„Az arrogancia a lúzerek mentsvára” – interjú Leon de Winterrel
„Néha úgy érzem, hogy a zsidók jelenléte probléma nagyon sok európai számára. Nem tudnak mit kezdeni a holokauszttal. Megoldatlan ellenérzések kavarognak bennük. Izrael eszköz számukra, hogy ne csak Izraelt kritizálják, hanem a zsidókat is.”
Leon de Winter 1954-ben született egy dél-hollandiai kisvárosban, egyetlen nagynénjén kívül családjaikban egyedüli holokauszt-túlélő, ortodox zsidó szülők gyermekeként. A gimnázium után a müncheni és az amszterdami filmfőiskolán tanult, de félbeszakította tanulmányait. Regényeivel vált ismertté és népszerűvé, de írt filmforgatókönyveket, rendezett, sőt 1994-ben, másodmagával saját hollywoodi filmproduceri céget is alapított. 2001. szeptember 11. után közírói tevékenysége felerősödött, szót emelt az európai értékrelativizmus, az iszlám fundamentalizmus ellen. 2005-ben feleségével Berkeley-ben tanított. 2006-ban a keresztény–zsidó párbeszédben való részvételéért, illetve az antiszemitizmus és a rasszizmus elleni fellépése miatt Németországban Buber-Rosenzweig éremmel tüntették ki.
 |
A vészkorszak második nemzedékének hontalanságáról szóló, SuperTex című regénye a harmadik magyarul megjelent könyve. A Merlin Színházban tartott bemutatón sziporkázó humorral kommentálta a kötetet, melyet, mint mondta, szerelmi bánatában írt, faxon küldte oldalanként New Yorkból szerelmének, aki elhagyta, s akit vissza akart hódítani. A nő eltűnt, a könyv megmaradt. A könnyed stílus ellenére, meglehetősen drámai témát dolgoz fel – kezdtem beszélgetésünket.
Poentírozva próbálok írni is, az ellentéteket kiélezve, és olykor cinikusan beszélek az írásaimról. Néha túl súlyos dolgokat állítok, ezt muszáj némi humorral ellensúlyoznom.
A SuperTex témája a másodgeneráció drámája. Max, a főhős, neurotikus. Túlélő apja kétségek nélküli, erős self-made-man, a címbeli textilcég tulajdonosa. A fiú vele verseng, azt akarja, hogy apja elégedett legyen vele, hozzá hasonlóvá akar válni, ám ez nem az ő útja. Hamis szelfet alakít ki, boldogtalan. Öccse nem képes megfelelni az apai várakozásoknak, Casablancáig menekül és ortodox lesz. Se ő, se Max, se Max szerelme (aki családi drámák után szintén a vallásba menekül) nem tud szabadulni a család árnyékából. Hogy tudná definiálni a másodgeneráció traumáit?
Szüleid meggyógyításának képtelensége. Rengeteg szenvedés tanúja vagy, és nem tudsz segíteni: ezek a fiatalkori benyomásaim. Mindez öntagadáshoz vezet, mert az ember nem akar szembenézni a valósággal, vagy dühöng. Az írás során e konfrontáció olyan nagyjeleneteket eredményez, mint például azt, amelyben az apa számon kéri a fián, hogy nem eszik. Tudod te milyen éhes voltam annakidején? Bezzeg, ha nekünk lett volna mit enni! Szeretem ezeket a túlfeszített jeleneteket. Az írói eszközök segítik megértetni a történelmi őrületet. Olyasmi ez, mint a rossz opera: hatalmas gesztusok, különösen mert érzed a kétségbeesett szeretetet mindkét oldalról. Olyan zsidó figurákról akartam írni, akik nem szentek. Nem tanultak semmit a holokausztból, és ennek így kell lennie. Mert a holokauszt által semmit nem lehet tanulni, nem lehet jobbá válni. Vannak zsidók, akik túlélték véletlenül, slussz. És nem lettek szentek, csak kemény üzletemberek. Szeretem ezeket az alakokat. Semmi duma, semmi politikai korrektség, semmi magyarázkodás, merengés a holokauszt emberi vetületéről. Mészárlás volt: az a tanulság, hogy semmit nem lehet tanulni belőle. Ilyen sikeres, kemény üzletemberek közt nőttem fel. Nem voltak kedves emberek, miért is kellett volna, hogy azok legyenek? Kemény csávók voltak, harcosok. Kölyökkoromban apám, aki az ócskapiacon volt vashulladék-kereskedő, havonta egyszer elvitt Amszterdamba a vaskereskedők közé. Elegáns öltönyök, hatalmas szivarok, smukkok. Mind úgy néztek ki, mint Al Capone. És nekem mérhetetlenül imponált, hogy ezek az emberek a nihilből kaparták össze magukat a háború után. Üzletet és pénzt csináltak. Tanultak valamit a holokausztból? Őrültség! Nincs mit tanulni. Nem azért művelték a németek, amit műveltek, hogy magasabb emberi tudást nyújtsanak a zsidóknak. A zsidó irodalom a holokauszt után szentekről szólt. Chaim Potoké például. Lehet, hogy voltak ilyen arcok Williamsburgban, de én nem ismertem ilyeneket. Én csak átlagos, normális zsidókat ismertem.
Maxnak nincs igazi zsidó identitása a regényben, csak az apjától hallott jiddis közmondások, amiket az a belzeci lágerben tanult. Mit gondol a sokat emlegetett európai zsidó reneszánszról? Van visszaút a tradicionális zsidósághoz?
Reneszánsz? Nem hiszem. A nácik vesztettek, mert nem sikerült bennünket teljesen eltörölni. Ez az egyetlen, ami elmondható a zsidó jelenlétről Európában, habár ez a mi földrészünk. Én szalon-cionista vagyok, mint ahogy vannak szalon-szocialisták, de Európa volt az a hely, ahol a zsidók modern zsidó identitást teremtettek. Lenyűgöző történet, ahogy a gettókból kiszabadulva kreativitásuk felszabadult. De ennek vége. Elmentek Amerikába, Izraelbe. Vannak persze zsidó közösségek, Hollandiában például harmincezer zsidó él, de ez már nem ugyanaz. A judaizmus nagyon sokrétű jelenség. Én például vallásos ateista vagyok, habár jom kippurkor ott vagyok a súlban. Mihez kezdjünk a zsidó tradícióval, ami nekem nagyon sokat jelent? Ehhez egy bizonyos életszemlélet, erkölcs szükséges, de ennek nem látom jelét, mint ahogy a reneszánsznak sem.
Milyen összefüggésben látja a saját írásait? Holland, zsidó, európai? Vagy inkább amerikai zsidó elbeszélőkhöz köthető?
Nemigen tudok a saját írásaimhoz absztrakt módon közelíteni, inkább technikai kérdések foglalkoztatnak. Partvonalon érzem magam Hollandiában, noha az eladási listák alapján az első ötben vagyok. De mindez nem a zsidóság miatt. A profi irodalom világa kemény. Sok negatív kritikát kellett leküzdenem a hivatalos irodalom részéről. Pedig igen sok munkám van abban, hogy könnyű legyen olvasni a könyveimet. Újra és újraírok dolgokat. Az érdekes az, hogy a közönség nem reagált a negatív kritikára. Vettek és olvastak. Észrevették a zsidó karakterekben az univerzális problémákat. Nem egy specifikus etnikai közönségnek írok. Ha nem tudnék általános emberi érzésekre reflektálni, nem lenne érdekes a nagyközönség számára. Íróként nem hátrányos a partvonalon lenni. Íróként ott kell lenni.
Egyetért azzal, hogy a zsidó írók műveiben gyakran kevesebb a stílbravúr, de a történelem hosszabb árnyékot vet az írásaikra, mint más kortársaik műveire?
Mindig túl sok valóság volt az életünkben. Tanúi voltunk nagy tragédiáknak. Túl sok volt a félelem, a bizonytalanság, résen kellett lennünk. Reálisan kellett látnunk a környezetünket. Lehet, hogy ez vezetett az erősebben valóságra koncentráló, másrészt önreflektáló irodalomhoz. Küzdelem magunkkal és másokkal – ez jó forrása az irodalomnak. Sok könyvemnek akad politikai vonatkozása. Szeretem történeteim hátterében a politikát, ez hatással van a cselekményvezetésre. Az Öböl háború is ilyen az egyik regényemben. Jártam ott akkoriban, tudósítottam egy holland lapot.
Forgatókönyveket is írt, rendezett is, sőt cégtulajdonos is volt egy hollywoodi filmgyárban. Mit gondol a szofisztikált, intellektuális európai film, és az amerikai filmek közötti különbségtételről?
A filmkészítés, a történetformálás módjában van különbség. Egy nagy amerikai filmstúdióban többen dolgoznak a forgatókönyvön. Csapatmunka. A végén hiányzik belőle az individualitás, és az individuum érzékenysége. Kicsit arctalan, de a szórakoztató professzionalitás és a technika szempontjából sokkal hatásosabb. Iparosmunka, s mi a filmre mint műalkotásra tekintünk. Igaz, rossz film lehet ez is, az is. Ami izgalmas, az az amerikai tévékben zajló folyamat, különösen a privát kábelcsatornákon, például az HBO-n Larry Davies sorozata. Szenzációs, agresszív, provokatív zsidó humor az egykori Seinfeld író-producerétől. És sikeres zsidók és nem-zsidók körében egyaránt.
Nemcsak regényeket ír, hanem publicisztikát is, európai és világpolitikai témában. Írt egyebek mellett a Pim Fortuyn gyilkosságról, szót emelt Ayan Hirsi Ali polgárjogi aktivista mellett, bírálta az európai értékeket elutasító iszlám fundamentalizmus terjedését, és támogatta Amerika iraki bevonulását. A holokauszt szimbólummá vált és metaforizálódott Európában, része az új európai identitásnak. Az 1990-ben írt SuperText-ben elég sötét konklúziót von le az európai zsidó létről. Hogy látja ma ezt az új Európát zsidó perspektívából?
Néha úgy érzem, hogy a zsidók jelenléte probléma nagyon sok európai számára. Nem tudnak mit kezdeni a holokauszttal. Megoldatlan ellenérzések kavarognak bennük. Izrael eszköz számukra, hogy ne csak Izraelt kritizálják, hanem a zsidókat is. A holokauszt idején ti voltatok az áldozatok, mondják, most meg ti teszitek áldozattá a szegény palesztinokat. Jó barátom, Henryk Broder német újságíró kiadott egy remek könyvet tavaly, amiben azt írja, az európaiak titokban abban reménykednek, hogy az arabok befejezik a munkát… Frusztráló. Nem hiszem, hogy így lesz, de néha körülnézek Hollandiában és másutt, s bűnös városokat és tájakat látok mindenütt. A bűn megmarad, nincs vele mit kezdeni. Magam is csodálkozom néha, miért vagyok itt.
A nyelv miatt, amin ír.
A nyelv miatt, és mert túl későn láttam meg az alternatívát, azt, hogy Amerika számomra nagyon is megfelelő hely lett volna. Totál idegen voltam abban a kisvárosban, ahol felnőttem, kapcsolatok nélkül. És ma se tudok ott eltölteni néhány óránál többet. Hogy lehetne normálisan felnőni egy helyen, ahol a szüleid családjait felpakolták egy vonatra, hogy megöljék, s ahol mindeneteket elrabolták.
A szülei is így éreztek?
Fogalmam sincs. Sose kérdeztem. Én mindenesetre idegen voltam a szülőföldemen, sose tudtam kapcsolódni hozzá, és ma se tudok.
Ezért van talán Önben erős szimpátia Amerika iránt, mint az európai zsidók nem kis részében, ellentétben az európai nem zsidók nagy hányadával? Merthogy az USA a nyugati értékek és emberi jogok védelmezője ma? Vagy azért, mert az USA soknemzetiségű bevándorló-társadalma, kultúrája nyitottabb a kisebbségek irányába, mint Európa nemzetállamainak lakossága?
Túl távoli asszociációk ezek. Szeretem Amerikát, mert ott sokan szeretnek. Sok ott a bevándorló, nincsenek gyökereik, mozgékonyak és a zsidó identitás nem olyan terhelt, mint a miénk, Európában. Nagyra tartom Amerikát, melynek a hatalma nem a gonoszság hatalma, noha a jó hatalom is képes hatalmas hibákat ejteni.
Irakra gondol?
Számomra Irak megszállása nem volt hibás döntés, bár meglepett, hogy az amerikai adminisztrációnak nem voltak az elhúzódó átalakulásra vonatkozó tervei. De meggyőződésem, hogy civilizációnk Amerika nélkül nem életképes. Amerika a szabadság garanciája, gondoljon csak Oroszországra, Kínára. Amerika az igazi ellensúly. Európa különös mítosz és fikció. Az egyesülés helyett visszalök bennünket régi identitásainkba. Koszovó független. A boszniai szerbek függetlenek akarnak lenni, Skócia, Wales és a baszkok szintúgy. Mindez az Európai Unió gazdasági egyesülésen túli erőltetésének veszélyeket hordozó következménye. Én nagyra tartom az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot, mely az emberi boldogság keresésének jogát rögzíti. Ez forradalom az emberiség történetében. Nem azt mondja, hogy szenvedned kell királyodért, az élet rövid, szenvedéssel teli, egy nap meghalsz, és Isten remélhetőleg megbocsát, hanem azt: próbáljunk meg boldogok lenni. Lenyűgöző dokumentum. Imponál az elnökválasztási kampány demokratizmusa, szeretem az amerikai mozit és New Yorkot, ami – Brüsszel helyett – Európa fővárosa is, és a világé. Valóban, ahogy mondja, európai zsidó írók, értelmiségiek szimpatizálnak Amerikával, mert multietnikus társadalmában a származás nem tehertétel, és a másik iránti nyitottság a jellemző. Európában minduntalan azt érzem, bárhol járok, hogy úgy vélik, felsőbbrendű kultúrát teremtettek a többiekhez képest, és az amerikai kultúrát lenézik. Nem véletlen, hogy Hitler az amerikai kultúrát elzsidósítottnak tekintette. Túl sok zsidó, túl sok fekete, túl sok vidámság, túl sok szórakozás… Az európai arisztokrácia véleménye visszhangzik e lenézésben, melynek nyomai már a 19. században fellelhetők. Ugyanez az arrogancia, a sznob lenézés az európai magaskultúra tornyaiból, kétszáz év múlva is érezhető. Az arrogancia a lúzerek mentsvára. Európa gazdaságilag lejtmenetben van. Apple laptopom, a Microsoft, az IPod és az IPhone – ez is Amerika. Csodás filmek, színdarabok, ez is. És persze sok vacak. Amerika egyszerre a legjobbat és a legrosszabbat képes felmutatni. De ha Los Angelesben leszállok a repülőről, egyenlőnek érzem magam. Más is akcentussal beszél, más is bevándorló. Olyanok, mint én.
Miről szól a következő regénye?
2024-ben játszódik, és Izrael végét írom meg. A legsötétebb rémálmaimat. Antiutópia. Legalábbis nagyon remélem, hogy az.
