„Amerikában a kommunista rock ’n’ roll zenekar volt a stichünk”

2016. július 19-én, 68 éves korában elhunyt Somló Tamás, a legendás LGT zenekar tagja, énekes-basszusgitáros-szaxofonos-zeneszerző. Korábbi interjúnkkal búcsúztunk tőle.

Somló Tamás, az LGT énekes-basszusgitáros-szaxofonos-zeneszerzője egy betegségnek köszönheti, hogy 1956-ban családja vele együtt nem emigrált, de nem bánja. Úgy látja: a hetvenes évektől már aránylag jól lehetett Magyarországon boldogulni. Interjú.

– Az 1985-ös „És ilyen a boksz?” című LGT-könyvben önmagát így mutatja be: „Erdélyi félzsidó családból származom.” Egy ilyen mondatért 1985-ben senkit sem vittek el, de nem volt szokás róla beszélni. Hogyhogy ön ezt az entrée-ben megemlítette?

– A fölcseperedésem fontos tényezője volt a zsidóság. Ahogy kiléptem a Baross utca-Nagykörút sarkán az utcára, teljesen más világba csöppentem, mint ami a házon belül volt.

– Antiszemitizmussal találkozott?
– Persze. Időnként lezsidóztak és mentek a jó kis népi rigmusok. Nem volt jellemző, de néha előjött. A velem együtt játszó gyerekek otthon ezt hallották és továbbadták. Ez része volt a proletárkultúrának.

– Mit jelent a félzsidó család?
– Apukám volt zsidó és édesanyám mamája. Somló Iván Tamás néven születtem 1947-ben. A szüleim úgy gondolták, hogy az akkor már szovjet befolyásoltságú országban jó, ha orosz nevem van. Szintén a biztonság kedvéért nem metéltettek körül. Hozzáteszem, hogy az 1941-es születésű bátyámat pedig igen, vagyis más lehetett a veszélyérzet 1941-ben, mint 1947-ben. A szüleim ötéves koromban elváltak. Bátyámmal az újra megnősülő papámnál maradtunk. A nevelőanyám – akit igazából anyámnak tekintek és nagyon szeretek – nagyon vallásos zsidó családból származik. Az új nagymamám ortodoxként szigorúan tartotta a kósert és a szombatot még a legkeményebb ötvenes években is. A Soában elvesztette a családjának kilencven százalékát, beleértve három gyerekét. Mindig szomorú volt, amit persze gyerekként nem értettem. Borzasztó volt naponta többször sírni látni. Nevelőanyám lágerben volt, kísérleteztek rajta, csak a szerencsének köszönheti, hogy túlélte. Ő kevésbé tartja szigorúan az előírásokat, de péntek esténként gyertyát gyújt.

– Fontos volt-e az életében 1956, különös tekintettel arra, hogy közvetlenül a legkomolyabb harcok színhelye mellett lakott?
– Kilencévesen nem értettem igazán a dolgot. Vidám játéknak tűnt az egész, nem éreztem félelmet. A családom viszont félt.

– Az antiszemitizmustól, vagy attól, hogy lőnek?
– Attól, hogy lőnek. Belőtték a lakásunkat, leszakadt a belső szoba, a harmadikról a másodikra, én meg mentem a gombfocimat keresni. Aztán lekerültünk a pincébe. A bátyámat nagyon féltette a család. Egyrészt attól, hogy a fölkelők elviszik fölkelni, másrészt, hogy a szovjetek elviszik, csak úgy.

– Az emigráció nem merült föl?
– De. Az Egyesült Államokba, a rokonainkhoz készültünk. Összepakoltunk, csak tüdőgyulladást kaptam, eszméletlen lázam volt és nem mertünk elindulni. Apu azt mondta, hogy megvárjuk, amíg meggyógyulok, csak közben lezárták a határt.

– Jobb lett volna kijutni az Egyesült Államokba? Világhírű zenész lehetett volna?
– Nem tudom. Valószínűleg nyugodtabb és problémamentesebb életünk lett volna. Apám jogász volt, az autókhoz is értett, biztos tudtunk volna odakint is boldogulni, de egy pillanatát sem bánom az itthon töltött életemnek.

– Az LGT 1974-es amerikai turnéjakor nem merült föl, hogy az egész társaság emigráljon, különös tekintettel arra, hogy a gitáros, Barta Tamás kint maradt?
– Nem. Pont a kommunista rock ’n’ roll zenekar mivoltunk volt a stichünk. Ez akkor még abszolút kuriózum volt és Magyarországtól sem akartunk elszakadni. Ide kötöttek minket a zenekar sikerei, a magánélet, az itthoni viszonyok pedig a hetvenes években már aránylag elviselhetőek voltak. Volt egy hároméves szerződésünk az American Broadcasting Companyval három turnéra, három lemezre. Úgy volt, hogy minden évben visszamegyünk legalább fél évre. Barta távozása miatt fölbontották a szerződést.

– Kint nem próbálták meg meggyőzni, hogy neki itthon van Amerika?
– Dehogynem. Azt mondta, hogy nem hajlandó visszamenni az Izabella utcába, hogy a harmadik emeletre a hátán vigye föl hetente a szenet, miközben Kaliforniában süt a nap.

– Ebben nem volt valami?
– Az ő részéről volt. De végigcsinálhatta volna a három évet és utána, ha akar, nem jön vissza. Annyira vonzotta a csillogás, a jólét, hogy nem tudtuk meggyőzni. Aztán két év múlva Laux is kiment. Ő nemcsak a dobos, hanem a menedzser is volt. Az volt a mélypont, majdnem feloszlottunk. Aztán az Alfa moziban láttam a Generált játszani. Két dobosuk volt. Odamentem az egyikhez, Solti Jánoshoz és mondtam neki, hogy mivel két dobosuk van, az LGT-nek meg épp egy sincs, nem akar-e átjönni hozzánk. Akart. Új lemezt készítettünk, új szövegíróval, Sztevanovity Dusánnal, aki hihetetlenül megpezsdítette a lelki, zenei, érzelmi életünket. Az addigiakhoz képest nagyon új szövegeket adott a kezünkbe.

– Említette, hogy az itthoni viszonyok a hetvenes években már aránylag elviselhetőek voltak. Ön, aki rendszeresen járt Nyugaton, így volt összehasonlítási alapja, nem érezte a hetvenes-nyolcvanas évek kis, elvtelen kompromisszumait?
– Lehetett boldogulni, élni, Nyugatra utazni, tervezni. Elviselhető életem volt az akkori Magyarországon. Romániából, Bulgáriából vagy a Szovjetunióból hazajőve úgy éreztük, hogy Amerikában vagyunk. Iszonyatos különbség volt Magyarország javára.

– 1986-ban kiment Dániába vendéglátózni. Ugye ennek nem szakmai, hanem anyagi okai voltak?
– Igen. Egy jól menő vendéglátós tánczenekarban énekeltem és szaxofonoztam. Partikon, nagyobb rendezvényeken, hajón játszottunk. 1983-ban volt az LGT-nek egy EMI szerződése, turnéztunk másfél hónapot Nagy-Britanniában és kiadtunk egy angol nyelvű lemezt, de nem volt akkora sikerünk, hogy az EMI meghosszabbítsa a szerződést. 1983-ban kommunista zenekarnak lenni Nagy-Britanniában sokkal kisebb dobás volt, mint 1974-ben az Egyesült Államokban. Ismét hullámvölgybe kerültünk, az Ellenfél nélkül (Az 1984-es LGT-lemez – Sz. P.) nem fogyott, a zenekar – leszámítva az évenkénti tabáni koncerteket – nem működött. Anyagi gondjaim voltak. A terveim szerint két-három évre mentem volna ki, hat lett belőle. 1992-ben, Demjén Rózsi unszolására jöttem haza, aki rávett, hogy jelentessek meg egy szólólemezt, amihez ő írt szöveget. Azóta párévenként megjelenik egy lemezem.

– Vagyis a rendszerváltás kimaradt az életéből?
– Ingajáratban voltam Koppenhága és Budapest között a Lada Szamarámmal, közben 1987 augusztusában megszülettek az ikerfiaim. Fárasztó, nehéz munka volt, de anyagilag rendbejöttem. A rendszerváltás nem maradt ki az életemből, mert amikor itthon voltam, igyekeztem tájékozódni. Nagyon lelkesedtem.

– Akár a rendszerváltás előtt, akár utána találkozott-e a rockzenében antiszemitizmussal?
– Nem.

– A Front című radikálisan nacionalista lap 2007 júniusi száma lehozza Schuster Lóránt egyik beszédét. Ebben a P. Mobil frontembere zsidózik. Nem kicsit, nagyon.
– A rendszerváltás előtt nem lehetett zsidózni. A rendszerváltással egy csomó korlát és gátlás megszűnt, de nekem – legalábbis a szemembe – senki sem zsidózott 1990 után sem.

– Izraelben járt?
– Kétszer. Elvégeztem a Bohócipari Technikumot és a hatvanas évek végén artistaként bejártam a fél világot. A cirkusszal 1967-ben egy eredetileg négy-öt hónaposra tervezett izraeli turnén vettünk részt. Másfél hónap kintlét után kitört a hatnapos háború. Az izraeli magyar nagykövet fölszólított minket, hogy hagyjuk el az országot. Haifán betuszkoltak minket egy görög teherhajóba és távoztunk, anélkül, hogy – az eredeti program szerint – fölléptünk volna Jeruzsálemben. Másodszor idén május végén jártam Izraelben. Az Élet Menete Alapítvány hívott meg egy hétre az államalapítás hatvanadik évfordulós ünnepségeire, Balázsovits Lajossal, Gálvölgyi Jánossal, Gerendás Péterrel, Hegedűs D. Gézával, Hernádi Judittal, Presser Gáborral, Tordy Gézával és Varnus Xavérral együtt. Életemben először jártam a Siratófalnál. Megrendítő volt. Egy kőfal, mint vallási szentély, imádkozó egyenruhás katonákkal. Puritán volt, fura és megrendítő. Mindenképpen szeretnék visszamenni Izraelbe, főleg, hogy nem voltam sem Názáretben, sem Ejláton.

– Négy gyerekéből kettő, a már említett ikrek a Lauderbe jártak. A zsidóságból tehát valamit át akar adni a gyerekeinek?
– Nem erőltetve, de szeretném, ha része lenne az identitásuknak a zsidóság – már csak a szüleim iránti tiszteletből is. Nem vagyok hívő, de a nagyobb ünnepeken járok zsinagógába és a gyerekeimet is hívom, néha jönnek is velem. Szeretném, ha megismernék a judaizmus bensőséges és családias voltát. Számomra katartikus élmény, amikor Hanukkakor együtt van az egész család, gyertyát gyújtunk és énekelünk.

 

Somló Tamás (Fotó: Szegő Péter)

– Az 57. életévében megszerezte a jogi diplomát. Volt-e ennek bármilyen racionális oka?
– A hatvanas években az Omegában játszottam. Az Omegának nagyrészt diplomás tagjai voltak, úgy gondoltam, hogy nekem is legyen diplomám és jelentkeztem. A második fölvételire nagyon komolyan, korrepetitorral tanultam, de nem sikerült. Anyai ágról van egy orvos félhúgom, aki 1998-ban közölte, hogy orvos-jogász szeretne lenni, jelentkezik a jogi karra. Nem kísérem-e el? Elkísértem, majd ott, az egyetem hivatalában gondoltam egyet és én is beadtam a fölvételi papírokat. A fiaim állandóan cikiztek, főleg, ha utóvizsgáztam. Hajtott a kíváncsiság, a tudásvágy meg a bizonyítási kényszer, és gondoltam, hogy azért is lediplomázom. Többször majdnem föladtam, de végül 2004 elején meglett a diploma. Volt olyan tanárom, aki megkérdezte, hogy mit bohóckodom itt, de olyan is volt, aki vizsga után elővett egy Kex-lemezt és dedikáltatta velem. Annak különösen örülök, hogy a papám még élt, amikor lediplomáztam. Nagyon boldog volt. Másfél évvel később halt meg, 91 évesen. Le szeretnék szakvizsgázni, és néhány évfolyamtársammal nyitni egy ügyvédi irodát.

– Ügyvéd sok van, Somló Tamás csak egy.
– Szerzői jogra specializálnám magam, tehát nem szakadnék el a művészettől. Elmúltam hatvan, lassan visszavonulok a szaxofonozás-énekléstől.

– Mit jelent az, hogy „lassan visszavonulok”?
– Lassan. Idén szeretnék kiadni egy négy-öt számos óriás kislemezt. Sok értelme nincs a lemezkiadásnak, mert a kutya sem veszi, le lehet tölteni az internetről. Ezért azt sem lehet tudni, hogy egy-egy lemezre mekkora a valós igény. A Bummm! (Az LGT harmadik, 1973-as nagylemeze. – Sz. P.) többszázezer példányban kelt el. Ma a párezres példányszám is sok. Mindezek ellenére nem tettem le egy nagylemez elkészítéséről sem.

 

A Locomotiv GT

– Akárhány szólólemezt készít, a közönség szemében akkor is az LGT tagja marad. Nincs benne egy LGT-skatulyában?
– Nyilván van ilyen skatulya, de ez nem baj. Pici is készít néhány évente egy-egy szólólemezt, de ettől őt még a közvélemény az LGT-hez köti.
– Lát-e olyan mai magyar rockzenészt vagy zenekart, akinek vagy amelynek reális esélye van nagy nemzetközi sikert elérni, netán világhírű is lehet?
– Van néhány zseniális fiatal zenész, illetve zenekar: Mester Tamás, Zsola, a United, a Svédországból Magyarországra disszidált Hoffmann Mónika, Tóth Vera, Bery, Király Linda és sokan mások. A jazzben is van néhány nagyon komoly tehetség, például Szakcsi Lakatos Béla gyerekei. De nagyon nehéz a nemzetközi porondon befutni. Király Linda – zseniális adottságai mellett – New Yorkban élt sokáig, így odakint komoly szakmai kapcsolatai vannak. Belőle tényleg lehetne világsztár.

– Mondjon pár szót a családjáról. A négy gyerekéből eddig csak kettőt említett.
– Volt sok feleségem. A második lengyel, ő a huszonkilenc éves, Varsóban élő Dávid fiam anyja. Az ikrek közül Dani a Póka Egon-féle Kőbányai Zenei Stúdióban dobol, ami egy nagyon jó suli és Pali is zenél. Sok nagy név tanít Kőbányán, például Solti János, Fogarassy János, Babos Gyula. Arra kapacitálom a fiaimat, hogy a zenélés mellett végezzenek el egy egyetemet vagy főiskolát. Van rajtuk kívül a nyolcéves Lili, az ő mamája az élettársam. Élnek még a mamáim: a biológiai 88 és a nevelő 94 éves. A már említett félhúgommal is nagyon meleg, testvéri a kapcsolatom. Bár a papája zsidó, a férje nem, így megjelent a családban a hanuka mellett a karácsony is. A papám hiányát viszont nagyon nehezen dolgozzuk föl. Ő varázsolta ezt a társaságot igazi családdá. Erkölcsisége, világlátása, mentalitása mindmáig meghatározó számomra.

– Dáviddal magyarul beszél?
Igen. Itt élt kilenc évet, tökéletesen tud. Krakkóban, hungarológián végzett.

– Lesz még Loksi-koncert a Tabánban?
– Kétlem. Nem férne el sem a közönség, sem a színpad. Máshol lehet. Van egy csomó, előbb-utóbb megjelentetendő kiadatlan anyagunk, köztük szovjet és kubai koncertfölvételek. De nekünk inkább múltunk van. A jövő a fiataloké.