templomi közösség. Nem szükséges felhívni a szerző figyelmét a cniuszra, a zsidó szemérmességre. Ez nyilván az egyik ok, amiért így alakult a vallási élet, s ez olyan erkölcsi érték, melyet a modern kor sem tud negligálni. Másik indokunk lehet a tradíció, a hagyomány, melynek megtartására, megőrzésére oly büszkék vagyunk. Meg lehet változtatni, el lehet törölni természetesen a hagyomány egyes elemeit, ám, mint azt már említettük, nagy érzékenységgel, bölcsességgel kell tenni. Ellenkező esetben a végeredmény már nem a miáltalunk ismert és gyakorolt zsidóság lesz, hanem valami egészen más.

“Az én világom egy álomvilág”-írja Kiss József. Fináli Gábor álmai vajon egybeesnek-e a hazai neológ zsidóság vallásunk iránt elkötelezett vagy csupán érdeklődő részének álmaival? Erős a gyanúnk, hogy nem. Amennyiben a szerző által felvetett emancipáció valódi tömegigényként megjelent volna, akkor zsidó nők százai erősítenék a két reformzsidó hitközséget.

Végezetül, mielőtt más konklúzióra jutnánk, mint a szerző: a maszorti mozgalom, melyre Fináli Gábor hivatkozik, mint maga is írja, nem egységes. Mi hozzátesszük: más kulturális és eltérő szociológiai, szociográfiai közegben létezik, mint a hazai zsidóság. Kialakulását is más körülmények indukálták, fejlődését is más tapasztalatok befolyásolták.

Megpróbálunk most konklúzióra jutni. “A neológia a XX. században, a holokausztban és azt követően elvesztette progresszív önazonosságát. Szomorú, hogy nem tartozunk sehova és káros is.”- írja a dolgozat. A neológia progresszivitását megakasztotta az a néhány évtized, melyben csupán szűk térben volt képes mozdulni, a zsidóság fennmaradása volt a tét, nem “csak” a fejlődése. A rendszerváltás óta eltelt időszak pedig valóban a tépelődés időszaka volt, melyben valamennyien részt vettünk, rabbik és hívek, vallásos és szekuláris zsidók, kerestük a kitörési pontokat, kerestük az utat, mely előre visz. S míg előre vetettük tekintetünket, nem néztünk hátra. Most sem tesszük azt, pedig talán az elmúlt több száz esztendő tapasztalata megmutatná a jövendő zálogát. Nem ülhetünk tétlenül, várva, hogy majd eljöjjenek a távollévők. Valóban, az első lépéseket nekünk kell megtennünk. Oktatás, tanítás, ismeretterjesztés, zsidó és nemzsidó intézményekben. Megmutatni, átéreztetni, a hit és a vallás csodálatos elegyének ismételhetetlen hangulatát; kilépve a zsidó nagyközönség elé, a fényre, láttatni, hogy nem fosszilis maradvány, hanem a modern világban létező, örök értékeket a mai valósággal ötvöző vallás vagyunk; elmenni fiatalhoz és időshöz, hívni, jöjjön közénk; közösséget építeni a templomon kívül, de félreérthetetlenül tudatni, hogy a végcél a templom. Összefogás a hitközségek világi és vallási vezetőivel a közös cél érdekében; a vallásos zsidó élet körülményeinek javítása, lehetőségeinek kiszélesítése országszerte.

Nem állítjuk, hogy ez a biztos recept, nem hisszük, hogy miénk az egyedüli igazság. De hisszük, hogy az önfeladás, a pillanatnyi előnyökért, talmi csillogásért való visszafordíthatatlan folyamatok elindítása nem a neológ zsidó jövőt hozza el.

A szerző  a Dohány utcai zsinagóga főrabbija, 2015-től országos főrabbi.

támogatás

Címkék:betérés, Fináli Gábor, Fináli-vita, héber nyelv, neológia, női minjen, vegyesházasság